A novella az Insider magazin 154. számában jelent meg 2014. december 9.-én. A rövid történetet Alexander Freed írta, és Chris Scalf illusztrálta.

Antron nem sokat tudott a csillagvadászokról, de abban szinte teljesen biztos volt, hogy egy szárnynak a géptesten lenne a helye, nem pedig darabokra szakadva kellene hevernie egy ismeretlen hold kék bozótosaiban. Miközben a kezeivel legyezve kikeveredett a füstfelhőből, arra a következtetésre jutott, hogy a vadászgép pilótája valószínűleg egyetért vele. A gép nagyjából egy órával ezelőtt zuhant le arra a fennsíkra, amit Antron otthonának nevezett.

Remélte, hogy nem csak ebben értenének egyet a gép pilótájával, mert nem magára fogadott volna, ha egy ingerült kalózzal vagy egy veszélyes szökevénnyel kerül szembe. Próbálta megnyugtatni magát. Vonkhel Jedi-mesternek is sikerült összebarátkoznia Gairm Sith Nagyurával. – motyogta magában. Annyi a dolgod, hogy ne mondj semmi hülyeséget!

Amint Antron megközelítette a vadászgép pilótafülkéjét, az hirtelen megmozdult, és emelkedni kezdett, majd egy pilótaruhás alak mászott ki a hajóból. Ruháját kosz és alvadt vér borította.

– Meg kell találnom Antron Bachot! – szólalt meg feszült, éles hangon.

Antron ledermedt egy pillanatra, de ahogy közelebb ért, észrevette, hogy a kosz egy fiatal lányt rejt, aki ránézésre akár az unokája is lehetett volna.

– Én vagyok Antron Bach. – felelte, de csak ez után vette észre, hogy a lány keze a csípőjére erősített sugárvetőt szorítja. Ennyit arról, hogy nem mondok semmit meggondolatlanul.

– Miru Nadrinakar – mutatkozott be a lány –, a Koréliai Ellenállástól. Sietnünk kell!

Antron már épp kitalálta melyik kérdését tegye fel a fejében megfogalmazódott fél tucat közül, amikor az égen három fénypont jelent meg, amik egyenesen feléjük tartottak.

– TIE-vadászok – magyarázta Miru, miközben Antron mellé sántikált, és megragadta a férfi egyik karját. Antron megborzongott, amikor megérezte a lány izzadtságának szagát. – Egy fregatt állomásozik a rendszer másik oldalán – tette hozzá grimaszos mosollyal –, de megpiszkáltam a hajtóműveit, legalább három óra, mire ideér.

Miru tovább rángatta a férfit, így végül botladozva indultak el a roncstól. Miközben a kék bozótosból a fennsík felé haladtak tovább, lassan felvették azt a tempót, ami mindkettejüknek megfelelt. Miru a jobb lábára sántított. Antron elgondolkodott azon, hogy mondjon-e valamit, amivel elterelheti a fiatal lány figyelmét a fájdalmáról, de amikor meglátta a koncentrációt a szemében, úgy döntött, nem mondd semmit.

Felettük a pislogó fények egyre fényesebbé váltak.

– Rejtőztem már el birodalmi járőrök elől – törte meg a csendet Antron. Igyekezett biztatónak hangzani. – Bedeszkázzuk a fedélzeti nyílást, elhitetjük velük, hogy a vadonba menekültünk.

Miru gyorsan félbeszakította.

– Nem bújunk el! Fegyverek kellenek, és egy szállítóeszköz, amilyen gyorsan csak lehetséges.

– Hogy mi? – kérdezte a férfi.

Miru közben még erősebben megkapaszkodott Antronba.

– A Birodalom támadást tervez az ellenálló sejtek ellen. Egy napom maradt, hogy Koréliába jussak és figyelmeztessem őket.

– Menedékre van szükségünk – jelentette ki a férfi mélyebb hangon.

Amikor elérték a fennsík árnyékát, Antron a sziklafal felé fordult. Ekkor hirtelen mennydörgés hangja töltötte be az eget, pedig a férfi még nem látott vihart a holdon töltött évei alatt.

– Elkezdték a roncs megsemmisítését – magyarázta Miru, mire a férfi a bátorságát keresve bólintott.

Eszébe jutott Va Zhurro Jedi-mester története, aki majdnem fél éven keresztül bújtatott menekülteket egy pincében még a klónháborúk idején. Ha neki ment, Antron is kibírja a néhány napig tartó bombázást.

A fennsík aljánál, ahol a bokrok gyökerei már nem tudtak felkapaszkodni a meredek falú síkságon, Antron egy vállszélességű hasadék felé irányította Mirut. A mélyedés egy kőbe ágyazott, nagy acélajtóhoz vezetett, amit szinte teljesen elrejtett a por.

Antron nyögve mászott fel a szikla tetejére. Az ajtó rozsdás billentyűzete két méterrel a föld felett volt, nyújtózkodnia kellett, hogy elérje, és beüsse a kódot.

– A geonosisiak gyarmatosították ezt a helyet évszázadokkal ezelőtt – magyarázta, miközben az ajtó nyikorogva kinyílt –, de nem sokkal később itt is hagyták. A fennsík üregekkel van tele. Az egyetlen probléma, hogy a geonosisiak többsége repül, én viszont nem, sőt magas sem vagyok.

Miru nem mondott semmit, miközben Antron visszatért mellé. A férfi felsóhajtott, és átvezette a boltozat alatt.

A hatalmas, fémgerendákkal alátámasztott barlangban egymást követték az adattárolókkal megpakolt állványok, amik fényforrásként szolgáltak a mindent beborító porfelhőben. Az állványok között hosszú asztalok álltak, tele érdekes tárgyakkal: kézzel írott pergamenek, ezüstkészletek, finoman gravírozott kristálykockák, Miru még egy hatujjú kibernetikus kézfejet is látott. A tárgyak között volt, ami jó állapotban, eredeti fényes alakjában maradt meg, de akadtak olyanok is, amiket – a férfi próbálkozásai ellenére – már megkezdett a rozsda.

– Mi ez a hely? – kérdezte Miru.

Antron lágyan elmosolyodott.

– Ennyi maradt a Régi Köztársaság Jedijeiből.

Miru megrázta a fejét, aztán előrébb lépett, és bizonytalanul elkezdett sétálni az állványok között.

– Több generációnyi történelem van ide eltemetve – folytatta Antron. – Naplók, a Templomuk archívumából származó adatok és filozófiai írások, elromlott fénykardok. Egy jobb világ emlékei. Minden, amit a Birodalom el akar feledtetni velünk…

Miru tágra nyílt szemekkel fordult meg.

– Ön is...?

Antron visszanézett a lányra, és amikor rájött, mit akart kérdezni, nevetni kezdett.

– Nem, nem vagyok Jedi. Antik tárgyakkal kereskedtem még a sötétség ideje előtt. De szereztem pár Jedi-barátot. Tudod, több pénzt csikarhatsz ki az ügyfelekből, ha iszol velük. Még akkor is, ha csak teát isztok.

Egy pillanatra Antronnak eszébe jutottak a régi idők, amikor a különböző coruscanti kocsmákban együtt nevetett csempészekkel, tudósokkal, régészekkel, miközben különböző dísztárgyakat próbált felbecsülni, vagy amikor padavanokkal beszélgetett. Hiányzott neki az ivás. Hiányoztak neki a beszélgetések.

Beletúrt a megmaradt hajába.

– Amikor beütött a baj, Uvell mester a segítségemet kérte… – szárazon elmosolyodott. – Képzeld, egyszer házalónak hívott. Úgy is kezelt, de mégis szerzett egy hajót, amire aztán összegyűjtöttünk minden műkincset, amit csak találtunk. Akkor mesélt erről a helyről. Nagyon el lehetett keseredve, ha hozzám fordult segítségért.

Miru nem szólalt meg, de Antron úgy érezte, muszáj megtörnie a csendet.

– Azóta sem hagytam el ezt a helyet. Talán nem ez volt életem legjobb döntése, de nem tetszett, ahogy a dolgok alakultak a Birodalommal, és amúgy sem tudtam volna nemet mondani egy hozzá hasonló, háborús hősnek.

– Az ellenállás egyik régi feljegyzésében találtuk meg a nevét, és az ide vezető koordinátákat. Talán ez a Jedi ismerős táplálta be az adatokat – elmélkedett Miru.

Felemelt egy elszenesedett fémdarabot, és megforgatta a kezében. Med’eeth utolsó krónikája volt az, amit Ossus romjai közül mentettek ki, még jóval Antron születése előtt.

– Nem sok mindent tudok róluk – mondta halkan. – Még kicsi voltam, amikor meghaltak.

– Ezért vagyok itt – válaszolta Antron lágyan. – Amikor a Birodalom majd elbukik száz vagy ezer év múlva, a galaxisnak sok mindent újra kell tanulnia. A Jedik jobbak voltak valamennyiünknél, és azt akarom, hogy a történeteik fennmaradjanak.

Miru megkapargatta az elszenesedett fémet a hüvelykujjával.

– Az embereknek ismerniük kell a történelmet és a hősöket, akikre felnézhetnek – folytatta Antron. – Ezért nem segíthetek abban, hogy eljuss Koréliára. Ha a birodalmiak meglátnának egy felszálló hajót…

– …rájönnek, hogy itt van ez a barlang. Rátalálnának és felégetnének mindent.

– Pontosan – bólogatott Antron.

Miru visszadobta a fém töredéket az asztalra. A csattanás visszhangot vert a barlangban. Miközben a lány felegyenesedett, összerezzent, de hogy a zaj hatására, vagy a fájdalmai miatt, azt Antron nem tudta eldönteni. A lány egyenesen a férfira nézett.

– Sajnálom. Nem azért jöttem, hogy veszélybe sodorjam a küldetését, de az ellenállás mindennél fontosabb. Még a történelemnél is – jelentette ki Miru a töredékre mutatva.

Egy darabig csak álltak egymással szemben, végül Antron felhorkant, és mosolyt erőltetett az arcára.

– Hát – kezdett bele –, visszamehetsz a hajódhoz, ha szeretnél. Vagy össze is foghatunk, hogy túléljük ezt az egészet.

Miru összevonta a szemöldökét.

– Az ellenállás nem veszi a hasznodat holtan – vonta meg a vállát Antron.

 
– A jó hír – kezdett bele Antron, miközben a fennsík egy magasabb pontjára vezető szűk alagúton próbálták átpréselni magukat –, hogy ezek a lakótelepek elég robosztusak, ráadásul elég nehéz őket kiszúrni, így a TIE-vadászok nem jelenthetnek problémát.

– És mi a rossz hír? – kérdezte Miru.

– Amint elég közel ér a birodalmi fregatt, még a legagyalágyultabb hídparancsnok is kiszúrja a telepek áramgenerátorát. Szóval, le kell kapcsolnunk, különben nem tart sokáig, amíg felfedezik, aztán a fregatt a semmivel teszi egyenlővé az egész fennsíkot. Prioritás ide vagy oda, ez nem lenne túl jó számunkra. Viszont, ha nincs generátor, akkor nem lesz fény, se víz, de még szűrt levegő sem. Ilyen körülmények között kész szenvedés lesz bujkálni, de az üldözőid előbb-utóbb azt fogják hinni, hogy elszakadtál a társaidtól, aztán eltévedtél és meghaltál ezen a holdon.

– Viszont addigra már – suttogta Miru elcsukló hangon – túl késő lesz megmenteni az ellenállást.

Antron erre nem tudott mit válaszolni. Már ennek gondolatától is összeszorult a gyomra, de mégis mit kellett volna mondania? Ehelyett tovább folytatta, mintha Miru meg se szólalt volna.

– Nem ez az egyetlen rossz hír.

A generátor a fennsík felső rétegének közelében foglalt helyet a telep öreg, ipari központjában, ami most már csak néhány öreg gépnek, és Antron rozoga hajójának adott otthont. És bár az alagutakat használva eljuthattak odáig, a geonosisiak függőlegesen futó üregeit csak jelentős kerülőkkel helyettesíthették.

– Hacsak – morogta Antron – véletlenül nem rejtegetsz szárnyakat a pilótaruhád alatt.

Miközben a porfelhő tovább kavargott, és a becsapódó lövések is szüntelenül dübörögtek, Antron és Miru a fennsíkhoz vezető út felénél bukkantak a felszínre, aztán egy szederbokrokkal tűzdelt lejtőn folytatták az útjukat a céljuk felé.

– Nagyjából két óra maradt a fregatt érkezéséig.

– Akkor van még időnk – állapított meg Antron, de belül félt, hogy ez a legkevésbé sincs így.

Séta közben csak akkor álltak meg, amikor el kellett bújniuk egy-egy felbukkanó TIE-vadász elől, azonban Antron egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy régi bith opera egyik felvonását kezdte dúdolni. Az opera egy Jedi-lovagról szólt, aki miután bejárja a galaxist, visszatért a bolygójára, hogy megmentse népét. Mióta Antron itt él, nem sok lehetősége volt a zenének hódolni, de a Lojuun dalát még mindig nagyon szerette.

Miru bizonytalanul sántikált Antron mögött, és a horizontot fürkészte az ellenséges gépek után kutatva, de a férfi egyre hamisabb dúdolása még őt is mosolyra késztette, ami a végén egy rekedtes nevetésbe fordult át.

– Szörnyen vidám vagy – állapította meg, miközben felértek a lejtő tetejére.

– Azért félek is – válaszolta a férfi. – De a Jedik úgy tartják, hogy a félelem kínt és szenvedést szül, ezért inkább próbálom lefoglalni az agyamat.

– A Birodalom árnyékában élve, megtanulod mi az a félelem.

– Lehet, hogy ezért van az, hogy annyi ember… – Antron nem fejezhette be, mert a következő pillanatban Miru a lapockái közé csapott, ezzel térdre kényszerítve a férfit. Egy pillanatra Antron eltűnődött, hogy talán rosszul ítélte meg a lányt. Talán úgy döntött, megszabadul tőle, mert egyedül nagyobb esélye lesz.

Egy másodperccel később már Miru is ott feküdt mellette a földön, Antron pedig azonnal elszégyellte magát, amiért kételkedett a lányban.

Elnéztek a fennsík teteje felé. Körülbelül ötven méterre tőlük, négy alak – akik közül három fehér páncélt, míg egy fekete birodalmi tiszti egyenruhát viselt – kószált a szirt mentén, távolságmérővel és makrotávcsővel felszerelkezve.

– Azt hittem a roncs mellett táboroznak majd le. Sajnos ezek addig fognak itt őrködni, amíg a többiek át nem fésülik a környéket – magyarázta Miru alig hallhatóan.

– Gyakorlatilag a generátorhoz vezető csapóajtón állnak – sóhajtott Antron. – Rejtve van, de ha felfedezik…

– Új tervre van szükségünk – vágta rá a lány. – Ki tudsz juttatni a bolygóról?

Antron megrázta a fejét.

– Van egy hajóm, de azzal nem lesz lehetőség a hiperűrbe ugrani. A fregatt gond nélkül le fogja szedni.

Miru megragadta a férfi vállát.

– Majd kitalálunk valamit, de nincs más választásunk. Mutassa az utat!

Antron azonban meg sem mozdult.

– Ha elfutunk, megtalálják a telepet, és elpusztítják az üregeket – erősködött. – Várjuk meg, amíg ez a négy birodalmi elmegy, aztán lemászunk és lekapcsoljuk a generátort.

– De nem fognak elmenni – vágta rá a lány. – Hol van a hajó?

Válasz helyett Antron talpra szökkent, és rohanni kezdett a fennsík felé. A lábai remegtek, karjával kétségbeesetten integetett a rohamosztagosoknak, és torkaszakadtából kiabálni kezdett.

– Hát itt vannak! Hála a csillagoknak, hogy itt vannak!

Furcsa egy vén szerzet vagy! – korholta magát gondolatban. – Csak ragaszkodj a tervedhez és nem lesz baj.

A rohamosztagosok azonnal rászegezték a fegyverüket.

– Itt élek ezen a holdon – magyarázta a férfi sietve. – Láttam lezuhanni egy gépet, aztán megtámadott a gépet vezető kalóz. Elszaladt, de meg tudom mutatni merre ment.

Határozatlanul a közelben elterülő kis fákból álló erdő felé mutogatott.

Két rohamosztagos a tiszt felé fordult, hogy megvitassák a hallottakat, míg a harmadik továbbra is a férfin tartotta a szemét.

Végül az egyik rohamosztagos – bár Antron nem tudta volna megmondani melyik – megszólalt.

– Le a földre! Önnek nem szabadna ezen a holdon tartózkodnia.

Antron térdre ereszkedett, miközben folytatta a halandzsázást a kalóztámadásról, bár már nem sok értelme volt annak, amit mondott. Ennek ellenére úgy érezte, a terve működni fog.

Nincs szüksége Jedi elmetrükkökre ahhoz, hogy elterelje a figyelmüket a fennsíkról. Csak remélni tudta, hogy Miru is követni fogja az utasításait. Az eltereléssel lehetőséget ad a lánynak, hogy lekapcsolja a generátort, aztán elrejtőzzön. Antron pedig majd megkeresi, amikor végre valahára sikerült elhitetnie a rohamosztagosokkal, hogy ő csak egy vén bolond, és hogy Miru az erdő felé szaladt, vagy egy TIE-vadász eltalálta, és darabokra szaggatta.

Persze az is megeshetett, hogy Miru egyszerűen ellopja a hajóját, és ezzel leleplezi a telepet.

Antron száraz fű ropogását hallotta a háta mögül, aztán sugárnyaláb sziszegését. Ijedtében felkiáltott, és a sziklás földre vetette magát.

Ezután még egy lövés következett, aztán egy harmadik is.

Elkezdett kúszni a földön, hogy menedéket keressen magának, de mire végül sikerült elbújnia egy nagy szikladarab mögé, a lövöldözés abbamaradt.

Amikor Antron kikukucskált a szikla mögül, azt látta, hogy a négy birodalmi a földön hever. A fehér páncélokon lézernyalábok ütötte lyukak sötétlettek.

– Ez egy igazán ostoba ötlet volt – kiáltotta valaki. Antron megfordult, és Mirut pillantotta meg, ahogy épp felé sántikált. A sugárvetőt még mindig a kezében tartotta. – Csak feleslegesen megölette volna magát. Higgye el, ugyanúgy nem mozdultak volna innen.

Antron csak állt és bámult maga elé, kereste a megfelelő szavakat, de semmit sem tudott mondani. Miru összeráncolta a homlokát, majd ismét a férfira támaszkodott.

– Azt hiszem, már nem kell tovább kutatniuk – mondta Miru, a férfi pedig rájött, hogy mennyire igaza van a lánynak. A TIE-vadászok visító hangja egyre erősödni kezdett.

 
A legközelebbi becsapódás alig száz méterrel vétette el őket. A robbanás fülsüketítő volt, a keletkezett por- és törmelékfelhő pedig elvakította Antront.

Miru az ezt követő pillanatokban sem állt meg, húzta maga után a férfit. Ahhoz képest, hogy nem sokkal korábban balesetet szenvedett, hatalmas erő lakozott benne.

Azonban úgy tűnt, a TIE-vadászok nem vették észre őket. A kábulatba esett Antron próbálta felfogni a történteket, aztán egyszer csak megértette. A Birodalom azt feltételezte, hogy Miru meghalt a becsapódáskor, így a lövések az utolsó ismert pozíciójára irányultak.

Róla és az üregekről semmit sem tudtak.

Mire Antron és Miru leereszkedett a csapóajtón keresztül a telep ipari alagútjaiba, Antron bőrére izzadság és por egyvelege tapadt. Miru figyelte, ahogy a férfi nekidől a fémcsövekkel és pislákoló sárga fényekkel tarkított sziklafalnak. A lány még Antronnál is jobban izzadt, ráadásul valamikor a nap folyamán – az előző támadásban vagy talán már órákkal korábban – egy csúnya vágást is szerzett, ami most erősen vérzett.

– Köszönöm – nyögte Antron –, hogy többször is megmentetted az életem a mai napon.

– Ki vigyázna erre a helyre, ha apró darabokban végzi? – vonta meg a vállát a lány.

– Ha felrobbantanak, utána úgyis ez a hely következik – mosolyodott el a férfi.

Az alagutak megremegtek, aminek következtében a fémcsövek jajveszékelő hangot adtak ki magukból. Miru megragadta Antron karját, aztán továbbindultak.

– Tudja, az apám történész volt – kezdte mesélni a lány. – Hitt a Jedikben, és hitt a Köztársaságban. Amíg a Birodalom el nem kapta őt. – Nem nézett a férfire, csak tovább folytatta: – Én nem emlékszem, milyen volt az élet a Birodalom előtt. Képtelen vagyok felfogni, hogy mennyit ér ez a barlang, ezzel a sok történelemmel a falai között. Tényleg nem.

Elértek egy elágazódáshoz, ahol Miru megállt, és várta, hogy a férfi mutassa, merre menjenek tovább.

– Viszont ön hisz ebben – folytatta a lány. – Majdnem feláldozta érte az életét. Ha ez tényleg ennyire fontos, csináljuk úgy, ahogy korábban mondta.

Antron meglepődötten nézett a lányra. Számos sérülése és kimerültsége ellenére, Miru megpróbált kiegyenesedni, majd szó nélkül várta a férfi parancsait.

Antron a távoli dübörgéseket hallgatta, miközben Nes Ukul Jedi-padavanra gondolt, aki az életét áldozta egy olyan fajért, aminek nemcsak a nyelvét nem beszélte, de még a nevüket sem tudta.

Ukul mestere egyszer azt mondta, nincs önzetlenebb cselekedet, mint feláldozni az életed egy ügyéért. Antron nyelt egy nagyot, miközben azon gondolkodott, megköszönje-e a lánynak a nagylelkűségét, de végül letett róla. Nem úgy tűnt, hogy rászorul.

– Te balra indulsz, én jobbra – jelentett ki végül. – Van egy tartalék generátor is, amit neked kell lekapcsolnod, amíg én a főgenerátorral foglalkozom.

Miru a homlokát ráncolta.

– Menni fog egyedül?

– Lehet, hogy öreg vagyok és kövér, de azért sétálni még tudok. – A férfi legyező mozdulatot tett a kezével. – Na, hess!

Miru bicegve eltűnt a sötétben. Antron sarkon fordult, és elindult egy keskeny folyosón, ami egy ládákkal és szerszámosrekeszekkel telezsúfolt kamrában végződött. A generátor megnyugtatóan zümmögött a padló alatt. Miután felmérte a környezetet, megtörölte a homlokát, és munkához látott.

Közben Mirura gondolt. A lány néhány pillanat múlva odaér majd a hangárba, és rájön, hogy hazudott neki a tartalék generátorról. Le kell zárnia az ajtókat, mielőtt a lány visszafordulna, hogy megkeresse. Ezután aktiválnia kell a hangárajtókat, így a lány felszállhat a hajóval a fennsíkról, és elrepülhet a holdról.

A fregattal is foglalkoznia kellett. Valahogy el kell vonnia a birodalmiak figyelmét, hogy Mirunak legyen esélye elhagyni a rendszert. Antron nem akarta túlbonyolítani: talán eljátssza megint az összezavarodott öreget, vagy talán küld egy üzenetet a keresőcsapat nevében. Valahol van néhány fegyvere is, amik csak arra várnak, hogy használják őket. Talán még működnek is.

Antron begépelt egy parancsot a munkaállomáson, aztán az egyik ládában kezdett kotorászni. A telep alaprajzait kereste.

Miközben odébb pakolt egy szerszámövet, egy sóhajtás közepette leült, és arra gondolt, Miru vajon megérti-e majd, hogy miért gondolta meg magát.

Eszébe jutott az a sok Jedi, az a sok önzetlen cselekedet, amikről annyit olvasott. Mirunak nincs szüksége ezekre a tanmesékre. Hiába a birodalomi elnyomás, így is megtanulta, mi az az önzetlenség. A lány pont azokra az eszmékre emlékeztette, amelyeket oly nagyon próbált megvédeni.

Az akna feláldozása tragédia lesz. Viszont feláldozni az ellenállást, bátor férfiak és nők kemény harcát… Az nem a Jedikhez méltó dolog.

A Jedik az emberekért áldozták fel az életüket, nem különböző tárgyakért.

Antron letörölte a port az egyik képernyőről a ruhaujjával. Ekkor észrevette, hogy a hajója rendszerei aktiválódtak, ez pedig újra dúdolásra késztette. Miru megértette.

A generátorszoba megremegett, amikor egy újabb lövéssorozat csapódott a felettük lévő földbe. Antron elindított egy kinti letapogatást. Hamar megkapta az eredményt: a Birodalmi fregatt hold körüli pályára állt.

Ökölbe szorította a kezét, és próbálta elterelni a figyelmét az üregekről. El kellett végeznie a feladatát, mert Mirunak sértetlenül kellett elhagynia a holdat.

Egy kis szerencsével, ha az Erő is úgy akarja, a telep túl is élheti ezt az egészet. Ha a fennsík össze is omlik, néhány vállalkozó szellemű kutató kiáshatja majd a törmelékek alól egy-két évszázad elteltével. Talán még ő is túlélheti valahogy…

Jót nevetett, amikor eszébe jutott még egy utolsó történet, egy utolsó tanulság: A Jedik talán feláldozták magukat, de sohasem adták fel a reményt.