Laizhu Bedenn csendesen vágta át egy bantha bőrét a palotai konyhák káoszának közepén. A személyzet éjjel-nappal azon fáradozott, hogy lakomát készítsen egy gazdag látogató és kísérete számára, akiket éppen a trónteremben szórakoztattak. Bib Fortuna számtalan fogásból álló pazar terítéket rendelt, és még mindig tartott a felszolgálás. Bármi is történt a palota többi részén, Laizhu mindig a személyes nyugalomra törekedett, ez pedig tovább tartotta életben, mint a többséget, akik – szerencsétlenségükre – Jabba Desilijic Tiure szolgálatában dolgoztak. A mottója szerint: „Nincsenek konfrontációk, nincsenek bonyodalmak”.

A konyhák szűkös, számos kisebb részből, előkészítő helyiségből, kamrából és raktárakból tevődtek össze. Emellett mindig fullasztó meleg uralkodott bennük. De Laizhu a Tatuinon született. A hőség a vérében volt. Már három éve keményen dolgozott, hogy törlessze az adósságait a daimjónak, bár a konyhai szolgálattal aligha érhetett el jelentős csökkenést. A felszámított kamatok mindig nagyobbra rúgtak, mint a díjazás, amit éppen kapott.

Egykoron úgy élt, hogy mások felnézhettek rá: az üzletasszony, akitől az emberek tanácsot kértek. Szerény mos espai étterme olyan helynek számított, ahol tisztességes áron, garantáltan jó ételt lehetett kapni. Mindig is figyelt arra, hogy időben kifizesse Jabba adóját, míg egy nap egy kapzsi behajtó meg nem emelte az illetéket. Laizhu nem tudott fizetni, Jabba pedig elégedetlen lett. Most a palota konyháiban rekedt, mint szakács, étkezésszervező és általános konyhai mindenes.

Manapság már senki sem nézett fel rá. Bár ez így nem teljesen igaz. Akadt egy barátja, Valnir Nai, egy ártatlan, fiatal pincérnő, aki nem egészen egy éve érkezett Klatooinról egy nagy szállítmánnyal együtt, ami igencsak Jabba kedvére való volt. Egyesek úgy nevezték, „naiv Val”, de Laizhu jobban ismerte. Valnir elég okosnak bizonyult. Soha nem feleselt, meghúzta magát, és pontosan tudta, hogyan kerülje el a huttokat. Számos közös vonásuk akadt, de Valnirból hiányzott Laizhu tapasztalata, és emiatt az idősebb nő mindig aggódott a kölyökért, ha vendégek érkeztek a palotába. Valnir állandóan szaftos pletykák középpontjában állt azoknál, akik ritkán merészkedtek ki a konyha határain túlra.

És mintha csak végszóra történt volna, Valnir lélegzetvisszafojtva berontott a konyhába. Idegesnek tűnt.

– Mi történt veled? – kérdezte Laizhu, miközben letette a vibropengét a pultra. – Talán egy taszken gyík felmászott az orrodba? – Összefonta a karját, és szélesen elmosolyodott.

– Gazdagok! – vigyorgott Valnir. Mogyoróbarna szemei csillogtak az izgatottságtól.

– Jabba mélyen tisztelt vendégei általában azok – tette hozzá Laizhu továbbra is a barátjára vigyorogva.

– Olyan siklókkal jöttek, amilyeneket még sosem láttam. Igazi luxusdarabok. És a tiszteletdíjként hozott dobozok tele vannak különféle kvadránsokból gyűjtött ékkövekkel – áradozott a pincérnő. – Azt is hallottam, hogy később kiviszik a vitorlás bárkát, és a verembe hajítanak néhány adóst.

– Az adományozás időszaka nem mindenkinek végződik jól – sóhajtott Laizhu. – Legalább kapunk egy kis szünetet! – A befejezetlen vacsorája emléke villant át az agyán, miközben újult erővel folytatta a hús szeletelését. De Valnir még nem fejezte be:

– Beszéltem azzal az új szkiff őrrel, ő mondta, hogy a fickó valami földbirtokos egy másik bolygón – vallotta be a pincérnő. – Úgy tudja, a Birodalom engedélyezte neki az ipari mezőgazdálkodást, és most be akar szállni az itteni fűszerkereskedelembe.

Laizhu elfintorodott. Teljes szívéből gyűlölte azt a mocskot.

– Várj! Milyen új szkiff őr?

Valnir a padlóra pillantott, hirtelen elpirult, de láthatóan örült, hogy Laizhu megkérdezte.

– Az a jóképű – felelte. – A bajuszos. Egy igazi gazember, gondolom…

Laizhu megforgatta a szemét. Egy újabb fájdalmas szakítás.

Valnir tálcája majdnem teljesen leürült, mire körbejárta a tróntermet, de gondoskodott róla, hogy a legfinomabb falatokból néhányat visszatartson egy bizonyos őrnek, aki az egyik sötét sarokban egy oszlopnak támaszkodva ült. A fiatal szolgálólány elgondolkodott azon, hogy vajon miért viseli mindig a sisakját, aminek a kialakítása folyamatosan eltakarta markáns vonásait. Mintha nem akarta volna, hogy felismerjék.

– Dűne-tengeri csemegét? – kérdezte félénken, miközben tálcán kínálta az édes falatkákat. A férfi elmosolygott, és elvett egyet. Épp csak annyira húzta le a sisak alsó részét, hogy bekaphassa a finomságot. Valnir érezte, hogy a szíve kihagy egy ütemet.

– Ez jó – motyogta elismerően. – Talán azt szeretnéd, hogy felszedjek pár kilót az elkerülhetetlen esküvőnkig? – Valnir érezte, hogy elpirul. Tiltakozni akart, de a férfi elvigyorodott, és feltartotta a kezét. – Ne aggódj, csak viccelődök.

De aztán az őr figyelme gyorsan visszaterelődött a trónterem felé, és nem is vett tudomást Valnirról, ami – bármennyire is próbálta kizárni – rosszul esett neki. Elvégre így került ide. Férfiak. Gazemberek. Régen énekesnőként dolgozott, és jól is csinálta. Tiszteletreméltó volt. Egy bith operaénekesnő képezte ki. Az éneklést balettszerű mutatványokkal ötvözte, amik kivitelezéséhez képletesen és a fizikailag is új magasságokat kellett elérnie.

Aztán jött Tuds. A törvény embere, aki szabadon értelmezte, hogy mi a jó és a rossz.

Spórolni kezdtek, és már majdnem összegyűlt annyi, hogy a Coruscantra költözzenek, ahol a lány bekerülhetett volna az egyik galaktikus operaházba, míg a férfi beléphetett volna a Coruscanti Biztonsági Erőkhöz. Legalábbis Tuds ezt mondogatta. Egészen a Klatooinig el is jutottak, az oda vezető utat Valnir fizette, mert ahogy a férfi fogalmazott, ő „nem akarta elkölteni az összes pénzét”. Mint utólag kiderült, ez azt jelentette, hogy még nem lopta el Valnir összes megtakarítását, és nem repült el egy hajóval egyedül, ki tudja, hová.

Valnir mindent elvesztett, csak a ruháját nem, amit viselt, a néhány megmaradt birodalmi kreditet a zsebében, és a gazemberek iránti lankadatlan vonzódását.

Bűnbánóan a szkiff őr tarkójára mosolygott, felületesen meghajolt, és kivonult a trónteremből, nem sokat törődve azzal, hogy merre tart. Hamarosan az egyik, a raktárakhoz vezető folyosón találta magát. A csendes, sötét folyosó üdítően hűvösnek érződött a trónterem mámorító légköre után. Szabad kezével végigsimított a falon, és csak élvezte, amikor hűs pára jelent meg az érintése nyomán.

Már éppen arra gondolt, hogy visszafordul, és visszamegy a konyhába, amikor hangokat hallott maga előtt. Valnir gyorsan behúzódott egy rakás láda mögé, és onnan kukucskált be a nyitott ajtón, amiben Bib Fortuna egyik lakája – egy nagyképű és kellemetlen snivviai könyvelő, aki mindig bajba akarta keverni a konyhai személyzetet – éppen azzal foglalatoskodott, hogy katalogizáljon... de mit?

A könyvelő arcán a vigyor még szélesebb lett, agyarai elővillantak, miközben magában kuncogott. Valnir szeme elkerekedett. A snivviai egy hatalmas drágakövet tartott apró, szőrös kezében, és egy gömbölyű szemüvegen keresztül vizsgálgatta annak csillogó oldalait, amitől fekete szemei hatalmasnak tűntek. A megállapításait egy adattáblába rögzítette, aztán a drágakövet egy biztonságosabb fémtartályba helyezte.

A tiszteletdíj, amit a földbirtokos hozott magával, gondolta Valnir.

Ekkor váratlanul életre kelt a kommunikátor, amitől a snivviai úgy megijedt, hogy majdnem elejtette a szemüvegét. A szolgálólány alig hallotta, de még így is ki tudta venni Bib Fortuna hangját. A parancsai ott visszahangoztak a készükék hangszórójában. Amint a kommunikáció véget ért, a snivviai sietve – keserűen káromkodva a saját nyelvén – összepakolta a felszerelését. Aztán csend következett, majd a lakáj előszedett egy ékkövet az egyik kategorizálatlan ládából, és a zsebébe csúsztatta. Valnir majdnem felkiáltott a jelenet láttán. Végül a snivviai bezárta maga mögött az ajtót, és elsietett.

– Bárcsak – motyogta Valnir nagy sóhaj kíséretében. Még álmodni sem mert arról, hogy megérint egy ilyen drágakövet és visszaszerez valamit abból, amit elvettek tőle.

De úgy tűnt, a sors ezúttal rá mosolygott. Azt a szobát néhány nappal ezelőttig termények tárolására használták, és amikor kitisztították, ő segített a takarításban. Éppen ezért pontosan tudta, hogy a zár már egy ideje hibásan működött. Mintha csak igazolni akarta volna, néhány pillanat múlva elektronikus sistergés hallatszott, és a zár kattanva kinyílt. Talán rövidzárlat? Fogalma sem volt róla, de nem is érdekelte. Valnir egy másodperc hezitálás nélkül besurrant a szobába. Legnagyobb megdöbbenésére több ládát is látott odabent. Legalább egy tucatot. Nyelt egyet.

– Kinek ártok azzal, ha megnézem? – tűnődött. És ha az adomány katalogizálására kiválasztott személy örömmel zsebelt be egy drágakövet, akkor ő miért ne tehetné meg ugyanezt?

Valnir kinyitotta az egyik láda fedelét, felkapott a ládából egy drágakövet, és csodálkozva figyelte a szikrázó fényeket, amik megtörtek a kő oldalán. Az ékkő világoskék színnel ragyogott, és a szolgálólány nagyon-nagyon szépnek találta. Az ajkához tartotta, és összeszorította a szemét. Arra várt, hogy mindjárt felébred, vagy amikor kinyitja a szemét, gamorrai őrök állnak majd előtte, hogy egy cellába hurcolják. Amikor egyik sem történt meg, becsempészte az ékszert az övtáskájába, és elindult.

Aztán megtorpant. Miért csak egyet vigyen el?

Úgy gondolta, hogy a ládában csillogó többi drágakövet még nem számolták meg. Olyan sok volt, ki ne venne el még belőle néhányat? Pár hiányzó ékkő fel se tűnne senkinek. Vihetne még többet? Akár az ételtálcára is tehetné őket. De mi van, ha legurulnak róla? Majd használja a tálca íves fedelét. Valnir elmosolyodott.

Mire észbe kapott, máris elkezdte a tálcára szedni a drágaköveket. Amikor a tálca már annyira megtelt, hogy a széle is alig látszódott, rátette a fedelet, aztán összeszedte magát, és kisurrant a szobából, ügyelve arra, hogy bezárja maga mögött az ajtót. A konyhák felé vette az irányt, mintha csak desszertet vitt volna. Legalábbis remélte, hogy így nézett ki.

Annak ellenére, hogy a palota folyosói szokatlanul csendesek voltak, Valnir folyamatosan a lépteit figyelte, igyekezett a lehető legnyugodtabban haladni, mert attól félt, hogy lebukik. Aztán eszébe jutott, hogy mostanra a palota lakóinak többsége valószínűleg felszállt Jabba vitorlás bárkájára, hogy a Karkun veremhez menjenek. A folyamatos szerencsén felbuzdulva Valnir gyorsított a léptein – és egyenesen belebotlott valakibe, aki épp ellenkező irányba sietett.

A tál és tartalma a padlóra zuhant, a fedél lassan pörögve megállapodott. Valnir összerezzent a drágakövek láttán, amik – a bűntudat szivárványaként – szétszóródtak a folyosón. Megdermedt. Biztosan tudta, hogy meg fog halni.

– Lám, lám, lám, mi van itt? – kérdezte a férfi behízelkedő hangon. A pincérnő csak akkor ismerte fel a szkiff őrt, amikor az talpra segítette.

– Én… – Valnir nem tudta, mit mondhatna, de végül eszébe jutott egy gondolat. – Nem kellene a bárkán lenned?

– Más dolgom van – felelte az őr, miközben nekilátott összeszedni a széthullott ékköveket. Gondosan visszatette őket a tálra, aztán rájuk zárta a fedelet.

Valnir a homlokát ráncolta. Mit csinált? Meg akarja zsarolni?

– A tiéd lehet – kezdte Valnir könyörgő hangon. – Csak ne mondd el senkinek, hogy elvettem.

Az őr elmosolyodott, de visszanyújtotta felé a tálat.

– Nem láttam semmit.

– De…?

– Senkinek sincs helye ebben a pokolban – kezdte kedvesen, és megnyugtatóan a lány vállára tette a kezét. – Nekem sem, de egy olyan gyereknek, mint te, biztosan nem. Használd ki! Tűnj el innen, és menj minél messzebb!

Valnir teljesen beleszeretett ebbe a csodálatos, titokzatos férfiba.

– Ki vagy te? – suttogta.

A szeme egy másodpercre elkerekedett, mintha máshová került volna. Úgy érezte, a felhők fölött jár.

– Egy barát… – felelte a férfi, és újra a fiatal lányra nézett.

Mielőtt az őr befejezhette volna a mondatát, a folyosó túlsó végéből hirtelen Raymo, Jabba egyik rodiai végrehajtójának durva hangja szakította félbe.

– Mit csináltok ti ketten idelent? – kiáltotta a zöld alak hutt nyelven, minden egyes szó eltorzította a nagy, pupillátlan szemei alatt lévő ormányt.

– Ha Jabba és egy adag friss béka közé akarsz állni, csak tessék – vicsorgott vissza a szkiff őr a rodiaival szembe állva. Valnir felé fordult, és kacsintott rá.

– Már így is elég sokáig voltál itt – figyelmeztette a lányt. – Ha nem kerülsz fel arra a bárkára indulás előtt, akkor rankor eledel lesz belőled, érted? Most menj!

Valnir elsietett, most már két kézzel fogta a tálcát, de olyan óvatosan, mintha egy újszülöttet vitt volna. Miközben elsietett, visszafojtotta a könnyeit.

A konyhában minden csendes volt, amikor Valnir berontott, és egyenesen az éléskamra felé indult, amit Laizhu tréfásan csak „irodának” nevezett. Laizhu rögtön tudta, hogy a barátja kétségbeesett, de amikor a fiatal szolgálólány megmutatta neki, mi van az ezüstkupola alatt, és elmagyarázta, honnan szerezte, a szakács csak még jobban aggódni kezdett.

– Mit tettél?

– Én csak azt, amit a snivviai – zokogott Valnir.

– Elvett egyet! Nem egy egész boltnyira valót! – Laizhu a drágakövekkel teli tálra tenyerelt. – Ezt el kell rejtenünk. Vagy meg kell szabadulnunk tőle. Gyorsan!

– Nem! – vágott közbe Valnir. – El kell mennünk innen, ahogy mondta.

– Ki?

– A szkiff őröm – vallotta be a pincérnő. – Figyelj, elmegyünk a hangárba, és elvisszük az egyik luxussiklót. Már messze járunk majd, mire a bárka visszaér.

Laizhu a homlokát ráncolta. Néha álmodott a szökésről, és azok pontosan így játszódtak le. De vajon lehet szerencséjük? Csak egyetlen módon derülhetett ki. Megragadott egy ártalmatlannak tűnő zöldségeszsákot, és beletömte az ékszereket, majd felemelte, mintha csak egy serleget emelt volna a magasba, hogy koccintson a barátjával.

– Mire várunk? – kérdezte Laizhu.

Az álom abban a pillanatban szertefoszlott, amikor kiléptek a kamrából, és Raymo a konyhában várta őket.

– Akkor Jabba nem kapja meg, amit kért? – gúnyolódott a rodiai felemelt sugárpisztollyal a kezében. – Tudtam, hogy készülsz valamire. Vissza a kamrába!

A két nő visszalépett, Raymo pedig jelzett nekik, amikor megállhattak.

– Tedd le a zsákot!

Valnir az ajkába harapott. Biztosan követte őt, és ezért most mindkettőjükre halál várt. Megborzongva tette a zsákot a legközelebbi munkalapra. Raymo megbökte a pisztolya hegyével, mire a zsák eldőlt, a drágakövek pedig a lapra zúdultak.

Laizhu a tükröződésüket figyelte Raymo sötét, éhes szemeiben.

– Nem tudtam, hogy ez van benne! – vallotta be a rodiai reszelős hangon. – Lopni a hatalmas Jabbától? Ti szolgálólányok tényleg ennyire ostobák vagytok?

A rodiai előrehajolt, és felkapott egy maréknyi drágakövet, szája mohón rángatózott. Annyira lefoglalták a kövek, hogy észre sem vette Laihzut, aki egy vaskos fémserpenyőért nyúlt. A következő pillanatban olyan erővel vágta neki a serpenyőt a rodiai koponyájának, amekkorával csak tudta, mire Raymo a földre zuhant. A pisztolya elsült esés közben, a kóbor lövedék a zsákba csapódott. Az ékkövek milliónyi darabra robbanva szóródtak szét a kamrában.

Ahogy a füst eloszlott, Laihzu és Valnir szemügyre vették a helyiséget.

– El kell mennünk. Most! – zihált az idősebb nő.

– Várj! – kérte Valnir, majd lehajolt az egyetlen épen maradt drágakőért, ami a padlón hevert. – Most már mehetünk.

Három gamorrai őr lihegve, fújtatva futott el a fülke mellett, amelyben Valnir és Laihzu rejtőzött. A szolgálók megvárták, amíg az ocsmány, zöld lények dübörgő léptei elhaltak, mielőtt előbújtak volna, hogy folytassák veszélyes útjukat.

Mivel a sarlakk-kiránduláson a palota lakóinak nagy része részt vett, alig találkoztak valakivel a főhangár felé vezető úton. A vitorlás bárka nélkül – amely általában elfoglalta a hangár jelentős részét – a barlangszerű tér még nagyobbnak tűnt. Egy ütött-kopott Firespray-osztályú hajót és az elegáns siklókat leszámítva, amiket épp el akartak lopni, a hely gyakorlatilag üresen állt. A túlsó végén a napfény hívogatóan áradt be a hangár hatalmas ajtaján.

Ám ekkor Laihzu meglátott egy weequay szerelőt, aki a pihenőidejében azon fáradozott, hogy új csalási technikát dolgozzon ki a szabakk-játszmákhoz. Nekik pedig át kellett jutniuk rajta, ha el akartak érni a siklókhoz.

– Ti meg mit kerestek itt? – kérdezte a szerelő zavartan. Enyhe érdektelenséggel bámulta a szolgálókat, akik ártalmatlanul sétáltak felé.

– Mi csak… – Laizhu megtorpant.

– Ezek azok a siklók, amik tegnap érkeztek? – szólalt meg hirtelen Valnir.  Természetes kíváncsisága segített elrejteni a rémületét. A legcsábítóbb módon mosolygott a szerelőre. – Esetleg megnézhetjük őket?

A weequay gyanakodva dőlt hátra a székében, és megsimogatta az alsó állkapcsán lévő apró szarvait.

– Nos, ez attól függ.

– Mitől? – kérdezte Laizhu.

– Hogy mennyit ér ez nektek – felelte a weequay kéjesen vigyorogva. Látszólag a semmiből egy nagy, sárga drágakő csúszott át a padlón, és közvetlenül a szerelő előtt állt meg.

– Ó, ez nagyon szép – áradozott Valnir. – A tiéd?

A szerelő szeme tágra nyílt, de láthatóan nem értette a célzást. Zavartan összevonta a szemöldökét. Csak Laizhu és Valnir ártatlan arckifejezése láttán esett le neki, mi történt.

– Ööö… ó, igen! Kíváncsi voltam, hová tűnt – morogta a weequay, és sietve lenyúlt, hogy visszaszerezze a drágakövet. – Jobb, ha megyek, és biztonságos helyre teszem. Nem akarom megint elveszíteni! – Hangosan kuncogott miközben az egyik javítóöböl felé indult.

Amint a férfi eltűnt a szemük elől, a szolgálók a hangárajtóhoz legközelebb lévő, drágának tűnő siklóhoz rohantak, és beugrottak a járműbe.

Laizhu beindította a motorokat. Meglehetősen hangosak voltak.

– Az energiacella feltöltve. Indulásra kész – vigyorgott, és a mellette ülő fiatal barátjára nézett. – Te készen állsz?

– Nincs több drágakövünk – felelte Valnir elkeseredetten.

– Ahhoz elég volt, hogy idáig eljussunk – nevetett Laizhu. – És biztosan ez a gép is megér néhány kreditet, nem igaz?

– Rendben! – Most már Valnir is nevetett. Kezét Laizhu kezére tette, és együtt tolták előre a sebességváltót.

A karcsú sikló meglódult és kirobbant Jabba palotájának homályából a ragyogó napfénybe.

VÉGE

További magyar rajongói fordításokért látogassatok el a swfantranslations.webnode.hu weboldalra.