A novella eredetileg az Insider magazin 200. számában jelent meg, egy két részes történet zárásaként. Meglehetősen spoileres A Jedik fénye regény bizonyos elemeit illetően, így a novellát csak azoknak ajánlom elolvasásra, akik már olvasták a könyvet, vagy akiket nem zavar az ilyesmi. Idővonalat tekintve a novella közvetlenül az említett regény Epilógusa után játszódik.

Pikka Adren végignézett a szobán, épp, amikor megérezte férje jelenlétét a háta mögött. Joss – ez egyszer – csendben maradt, ami nem elhanyagolható szempont, ha figyelembe vesszük, hogy az asztal körül ülő emberek csak őket várták. Nem úgy tűnt, hogy bármelyikük tétlenül cseverészne.

Joss és ő korábban is dolgoztak már az állomáson. A Csillagfény Jelzőállomáson, a hatalmas építményen, amit a Külső Gyűrűben építettek fel Lina Soh főkancellár Nagy Tervének első lépéseként, és a Galaktikus Köztársaság jelképeként. Azonban a legutóbbi ittléte óta a férjével különleges utat jártak be, hihetetlen helyekre jutottak el, és olyan dolgokat tettek, amikről még most is alig hitte el, hogy sikerült véghezvinni, vagy egyáltalán túlélni. De így történt, és most itt álltak egy kijelölt, elegánsan feldíszített konferenciateremben a Köztársaság legfőbb vezetésének többségével. Soh kancellár az asztal végén ült, jobbján a fehér és arany köpenyt viselő, szőke hajú ember nő, Avar Kriss Jedi-mester foglalt helyet, aki jelenleg a Rendje legmagasabb rangú tagjának számított az állomáson.

Pikka abban az űrcsatában ismerte meg, amiben nemrég mindketten részt vettek. Űrcsata! Milyen bűnöket követhetett el előző életében, hogy a mostaniban űrcsatában kellett részt vennie? Ő és Joss alapvetően az építési munkálatokhoz értettek, például részt vettek a Csillagfény Jelzőállomás befejezési munkálataiban is.

Bár az igazat megvallva mindezért csak saját magát okolhatta. A férjével ugyanis önként vettek részt Kur csatájában.

Ha visszaemlékezett a csatára – a káoszra, az intenzitására és a félelemre, amit akkor érzett –, még most is elgyengült, de ezúttal nyugalmat erőltetett magára. Bármi miatt hívatták őket ide, Joss és ő segíteni akartak. Ennyi.

A főkancellár balján a Köztársasági Védelmi Koalíció magas rangú tisztje, Pevel Kronara admirális ült. Pikka egy kicsit ismerte ezt az őszülő, szürke és kék egyenruhát viselő férfit is. Jószándékú, egyenes és rendkívül hozzáértő katona.

A további helyeket a kormányzat és a koalíció tisztjei foglalták el. Közülük felismerte Izzet Noor szenátort, de a többiekkel előtte még nem találkozott. A tisztek mindegyike a KVK-nál rendszeresített szürke és kék egyenruhát viselte. Pikka alig láthatóan összeráncolta a homlokát. Harcosok gyűltek össze, hogy a galaxis állítólagos békéjéről beszéljenek.

– Üdvözlöm önöket! – köszönt Soh kancellár. – Kérem, üljenek le! A lehető legrövidebbre szeretném fogni ezt a találkozót.

Joss és Pikka előreléptek, aztán egy-egy széket kihúzva, helyet foglaltak az asztalnál. Az üzenet – amit Kronara egyik segédje adott át nekik – homályosan fogalmazott, csak annyit írtak benne, hogy szeretnék, ha segítenének elkészíteni Kur csatájának jelentését. Noha Pikka nem szívesen élte át újra azokat a pillanatokat, megértette annak fontosságát, hogy továbbadják a küzdelemben szerzett benyomásokat.

Ugyanakkor arra számított, hogy egy KVK tisztnek kell majd jelentést tenniük, nem arra, hogy a galaxis legfontosabb embereinek társaságában lesz a meghallgatásuk. Ez sokkal inkább kihallgatásnak tűnt! Vagy tárgyalásnak… Pedig Pikka kimerült, és Joss is. Kur óta egyikük sem aludt jól, és talán kicsit túl jól érezték magukat a Csillagfény Jelzőállomás előző este tartott megnyitó ünnepségén. Úgy érezte magát, mintha csupán árnyéka lenne önmagának, mintha nem is lett volna jelen, mindezt pedig csak tetézte a helyiségben lévő többi ember fontossága.

– Szóval… jó reggelt! – hebegte Joss. – Ha tudtam volna, hogy ez egy ennyire hivatalos alkalom lesz, megmostam volna a fogamat. Pontosan miről lenne szó?

Pikka elfintorodott.

Avar Kriss halványan elmosolyodott.

– Megértem – mondta aztán. – Én magam is sokáig fent voltam. Jó kis ünnepség volt. Tisztában vagyok vele, hogy ma reggel egyikünk sem ezzel akart foglalkozni, de nem tart majd sokáig. Ellenben önök hozzájárultak ahhoz, hogy legyőztük a Nihilt a Kurnál. Szeretnénk megkérdezni, hogy hogyan csinálták.

Pikka és Joss összepillantott, aztán a nő visszanézett a Jedire és vállat vont.

– Csak megpróbáltunk életben maradni – felelte. – Nem csináltunk sokkal több mindent.

– Ezzel nem értek egyet – szólt közbe Kronara admirális. – Ön az egyik Longbeammel repült a Köztársasági Védelmi Koalíció részeként, egy, a Külső Gyűrűben tevékenykedő rablócsoport ellen, akiket csak Nihil néven ismerünk.

– Segítettek igazságot szolgáltatni azoknak az ártatlan milliárdoknak, akik a vad támadásaikban vesztették életüket – tette hozzá Lina Soh komoran.

– Pontosan – helyeselt az admirális.

Megnyomott néhány gombot az asztalba épített vezérlőegységen, mire egy lebegő kommunikációs droid egy kétdimenziós képet kezdett kivetíteni. Némiképp egyszerű, inkább rajzolt, semmint reális kép jelent meg, de Pikka így is azonnal felismerte.

Joss felmordult az oldalán, vélhetően ő is felismerte.

A Kur-csillagköd. A nebula közepétől nem messze, csatahajókat jelölő színes szimbólumok egész sora jelent meg. A köztársasági erők zöld színt kaptak: a néhány KVK cirkáló, köztük Kronara admirális zászlóshajója, az elegáns Emissary-osztályú Third Horizon, a kisebb támadóhajók, a közepes méretű Longbeamek és az egypilótás Incom Z-28 Skywing vadászgépek is. A Jedik egységeit élénk kék színnel jelölték meg, élen az Ataraxia cirkálóval, körülötte a kicsi és fürge Vectorokkal. Velük szemben piros színnel a Nihil ronda, tüskékkel borított hajói, a jellegzetes három villámot ábrázoló jelzésükkel a hajóburkolatukon. A Nihil hajók olyan érzést keltettek, mint az ápolatlan szájban sorakozó törött fogak.

Pikka és Joss is ott harcolt ebben a fergetegben, az egyik Longbeam, az Aurora III fedélzetén. Pikka a navigációt és a fegyverrendszert kezelte, Joss pedig a hajót vezette. Együtt repültek, harcoltak és kétségbeesetten igyekeztek életben maradni.

Pikka ökölbe szorította remegő kezét. Érezte a keze alatt a fegyvervezérlő egységet, és látta a kijelzőjén a Nihil célpontokat. A pilótafülkéjük zöld fényben ragyogott a csillagködtől, és nem tudhatták, hogy tíz másodperc elteltével még mindig életben lesznek-e. Hallotta Joss kiáltását…

 – A fényre! Mit csinálnak ezek? – kiáltotta Joss.

Kinézett a pilótafülke ablakán az egyik nagy, terjedelmes Nihil hajóra, ami talán egy átalakított hulladékszállító hajó lehetett. A gyanúja beigazolódni látszott, amikor a hajó raktere lassan kinyílt, és egy különös, iszapszerű anyagot engedett az űrbe.

Egy másik Longbeam és két Skywing a Nihil hajó mögött repült olyan hihetetlen sebeséggel, ami mellett már nem térhettek ki az anyag útjából. Egyenesen a szürkésbarna mocsokba repültek, ami azonnal lángra lobbant, így a három köztársasági hajó a lángok martalékává vált.

Milyen szörnyű, undorító és becstelen módja ez a halálnak, és ez még nem is a legrosszabb taktika volt, amit a Nihil bevetett ellenük.

A Nihil sarokba szorított vadállat módjára küzdött, megpróbáltak elpusztítani mindent és mindenkit. Bevetettek lézerágyúkat, rakétákat és torpedókat, ám ez még mind semmi… Néhány hajójuk radioaktív gázt bocsátott ki a fúziós reaktoraikból, amivel megmérgezték azokat a pilótákat, akik szerencsétlenül átrepültek a gázfelhőn, míg az erősebb, páncélozottabb járműveikkel szándékosan a köztársasági hajók oldalába hajtottak.

Joss pánikba esett. Jelentések sora érkezett hozzá a flotta többi pilótájától. Egyikük sem volt gyáva – távol állt tőlük –, de még egyikük sem harcolt ilyen ellenséggel.

Ekkor egy protontorpedó tört elő a Longbeamből, és becsapódott egy kicsi, ronda Nihil vadászgép közepébe, ami azonnal szétporladt.

– Szép lövés volt, Pikka! – kiáltott Joss.

A felesége nem válaszolt, csak mereven összpontosított a feladatára. Ezt kellett tennie. Mindkettejüknek ezt kellett tenniük. Joss repült, Pikka célzott, és ez működött. Amikor Joss a taktikai kijelzőre pillantott, érezte, hogy a Nihil lassan, de biztosan veszíteni fog. A KVK fegyelmezettsége és képzettsége felülmúlta a Nihil piszkos harcmodorát.

Ám ekkor történt valami.

A Nihil erőket jelölő piros alakzatok pislákolni kezdtek, hol eltűntek, hol újra megjelentek. Joss a könyökével megütögette a kijelzőt, hátha csak zárlatos lett – semmi sem javíthatja meg a zárlatot jobban, mint jól irányzott ütés –, de semmi sem változott, azt leszámítva, hogy a Köztársaság és a Jedi Rend hajói sorra eltűntek a képernyőről. Ez nem annyira tragikus, amikor csak a kijelzőn lévő kis ikonokat látja az ember, de… Joss felnézett, így a saját szemével látta, mi történik, és az egyszerre volt borzalmas és hihetetlen. A Nihil hajók rövid hiper-mikrougrásokat hajtottak végre, amivel lehetetlenné vált célba venni őket. Eltűntek és kicsivel messzebb újra megjelentek. Körülöttük robbanások rázták meg az űr feketeségét, miközben jó emberek haltak meg, csak azért, mert helyesen cselekedtek.

Pikka a konferenciaasztal fölé kivetített képet nézte, és újra átélte azt a borzalmas pillanatot, amikor rájött, hogy az ellenségük képes olyat tenni, amit ők nem, és ez ellen nem harcolhattak.

– Még mindig nem tudjuk, hogy csinálta ezt a Nihil – jelentette Kronara admirális –, azt viszont tudjuk, hogy elképesztő pusztítást vittek véghez vele a csatatéren. Úgy tűnt, hogy csak a Jedik képesek hatékonyan fellépni ellene a reflexeiknek, és a gyors reagálásuknak köszönhetően.

– Az Erőnek köszönhetően – tette hozzá Avar.

Kronara egy gyors biccentéssel tudomásul vette a Jedi-mester hozzáfűzését, aztán visszafordult Pikka és Joss felé.

– Bocsánat, rosszul mondtam – szólalt meg ismét. – Nem csak a Jedik tudták felvenni a harcot a Nihil mikrougrásaival szemben.

Az asztal felett egyenesen a házaspárra mutatott.

– Önök is megtették. Az önök Longbeamje is pontosabban és gyorsabban reagált és manőverezett, mint a flottánk többi hajója. Ahol mások meghaltak, önök túlélték. Tudnunk kell, hogyan voltak képesek erre.

Pikka nyelt egyet és a férjére pillantott.

– Elhinnék, ha azt mondanám, ennyire jók vagyunk? – kérdezte Joss.

– Nem valószínű – válaszolta Kronara.

– Talán mi is használtuk az Erőt – próbálkozott a férfi.

– Bizonyos értelemben minden élőlény használja az Erőt – tette hozzá Avar. – De nem, ez nem igaz.

Ezúttal Lina Soh főkancellár szólalt meg:

– Joss, Pikka! Tudnunk kell, mit csináltak ott. Szerencséjük volt, vagy csináltak valamit, ami megismételhető? Valamit, amivel életeket menthetünk, ha további összecsapásra kerülne sor?

– De a Nihilnek vége. Az összes hajójuk megsemmisült a csatában.

– Igen – nyugtázta a kancellár –, tudom. Mégis… világosítsanak fel minket!

Pikka ismét a férjére nézett, aki egyszerűen vállat vont.

– Mondd el nekik! – utasította a férfit.

 Joss az asztal körül ülő feszült, szigorú arcokat nézte. Ránézésre csak a főkancellár és az űrvarázsló tűnt nyugodtnak, ami nem is csoda, lévén ők ketten voltak a leghatalmasabb rangú egyének a teremben. Sóhajtott. Sarokba szorultak.

– Feltörtük a Longbeam biztonsági rendszerének műveleti kódját – ismerte be végül. – Pontosabban… – hüvelykujjával Pikka felé mutatott – ő törte fel.

– Köszi, szívem! – motyogta a nő.

– A köztársasági hadsereg technológiájának feltörése komoly büntetéseket von maga után – szúrta közbe az egyik KVK tiszt.

– Súlyosabb a halálnál? – vágott vissza Joss. Kezdte elveszíteni a türelmét. – Pikka és én ehhez értünk. Ebből élünk. Látunk egy rendszert, és azonnal azon gondolkozunk, hogyan tehetnénk jobbá. Legyen az egy űrállomás vagy egy csillaghajó rendszere, mindketten szeretjük tudni, hogyan működnek a dolgok. Nem vettünk volna részt a csatában a Köztársaság Longbeamjével, ha nem tudtuk volna, mire képes a hajó.

Ekkor Pikkára nézett és bólintott, hogy folytassa.

– Szóval, igen. Feltörtem a műveleti kódot. Ennyi. Nem változtattam meg semmit.

– Tessék… – tette hozzá Joss.

Pikka éles pillantással nézett a férjére, aztán vett egy mély levegőt és a csatát megjelenítő kijelzőre tekintve visszaemlékezett.

 – Kapcsold ki a hajtóműveket! – kiáltotta Joss.

– Tessék? – ráncolta a homlokát Pikka.

– Ezt találtad meg a kódban! – magyarázta a férfi, miközben a hajó élesen megrándult, valószínűleg épp akkor kerülték el a forró, gyötrelmes halál valamelyik formáját.

Pikka rájött, mire gondolt a férje. Amikor feltörte a Longbeam kódját a Third Horizon fedélzetén, még mielőtt kirepültek volna, látta, hogy az összes hajtómű számítógép-vezérelt. Mindegyiket összekapcsolták a simább manőverezés érdekében. Azonban néhány elegáns hivatkozással le lehetett választani őket, így minden hajtómű önállóan, kézi vezérléssel is működtethetővé vált.

Pikka elvégezte a változtatást, és a hajó kezelése… könnyebbé vált. Sokkal nyitottabban reagált.

– Szuper! – hallotta Joss hangját. – Ez működni fog. Na lássuk, mire is képes valójában a kicsike!

A Longbeam megugrott, oldalra fordult és átvágott az űrön. Másként működött, mint korábban. Bizonyos módon, mintha életre kelt volna.

Joss morgott valamit, ami talán belegyezésnek tűnt, de aztán minden idegszálával a repülésre koncentrált, Pikka pedig újra belevetette magát a harcba. A Nihil hajói sorra felrobbantak körülöttük, és így – csodával határos módon – túlélték a csatát.

 – Azok a rendszerek azért vannak összekapcsolva, hogy megakadályozzuk velük a Longbeam túlterhelését! Darabokra szakadhatott volna! – erősködött egy másik KVK tiszt.

Joss lesütötte a szemét. Már szólásra nyitotta a száját, de Pikka megelőzte.

– A férjemmel a kormányrúd mögött, soha – felelte egyszerűen az alacsony, de magabiztos nő.

– Jól értek ahhoz, hogy mire képes egy hajó – folytatta Joss.

Néma csend telepedett a teremre, a résztvevők az elhangzottakon gondolkodtak.

– Szóval… – törte meg a csendet Kronara admirális – elrontották a hajónkat, hogy megmentsék a hajónkat.

Joss bólintott.

– Lényegében, igen.

Az admirális a főkancellárra nézett.

– Köszönöm. Mindkettejüknek – mondta a galaxis leghatalmasabb nője. – Elmehetnek.

– Elmehetnek – mondta Joss tökéletesen leutánozva a főkancellár hangját, miközben idegesen jártált fel s alá az ideiglenes szálláshelyükön. – Mi a fene volt ez? Szívességet tettünk nekik abban a csatában! Nem vagyunk katonák. Csak segíteni próbáltunk… ezt tettük a Legacy Run katasztrófájától Kur csatájáig. Nem is tehetünk mást, csak, hogy megpróbálunk segíteni. Most mégis bűnözőként kezelnek minket!

– Nyugodj meg! – válaszolta Pikka. – Már nem számít. Vége van, és nem úgy tűnik, hogy bármi következménye lenne annak, hogy megpiszkáltuk a Longbeamet.

– Pff – morogta a férfi. – Nem hiszem el, hogy ezért keltünk fel ilyen korán. Kihagytuk a reggelit! Ha már itt tartunk… – Joss felállt – menjünk, együnk valamit! Éhes vagyok, és tudod, hogy itt a Csillagfényen milyen jó a kaja. Beülünk egy kantinba, aztán keresünk egy szállítóhajót, ami visszavisz minket a Coruscantra. Aztán elutazunk, ahogy terveztük, mit szólsz?

Pikka nyújtózkodott és megdörzsölte a szemét, megpróbálta megtalálni a teste utolsó energiatartalékait.

– Rendben van, Joss – válaszolta. – Nekem is jól jönne egy csésze caf.

Ekkor megszólalt a csengő, és mindketten az ajtó irányába pillantottak. Joss homlokráncolva érintette meg a vezérlőt. Az ajtó kinyílt, mögötte pedig Kronara admirális bukkant fel.

– Bejöhetek? – kérdezte a férfi. – Nem maradok sokáig.

– Be akar dobni minket a dutyiba? – kérdezett vissza Joss. – Előre figyelmeztetem, nem tűröm jól a rácsokat.

– Biztos vagyok benne, hogy így van – felelte az admirális –, de nem ezért jöttem. Volna egy ajánlatom az önök számára.

– Engedd be, Joss! – szólt rá a nő a férjére, mire a férfi félreállt az útból.

Kronara belépett, megvárta amíg az ajtó becsukódik mögötte, aztán beszélni kezdett:

– Leegyszerűsítem: nem vagyunk biztosak abban, hogy a Kurnál megsemmisített Nihil hajók a teljes flottájukat jelentették. Biztosra kell mennünk. Soh főkancellár felhatalmazta a KVK-t, hogy állítson össze egy különleges akciócsoportot azzal a céllal, hogy levadásszák a megmaradt Nihilt. Felkutassák a rejtekhelyüket, tanulmányozzák őket, aztán ha módjukban áll, kiirtsák őket.

– Értem… – szólalt meg Pikka.

– Szeretném, ha önök is csatlakoznának ehhez az akciócsoporthoz.

Joss hitetlenkedve felhorkantott.

– Mi vállalkozók vagyunk – válaszolta. – Miről beszél?

– Önök briliáns elmék. Az ötleteik révén sikerült életeket mentenünk a Legacy Run katasztrófája során, aztán a harc kellős közepén kitaláltak valamit, amivel túlélhették a Kur csatájában bevetett teljesen újfajta ellenséges taktikát is. Amennyiben elfogadják az ajánlatomat, mindkettejüknek hasznát venném. Ezek mellett szeretnének segíteni másokon, és én pontosan ezt akarom felajánlani. A Köztársaságnak szüksége van önökre. Mit mondanak?

– Nem – vágta rá Pikka habozás nélkül.

Joss és az admirális meglepetten néztek rá.

– A férjemmel épp a nyaralást terveztük az állomás befejezésekor, aztán valahogy belekeveredtünk ebbe az egész Nihil-ügybe, ami azóta is, megállás nélkül tart. Nekünk is kijár a szabadság.

Összefonta a karját a mellkasa előtt.

– Úgyhogy, először elmegyünk két hétre az Amfarra. Csak nap, homok és semmi harc, de utána… amikor visszajöttünk, azt hiszem megtehetjük, amit kér.

– Megtehetjük? – kérdezte Joss.

– Szerinted nem? – nézett a férjére a nő.

Joss elgondolkodott egy pillanatig.

– De, azt hiszem, utána igen.

Kronara bólintott, és az ajtóhoz lépett.

– Akkor találkozunk két hét múlva – fordult vissza. – Sok a tennivaló.

Az ajtó becsukódott az admirális mögött, és Joss a neje felé fordult.

– Szerinted ez mit jelent? – kérdezte. Mintha némi bizonytalanság hallatszott volna a hangjában. – Mibe kevertél minket?

Pikka odalépett a férfihoz, és átölelte. A kezei alig értek össze Joss háta mögött.

– Nem tudom, Joss – mondta végül, miközben felnézett a férjére. – De akárhová megyünk – elmosolyodott –, együtt megyünk. 

Egy megjegyzés a végére: a későbbiekben nem valószínű, hogy ilyen sebességben fognak érkezni a fordítások, de a lehető leghamarabb szeretném nektek leszállítani a már megjelent The High Republic novellákat. Még a héten számítani lehet a harmadik rövid történetre is.