A novella eredetileg a Dark Legends antológiakötet részeként jelent meg 2020-ban. A történetben egy csoport kutató elindul a Vad Űrbe, hogy felkutassanak egy rég elfeledett civilizációt, azonban nem olyasmit találnak, amire korábban számítottak volna.
VAD ŰR FELTÉRKÉPEZETLEN régióinak legtávolabbi zugában, a Lupal hold egy haldokló csillag körül kering, melynek magját a legtisztább kyber alkotja. A csillag már megöregedett és a hosszú évmilliókon át tartó mérhetetlen nyomás darabokra zúzta a kybert, ennek következtében pedig hatalmas kitörések jöttek létre a közepe felől, dühös, vörös fénycsóvákat húzva, mintha maga a kyber vérezne ki egyenesen az űrbe.
A Külső Gyűrű kantinjaiban azt beszélték, ha valaki túl közel repül egy ilyen kitöréshez, az hallhatja a csillag sikolyait, ahogyan felordít lassú, halálát jelző fájdalma közepette.
A Lupal sorsa tehát az lesz, hogy amikor a csillag magja végül teljesen összezúzódik, annak robbanása forró gázokban füröszti majd meg, és minden élet, ami valaha a bolygón élt, megsemmisül a lángok között.
Természetesen a Lupal nem mindig állt a megsemmisülés szélén. A Régi Köztársaság idejében – még a mag összezúzódásának kezdete előtt – a Lupal egy igazi kis paradicsomnak számított. Több ezer év távlata alatt egy fejlett civilizáció alakult ki és virágzott a holdon. Egy civilizáció, ami tisztelte a művészeteket, a filozófiát és a toleranciát. Az évek alatt a Lupal őshonos népei beírták magukat koruk legnagyobb civilizációi közé, azonban annyira békések voltak és annyira befelé fordultak, hogy sohasem érezték szükségét annak, hogy a csillagok közé utazzanak, és más bolygókon hozzanak létre kolóniákat. Amikor azonban a csillag magja összetört – egyesek szerint a galaxisban uralkodó háborúk látványa miatt –, Lupal népe nem készült fel azokra a szörnyűségekre, amik ezután következtek.
A sérült nap korai, szörnyűséges kitörései hamar térdre kényszerítették a holdon kialakult civilizációt, és az eljövendő pusztítás egyfajta hírnökeként erőteljes, vérvörös fénnyel világították meg a holdat. Azokért, akik nem haltak bele az atmoszféra felkavarodásába vagy a szélsőségesen megnövekedett sugárzásba, a szomszédos világok küldtek bárkákat, amiken el tudtak menekülni, de kevés túlélő maradt, ők pedig hamar szétszóródtak a galaxisban. A kultúrájuk után pedig csak emlékek és hamu maradt.
A Lupal mára romokban hever. Felszínén nincs más, csak az egykor azt teljesen elfedő hatalmas városok törmeléke. Nem alkalmas többé az életre. Lakói rég sorsára hagyták.
Mindezek ellenére, az évek során sokan megfordultak a holdon, főleg olyanok, akik kalandra vágytak. Kincsvadászok, történészek, kalandorok vagy régészek.
Történt egyszer, hogy egy felfedező csapat – akik fel akarták fedni az ősi civilizáció titkait, és egyben megszerezni kincseit – érkezett a Lupalra, minden intelmet figyelmen kívül hagyva. Csak dicsőséget, tudást és vagyont akartak szerezni maguknak.
Eleinte úgy tűnt, a sors az ő oldalukon áll. Az expedíció vezetője, egy Fionn Tucat nevű embernő a precíz tervezésnek köszönhetően talált egy megfelelő nyílást a kitörések között, így sikeresen megközelíthették a holdat.
A kutatást vezető Tucat és tanácsadója, Romina Foss, a felbérelt legénység tagjaival – volt ott egy egyszemű lasat, Borzul; egy togruta, Cavrolo Sys; egy Kordus Vrak nevű shistavani és két ásatásra specializálódott droid, HCT-10 és RF-U5 – kiegészülve leszállt Thrass romba dőlt városának külső területein, ahol sietve tábort vertek.
A napi feladatok jól haladtak, a droidok pedig hamarosan végeztek is a felderítéssel, hamarosan pedig egy térképet rajzoltak fel a környező területekről. A sérült napból származó sugárzásnak köszönhetően a csapat felszerelésének nagy része nem működött. A kis-, és nagyhatótávolságú érzékelők megbízhatatlan adatokat közvetítettek, a kommunikátorokból pedig csak statikus zúgás hallatszott. Ennek ellenére a legénység jó kedvű volt, mert a régóta vágyott vagyon karnyújtásnyi közelségbe került. Biztosan tudták, hogy a történetekből ismert város romjai között találnak majd valami értékeset.
Azonban az első éjszaka során kiderült, hogy Tucat számításai a napkitörésekkel kapcsolatban pontatlanok voltak, és a hold felszíne újra vörös fényben és baljós, sötét árnyalatokban izzott. Ez mindenképpen rossz előjelnek számított. Foss hallott történeteket arról, hogy a vörös kitörések hatással vannak a holdon tartózkodók elméjére és szörnyűségekkel töltik meg az álmaikat. Számos – az övék előtt indított – expedíció tragédiával végződött, és a legtöbbnek köze volt ehhez a furcsa vörös fényhez. Ezeket a történeteket Tucat és a többiek is hallották, azonban csupán félelemkeltő figyelmeztetésnek tartották őket, olyan kitalációknak, amiket azért ötlött ki a többi felfedező, hogy másokat távol tartsanak Lupal rejtett kincseitől.
Az éjjel előrehaladtával bebizonyosodott, hogy a kitörések mást is magukkal hoztak a kísérteties fényen kívül, és úgy tűnt, tényleg valamiféle hatással vannak a jelenlévők hangulatára.
Eleinte csak növekvő nyugtalanság, türelmetlenség formájában jelent meg a legénység tagjai között. Elkezdték megkérdőjelezni a többiek motivációját, kételkedni kezdtek egymás munkájában és csendben morgolódni kezdtek egymás háta mögött. Először úgy gondolták, mindez betudható a fáradtságnak, hiszen hosszú utat tettek meg, és már így is elég sok időt töltöttek egymás társaságában. Azonban ahogy telt az idő, kezdtek ráébredni, hogy valami nagyobb dolog áll a háttérben.
Egyikőjük sem érezte ezt erősebben, mint Vrak, a shistavani, aki farkasszerű megjelenése ellenére a társaság legszelídebb, legnyugodtabb tagjának számított. Legkisebb eséllyel benne fogalmazódhatott meg bármiféle sötét gondolat. És mégis, a vörös fény felkavart benne valami mély, elnyomott szükségletet, és miközben a tábor határán sétált, arra kényszerült, hogy elnyomja magában a feltörő vadállati ösztönöket, mert tudta, ezek a szörnyű késztetések nem kerülhetnek a felszínre.
Aznap este azonban, amikor a csapat leült a tábortűz köré, verekedés tört ki Borzul és Vrak között, annak kapcsán, hogy ki kezdi az aznapi őrködést. Az egyszerű nézeteltérés hamar elharapódzott, és mielőtt a többiek közbeavatkozhattak volna, Vrak már át is taszította Borzult egy eldőlt tartóoszlopon, mire a lasat olyan hangosan felordított, hogy azt minden irányban több kilométerre is hallani lehetett volna, amennyiben más is tartózkodott volna rajtuk kívül a holdon. Sys és Tucat alig tudták szétszakítani a két felet, mert a vörös fénycsóvák által előidézett harag, mindkettőjük elméjét az erőszak felé terelte.
Nem sokkal később a lasat inkább visszavonult a sátrába, hogy elkerülje a további konfrontációt, a többiek pedig megegyeztek abban, hogy mindenkire ráfér a pihenés, mert az egész napos kutatómunka és a kitörések váratlan visszatérése mégiscsak negatív hatást gyakorolt rájuk. Arra jutottak, hogy reggelre majd jobban lesznek, és újult erővel folytathatják a romok felfedezését. Vrak szégyellte magát, amiért olyan hirtelenséggel nekiesett Borzulnak, ezért vállalta, hogy ő őrködik elsőnek. Így amíg a többiek aludtak, ő tovább sétált a tábor körül és igyekezett elfojtani magában vad ingereit.
A következő reggelen azonban a dolgok távol álltak attól, hogy rendben legyenek, ugyanis a tábor határában dulakodás nyomait vélték felfedezni. A füvet helyenként dühös mozdulatokkal letaposták, a földön pedig rozsdaszínű foltok látszódtak, amik feltehetően vérfoltok lehettek. Emellett Borzul sugárvetője elhajítva hevert néhány szikla árnyékában.
A környező területek gyors átvizsgálása után kiderült, hogy Borul eltűnt. A gyanú egyből Vrakra terelődött, de a shistavanit a sátrában találták, az őrséget pedig a megbeszéltek szerint átadta Sysnek. Nem tudott a lasat eltűnéséről, így aztán úgy döntöttek, Borzul bizonyára korábban felkelt és a romokhoz indult, hogy felfedezzen vagy vadásszon. Esetleg a kitörések hatása alá került, és inkább egyedül akart lenni.
Abban mindannyian egyetértettek, hogy meg kell keresniük, bár az érzékelők továbbra sem működtek, a romokat pedig olyan sűrűn nőtték be a növények, hogy képtelenségnek tűnt, hogy hatékony keresést tudjanak végezni. Még a droidok sem találták a lasat nyomát. Egyszerűen eltűnt, és a távozásának egyetlen bizonyítéka a tábor peremén talált letaposott fű volt.
A legénység hangulata hamar megváltozott, mindannyian mogorvák és gyanakvók lettek, hamarosan pedig egy újabb heves veszekedés alakult ki azzal kapcsolatban, hogy mit is tegyenek. Tucat és Foss azt javasolta, hogy szélesítsék ki a keresési zónát, ám Vrak bizonytalanná vált. Attól tartott, ő üldözte el Borzult az előző esti viselkedésével. Sysben megbízott, így elmondta neki, hogy a dühe olyan ösztönösnek, olyan mélyről jövőnek tűnt, hogy attól félt, nem tudja kordában tartani, és ha a kitörések folytatódnak, a csapat jobban tenné, ha bezárná őt, nehogy további károkat okozzon.
Tucat és a többiek azonban tudták, hogy a shistavani senkinek sem tudna vagy akarna ártani, és bár megértették, hogy felelősnek érzi magát az előző este történtekért, úgy gondolták, túlreagálja a dolgot. Abban a reményben, hogy Borzul hamarosan visszatér a saját akaratából, folytatták az ásatásokat. A megnövekedett napszél azt jelentette, hogy még néhány napig nem biztonságos elhagyni a holdat, ezért úgy döntöttek, folytatják küldetésüket. Emellett megbeszélték, hogy figyelni fognak egymásra, valamint, hogy mindenki egyszemélyes feladatokon fog dolgozni, hogy csökkentsék a feszültséget. Így csak akkor találkoznak majd, amikor visszaviszik a leleteket a táborba, vagy épp esznek. Így akarták csökkenteni a köztük kialakulható súrlódásokat.
Elérkezett az este, ám a lasat továbbra sem tért vissza a táborba. Tucat egyre jobban aggódott. Ha Borzul Thrass romjai közé ment, lehet, hogy eltévedt, vagy csapdába esett? Lehet, hogy bajba került? Vagy ami még rosszabb, talán egy másik expedíciós csapat is a holdon tartózkodott, és ők ejtették foglyul a lasatot? Talán egy eddig ismeretlen őshonosnak mondható állat kapta el?
A keresés folytatását senki sem kérdőjelezte meg, ugyanakkor a vörös fénycsóvák egyre növekvő gyakorisággal érkeztek, Thruss romjai – és így a tábor – pedig vérvörös fényben úsztak.
Ebben a vörös fényben történt, hogy Vrak ismét a tábor határában sétált. A sérült nap minden egyes kibocsátott hullámánál érezte, ahogy felborzolódik a szőr a nyakán. Vadállati ösztönei ismét azzal fenyegették, hogy átveszik felette az irányítást. Akármennyire is próbálta elnyomni őket, egy idő után többé már nem tudta, és az érzékeit hamarosan csak a friss vér és a meleg hús szaga töltötte be. Az elméjének az a kis része, ami némiképp civilizált maradt, azt kívánta, bár hallgattak volna rá a többiek, és bezárták volna, mert immár tudta, hogy egy olyan csatába került, amit biztosan elveszít majd.
És valóban, ahogyan a fénycsóvák intenzitása megnövekedett, úgy nőttek tovább a kényszerei is, mígnem többé már nem tudott ellenállni. Hátravetette a fejét és velőtrázó vonyítást hallatott. A szeme vörösen izzott a kísérteties fényben. Nem maradt belőle más, csak egy fenevad. Vadállati ösztönei által vezérelve a lény, ami egykor Vrak volt, féktelen haraggal támadt a táborra.
Az első áldozata HCT-10 lett, akinek ipari teljesítményű szervói sem jelentettek nehézséget Vrak nyers erejének. A megvadult shistavani kicsavarta a droid karjait a foglalataiból, és addig verte a fejét, míg az ketté nem hasadt. HCT-10 szikrákat hányva és összekuszálódott parancsokat mormolva kimúlt.
Sys következett. A togruta kikerekedett szemmel, félelmében megfagyva nézte, amint Vrak betört a sátrába. Azonnal rájött, hogy bíznia kellett volna társa megérzésében. Mérhetetlen szomorúsággal adta meg magát a szörnynek, és az élete pillanatokon belül véget is ért.
Eközben Foss felriadt a szörnyeteg tombolásának hangjára, és egy – korábban elrejtett – sugárvetőt maga elé tartva kilépett a sátrából. Óvatosan kinézett a vörös fénybe. Tudni akarta, miféle vadállat tört rá a táborukra. Amikor meglátta Vrakot, először megkönnyebbült, mert azt gondolta, ő is a védekezésben segít. Ám amikor a shistavani meghallotta a nő megkönnyebbült sóhaját és megfordult, Foss látta, hogy a szeme vörösben izzik. Bundájáról vér csöpögött és a nő azonnal megértette, hogy ezt a szörnyeteget kereste.
Amint Vrak meglátta őt, kivillantotta fogait, és karmait maga elé tartva vetődött a nő felé.
Foss felsikított félelmében, és kétségbeesetten meghúzta a ravaszt. A lövés Vrak vállát találta el. A shistavani hátratántorodott és a földre zuhant. Hangosan nyüszített, a sebéből füst gomolygott.
A nő azonnal sarkon fordult és futni kezdett, közben kiabált, hogy Tucat figyelmét is felhívja a veszélyre. Bemenekült a közeli romok közé, hogy ott várja meg a kitörések hatásának végét, emellett abban bízott, hogy ott könnyebben megvédheti magát a feldühödött shistavani további támadásaitól.
Miközben futott, meghallotta, hogy mögötte Tucat is hasonlóan cselekszik, valamint a másik droid, RF-U5 is vele tartott. Hálát adott magában a sorsnak, hogy a társa meghallotta a figyelmeztetését.
Nagy nehezen átvergődött egy leomlott fal maradványain, ami Thrass határát jelentette, és máris az egykoron hatalmas város romjai között találta magát. A város még a vörös fény, az összedőlt épületek, megrogyott tetők és elzárt átjárók ellenére is megőrzött valamennyit egykori dicsőségéből. Foss végigsietett az egyik utcán, keresztül ment néhány rozoga átjárón, és romos házon, amik egykor családok otthonául szolgáltak.
Eközben a háta mögül végig hallani vélte, ahogy Vrak próbálja kiszagolni a nyomát. Sérült válla ellenére is folytatva a vadászatot a vörös nap hatása alatt.
Az éjszaka hosszúra nyúlt, és Foss hosszú ideig egy öreg bolt falának vetett háttal pihent, sugárvetőit mindvégig készenlétben tartva. Még mindig sebesen vette a levegőt, a szíve pedig vadul kalapált a mellkasában. Bár tudta, hogy félnie kellene, inkább haragot érzett a történtek miatt, azonban hamar rájött, hogy mindez a vörös fény miatt van. A fény elködösítette a látását, és hatást gyakorolt minden egyes gondolatásra. Ő is olyan állapotba kerülne, mint Vrak, ha túl sokáig lenne kitéve ennek a fénynek? Most már értette, miért maradt a hold érintetlenül, és miért bukott el minden korábbi kutatócsapat, akik a fosztogatás reményében idejöttek. A vörös fénycsóva valamilyen méreg volt, ami olyan befolyással bírt, hogy barátot barát ellen, szövetségest szövetséges ellen fordított. A romlás eszenciáját hordozta, ami arra késztette, hogy mindenben kételkedjen és senkiben se bízzon.
Ez azonban egy olyan csatának tűnt, amit Foss határozottan meg akart nyerni. Nem fogja engedni, hogy a harag gyökeret verjen és növekedjen. Az út minden lépése alatt harcolni fog ellene, és élve fogja elhagyni ezt a holdat.
Hátborzongató vonyítás tört fel a közeli romok közül. Foss szorosabban megmarkolta a sugárvetőjét. Valami megmozdult tőle balra. A nő felállt, ellökte magát a faltól és előre tartott sugárvetővel fordult oda. A következő pillanatban Tucattal és RF-U5-tel találta szembe magát, akik egy közeli utca felől érkeztek. Foss megnyugodva eresztette le a fegyverét, és magához intette a másik nőt. Tucat nagyon fáradtnak tűnt és közel járt hozzá, hogy elszakadjon nála a cérna. Fegyvertelen és gyenge volt, és sántított az egyik lábára, ami arra engedett következtetni, hogy vagy kificamította menekülés közben, vagy Vrak sikeresen felzárkózott hozzá.
Foss tett egy lépést felé. Hálát érzett, hogy immár talán ketten is elhagyhatják élve a holdat.
Ekkor történt, hogy a lény, ami egykor Vrak volt, kirontott egy közeli épület felső emeletéről. Sziluettje éles kontrasztban állt az erős, vörös fénnyel és látszott rajta, hogy nem érdekli semmi más, csak a vadászat.
Foss felsikított, amikor Vrak Tucat felé vetette magát. A nő eltökélten emelte fel az ökleit, hogy azokkal próbálja meg kordában tartani a félelmetes fenevadat. Foss ugyan megpróbált tiszta lövést keresni, de az utca túl szűknek bizonyult, és azt kockáztatta volna, hogy a másik nőt találja el.
Foss döbbenten nézte, ahogy a fenevad a társa felé közeledett, karmai megcsillantak a vörös fényben. Foss szemei könnyel teltek meg, miközben Tucat odakiáltott neki, hogy fusson.
A nőt elvakítva a nyers túlélési ösztöne és futásnak eredt az elpusztult városon át. Nem foglalkozott sem azzal, hogy a ruhái elszakadnak, sem a végtagjainak fájdalmával. Mögötte sietett a droid a lebegtető rendszerén, az utolsó csepp energiát is felhasználva, hogy tartani tudja a lépést a nővel, valamint, hogy a shistavani előtt maradjon, aki még több vérre szomjazva követte őket őrült tempóban.
Foss tudta, az egyetlen reménye az, ha eléri a hajót és megpróbálva átnavigálni a kitörések között, elhagyja a rendszert. Ameddig itt tartózkodott, nem érezhette magát biztonságban. Nem csak Vrak miatt, de a nap saját elméjére gyakorolt hatása miatt sem.
A távolban meglátta a hajót, mint valamilyen jelzőfényt a pusztaság közepén. Hallotta, hogy Vrak egyre közelebb ér hozzá, így még jobban felgyorsított. A droid úgy tűnt megértette szándékát, mert ekkor előresietett, hogy kinyissa a hajó hátsó rámpáját és előkészítse a felszállást. Még néhány lépés, és ő is fent lesz a hajón.
Foss érezte, hogy a szörny már a sarkában loholt, érezte, hogy a karmaival már a ruháját szabdalja. Ekkor egy éktelen ordítás hallatszott a sötétség felől, mire a nő félrevetette magát. Borzul oldalról rontott neki a shistavaninak. Mindketten a földre kerültek, és tovább forogva átbucskáztak néhány sziklán, miközben hörögve és vicsorogva ütlegelték egymást. Borzul megpróbálta feltartani a shistavanit, Vrak pedig igyekezett végezni a lasattal, aki korábban egyszer már kicsúszott a karmai közül.
A nő döbbenetében megbotlott, elesett és a könyökét a földbe ütötte. Felkiáltott fájdalmában. Nagy nehezen talpra küzdötte magát és megpróbált minél messzebb kerülni a harcoló felektől. Botladozva indult el a hajó felé. Érezte a hajtóművek melegét, amikor RF-U5 beindította a motort. A nyitott rámpa már szinte csak karnyújtásnyira volt tőle.
Ekkor Borzul kiáltása ütötte meg a fülét. Megfordulva szemtanúja lett, ahogy Vrak a lasat alkarjába mélyesztette félelmetes fogait és egy mozdulattal feltépte a sebet. Borzul majdnem eszméletét vesztette a fájdalomtól. A nő tekintete ekkor összetalálkozott a lasatéval, mire a férfi a hajó felé mutatott. Megpróbált időt nyerni neki. Foss megacélozta magát és az utolsó néhány lépést futva tette meg a hajóig. Nagy erőfeszítésbe került felvánszorogni a rámpán, de végül bejutott a hajóba és azonnal levetette magát a pilótaszékbe.
Mögötte RF-U5 idegesen csipogott, siettette őt a felszállással. Foss megmarkolta az irányítókarokat, a hajó pedig lassan emelkedni kezdett.
Az alattuk elterülő pusztaságban a lasat és a shistavanen tovább harcoltak. Porfelhők kavarodott fel a nyomukban és mindenfelé kifröccsent vér borította az aszott talajt. Foss egy pillanatra biztosra vette, hogy Vrak fogja legyőzni a lasatot, ám végül Borzul bizonyult erősebbnek, és egy utolsó ütéssel eltaszította magától a shistavanit. Talpra ugrott és azonnal futni kezdett, mire Foss – figyelmen kívül hagyva RF-U5 ellenérveit – bedöntötte a hajót és alacsonyan repült tovább. A lasatnak sikerült utolérnie. Előrevetődött, elkapta a rámpa peremét, és gyorsan felhúzta magát. Foss abban a pillanatban felhúzta a hajó orrát, és már úton is voltak kifelé az atmoszférából.
Az utolsó dolog, amit a nő a távolodó holdból látott, az Vrak alakja volt, amint egyedül, dühödten állt a pusztaságban, és az ég felé nézve, hosszú, mély vonyítást hallat, amit még a hajtóművek dübörgésén át is hallani lehetett.
Végül Foss, Borzul és RF-U5 a küldetés egyedüli túlélői sikeresen elmenekülhettek a holdról és bolygókörüli pályára álltak. Megkönnyebbülésük azonban nem tarthatott sokáig. Épp elhelyezkedtek a pilótafülkében, amikor egy újabb napkitörés vörös fénycsóvája világított be az ablakon. Olyan fényes volt, hogy Foss a karjával védte az arcát.
Borzul a nőre nézett, miközben a karján lévő éktelen sebhelyet markolta. A szeme hátborzongató vörösben izzott, ajkai hátrahúzódtak, kivillantva ezzel a fogait egyfajta szörnyű, vadállati mosoly formájában.
