A novella eredetileg a Dark Legends antológiakötet utolsó rövid történeteként jelent meg 2020-ban. A novella középpontjában egy Sith úrnő, Darth Noctyss áll, aki bár jelentős hatalommal bír a Régi Köztársaság idején, ezzel a legkevésbé sem elégedett, mert a halhatatlanság titkát még nem szerezte meg. 

ÉGES-RÉGEN, AMIKOR A GALAXIS még fiatalnak számított és a csillagok még friss lánggal égtek, élt egy Sith úrnő, Darth Noctyss.

Darth Noctyss az idők során a pusztulás ösvényét vágta a Középső Gyűrűbe. Egyszerre éltették és megvetették őt, mert fiatal kora ellenére nagyobb hatalommal bírt, mint a legtöbben körülötte. A világok sorra buktak el sarló alakú fénykardjának csapásaitól, Ivis civilizációjának romjai pedig ékes példaként mutatták be gyűlöletét.

Noctyss arra irányuló képessége, hogy hatalmába kerítse az Erő sötét oldalát, határtalannak tűnt, és idővel mindenki fejet hajtott előtte, aki az útjába került. Már ha a helyén maradt a feje. A történetek szerint, akkoriban az úrnő hatalma alá hajthatta volna az egész galaxist. Kiépíthetett volna egy könyörtelen birodalmat a Sithek uralma alatt. Egy birodalmat, ami korokon át fennmaradhatott volna. Az úrnő azonban mást tervezett.

Noctyss jól ismerte a hatalom csábítását – ahogyan mindenki, aki átadja magát a sötét oldalnak –, azonban más dolgokra vágyott. Azt akarta, hogy örökké élhessen.

Mi értelme van egy királyságnak, ha egy napon már nem állhat az élére, és nem irányíthatja? Mi értelme a nagy hatalomnak, ha azzal nem akadályozhatja meg az idő általi degradációt? A birodalom építése várhatott. Miután eléri az igazi életcélját, a halhatatlanságot, bőven lesz ideje azzal foglalkozni, hogy meghódítsa és saját képére formálja a galaxist.

Noctyss napjai azzal teltek, hogy próbálta elérni a célját. Megszállottan kutatta az elmúlt korok emlékeit, és az olyan népek töredékes feljegyzéseit, akik valaha ismerték az Erő titkait, de mostanra eltűntek a világegyetem hosszú évszakaiban. Nem fogadott maga mellé tanítványt, inkább egyedül tanulmányozta a feljegyzéseket, és magába szívott minden rég elfeledett rituálét, amik közelebb juttatták a céljához.

Évek teltek el így, és a Sith úrnő elérte élete őszét. Hiába használt fel minden addig talált sötét művészetet, természetes időtartamán túl nem tudta befolyásolni fizikai megjelenését. Azonban tudta, hogy már közel jár a válaszokhoz, amiket annyi éven át kutatott. A Jaguada sivatagbolygón tett kutatásai alatt tudomást szerzett egy Exegol nevű bolygóról. Egy távoli, misztikus erővel bíró világról, amit gazdagon átitatott a Sithek történelme.

Noctyss egymaga indult útnak az Exegolra. Biztosan tudta, hogy ott végre befejezheti a munkáját, és felkutathatja annak a szertartásnak az utolsó darabjait is, amik elhozzák számára az örökéletet.

Az Exegol egy romlott világ volt, atmoszféráját folyamatos elektromos viharok töltötték fel, felszínét pedig a korábban itt végzett Sith ásatások tették kopárrá. Azonban mélyen a bolygó szívében az úrnő rátalált egy hatalmas szobrokkal teli fellegvárra, ami régóta elhagyatottan állt. Legalábbis elsőre úgy tűnt.

Noctyss hónapokat töltött a romok felfedezésével és az egyetlen életjel, amivel találkozott, az a folyosókat és repedéseket járó patkánylárváktól származott. Emellett furcsa, suttogó hangok töltötték meg az elméjét minden alkalommal, amikor aludni próbált. Mintha ezernyi másik elme költözött volna be a tudatába. Az Exegolon az élet és a halál közötti határ elvékonyodott, Noctyss pedig tudta, hogy minden eltelt nappal és minden felfedezett barlanggal egyre közelebb jut a céljához.

Az egyik felfedező úton az alsó kamrák elárasztott termei között végül megtalálta azt, amit keresett – bár ezt akkor még nem tudta.

Az egész egy loccsanó hanggal kezdődött a sötétségben, mintha valaki a lábával felkavarta volna az alapkövek között megrekedt pocsolyákat. Noctyss – mert nem érzékelte a másik jelenlétét – azonnal megpördült. Bekapcsolt fénykarddal és összeszorított fogakkal készült fel a küzdelemre.

Azonban a penge vörös fényénél megvilágított jövevény nem jelentett fenyegetést. Csak egy megtört, nyomorult teremtést látott. A maradványát valaminek, ami egykor talán egy ember férfi lehetett, de mostanra vadállattá vált. A lény gerince természetellenes szögben meghajolt, emiatt annyira előregörnyedt, hogy a bal válla majdnem a térdét verte. Sápadt és áttetsző húsát mindenhol ráncok tarkították, egyértelművé téve a korát. Haja csomókban lógott az arca két oldalán és vastagon borította a mocsok. Rongyokat viselt, amiket egykor talán ruhának lehetett nevezni. Amikor a lény közelebb araszolt a Sith úrnőhöz, és kinyúlt felé karmos ujjaival, Noctyss felemelte a fénykardját, hogy végezzen a teremtménnyel megszabadítva a szenvedéseitől. Azonban valami megállította a kezét. Valamilyen mély megérzése támadt, hogy ez a furcsa szerzet még befolyásolni fogja a küldetését. Amikor a lény őrült nyöszörgés közepette hátrébb tántorgott a fal mentén, a Sith leeresztette a fénykardját és közelebb hívta magához. A lény megállt előtte, hályogos szemével végigmérte a nőt, aztán egyetlen szót motyogott, amit Noctyss úgy hallott, mintha azt mondta volna, úrnőm.

Ennek hallatán a Sith szája mosolyra húzódott, mert azonnal felismerte, hogy a szánalmas teremtményt használhatja a rabszolgájának, és segíthet neki a küldetésében.

Hamarosan beigazolódott, hogy a megérzése nem csalt, a lény bizonyította, hogy hasznos a számára. Mintha ösztönösen tudta volna, mit keres Noctyss. Megfordult és elvezette az úrnőt a fellegvár alatti sötét folyosókon. Egyre mélyebbre vezette a furcsa birodalomban, át az egyre sűrűsödő sötétségen és hidegen, túl az utolsó állott pocsolyán, egyenesen néhány mesterségesen kivájt teremhez.

Az alagutak kialakítása egy labirintusra emlékeztette az úrnőt. Ha valaki nem figyel oda, könnyen eltévedhetett a járatokban. Miközben Noctyss a lényt követte, újra hallani vélte a suttogó hangokat, amik ezúttal szinte belülről repesztették szét a koponyáját, és egyre sóvárgóbbá váltak arra buzdítva a nőt, hogy még messzebbre és mélyebbre merészkedjen a járatokban. Ugyanakkor a hangok nyugtatóan hatottak rá, mert rájött, azok visszhangját hallja, akik egykor ugyanezt az utat követték, amit most ő, és akik most a nagyság felé terelgették.

A hajlott hátú teremtmény végül megállt, és egyhelyben állva vigyorra húzta eldeformálódott ajkait. Noctyss követte a példáját és rászánt egy pillanatot, hogy szemügyre vegye a környezetét. Már rég nem tudta, hogy mennyire mélyre hatoltak be a föld alá, nem tudta, mennyire haladtak messze a fellegvár relatív egyszerűségétől. Azonban most a bolygó gyomrában, egyfajta laboratóriumban találta magát. A falakat a legősibb Sith-rúnák díszítették, a padlót – habár por és törmelék borította – egykoron szimbolikusan egymásba illeszkedő körök tarkították. Egy meghajlott, fából készült polcon különböző, azonosíthatatlan oldatokat tartalmazó palackok és üvegek, rendezetlenül hagyott obszidián munkák, valamint állati bőrbe vont ősöreg könyvek hevertek, melyeket vastagon borított a pókháló. Valamit – ami egykor vér és hús lehetett, ám mostanra teljesen elrohadt –, fellógattak egy ismeretlen folyadékkal teli, szennyezett tartályban.

Honnan tudott ez a teremtmény erről a helyről? És ki hagyta itt a labort ilyen állapotban?

Noctyss közelebb lépett az egyik felülethez és végighúzta ujját egy törékeny lapon, ami az egyik széteső kötetből származott. Azonnal felismerte a rajta lévő ábrákat, amiket már régen memorizált. Ugyanazokat az ábrákat, melyeket egykoron Malachoron látott annak az útnak az első állomásaként, amely végül az Exegolra vezette.

Valaki járt már itt előtte és ugyanazt kereste, amit ő. Ők vezették ide. Ez az ő elhagyatott laboratóriumuk volt, az a hely, ahol végre megoldották a múlt rejtélyeit, és ahol végre lerázták magukról a láncaikat, amik halandó életükhöz kötötték őket, és így igazán szabaddá váltak. Ebben a rendetlenségben fogja megtalálni a régóta keresett válaszokat.

A teremtmény nedves kacagást hallatott, mire Noctyss is felnevetett, mert rájött, hogy ez a lény az egykor itt élő Sithek hátrahagyott szolgálója. Valaki, akit kiemeltek a pöcegödörből, amiben addig élt, és ide hozták, hogy szolgálhasson. Egy nyomorult, megtört alak, aki épp csak bele tudott kapaszkodni saját létezésébe – és most már az övé volt. Azt tehetett vele, amit csak akart. Először is arra utasította, hogy takarítsa ki a labort, miközben ő nekilátott az ősi írások áttanulmányozásának. Azt próbálta kideríteni, hogy mivel foglalkozott az írások utolsó tulajdonosa.

Sok idő eltelt, Noctyss pedig teljesen beleveszett a kutatómunkába, miközben a lény a földet pucolta körülötte, vagy különböző nehézségű tárgyakat pakolászott, és teljesített minden megalázó feladatot, amit Noctyss kiadott neki.

A Sith úrnő lefogyott, mert megvetett magától minden élelmet a tudáson kívül. Tudta, közelebb jár a céljához, mint előtte bármikor. Időérzéke teljesen elveszett a sötét veremben, ami nem gyakorolt rá jó hatást. A háta megmerevedett, az izmai pedig elpuhultak, ő azonban ügyet sem vetett rájuk. Majdnem minden nap megfenyítette a teremtményt, rajta vezette le a felgyülemlett feszültségét, az azonban annyira éhezett a nő figyelmére, hogy minden alkalommal erőtlenül borult térdre előtte. Fejét lehajtotta, arcán azonban különös mosoly honolt.

Ez a lény, ez a mutáns haszontalan volt a galaxis egészét nézve. Semmi jogosultsága a létezésre azon túl, hogy a nőt szolgálja. Noctyss ekkor elhatározta, hogy egy napon – ha egyszer elkészül a szertartással – így fog uralkodni a galaxis felett. Elfoglalja majd a helyét a Sithek birodalmának élén, és minden alattvalója tudni fogja majd a helyét. Mindannyian hálával fognak letérdelni elé, mert ő fogja megvilágosítani őket. Felépít egy királyságot, ami örökké fennmarad, és aminek ő fogja elfoglalni a trónját – azt a trónt, ami a galaxis szívét jelenti majd –, kihívó vagy a halál fenyegetése nélkül. Számára ez számított az igazi hatalomnak, amit mindig is el akart érni. Hatalmat élet és halál felett.

Noctyss tovább folytatta a kutatást, és lassan összerakta a kirakó utolsó elemeit. Kezdett összeállni a fejében az elvégzendő szertartás menete, amivel végre felülemelkedhetett a halandóságán. Úgy tűnt, a feljegyzések jelentik a rejtély utolsó darabjait, amiket a labor előző tulajdonosa, Darth Sanguis hagyott hátra. A férfi kutatásai alaposnak bizonyultak, Noctyss pedig igyekezett követni elődje lépéseit a nagyság felé vezető úton.

A szertartást három napos előkészület előzte meg, ami után már csak egy megfelelő áldozatot kellett találnia. Valakit, aki hajlandó feladni az életerejét, ezzel véglegesítve a rítust. Az Exegolon nehezen talált volna ilyen életet, ám a sors megajándékozta a Sithet, és a torz teremtmény még egy utolsó alkalommal kiszolgálhatja az úrnőjét. A szertartás csúcspontján Noctyss elnyeli majd a lény életenergiáját, és a segítségével újraformálhatja a saját lelkét. Jogában állt megtenni. Ezért létezett. A nő mindent feladott ezért, ennek szentelte az egész életét.

Az előkészületek végül megkezdődtek, a teremtmény pedig – nem tudván közeledő végzetéről – most is megtett mindent, amit az úrnője kért. Amikor Darth Noctyss elkezdte kántálni az ősi szavakat, a suttogó hangok bekapcsolódtak, mígnem a kántálás teljes hangzavarrá erősödött. Hangok kórusává, ami az örök élet felé húzták a nőt. A szavak mintha önálló életre keltek volna, és Noctyss egy idő után már nem tudta megállapítani, hogy ő vezeti a hangokat, vagy azok őt. Azonban a bőre alatt pulzáló energia hatására minden kételye szertefoszlott. Az idő elvesztette minden formáját. Nem voltak percek, órák vagy napok, csak a szertartás, az ősi szavak és a hatalom.

Végül elérkezett a pillanat. Noctyss kinyitotta a szemét és egyenletesen lélegzett, miközben a teremtményt kereste, azonban rá kellett jönnie, hogy az előre látta ezt a végső szükséget is. A teremtmény Noctyss előtt térdelt, görbe hátát magához képest egyenesen tartotta, karmos ujjaival széthúzva rongyait felfedve tejfehér mellkasát. Arcán azonban továbbra is ott húzódott az a különös mosoly.

Noctyss még egy utolsó elégedett pillantást vetett rá, aztán előhúzta a tőrét, és mélyen a teremtmény szívébe döfte a pengét.

Egy pillanatig semmi sem történt, aztán hirtelen a lény mellkasából az egész termet betöltő szikrázó energia tört elő, felkúszott Noctyss karján, áthaladt a testén és egyenesen a húsába hatolt. A nő felpezsdülve érezte magát, olyannyira élőnek, mint azelőtt még soha. Felnevetett, teljesen átadta magát az életenergiája megújulásának.

Érezte, ahogy a teste megváltozik és újraalkotja saját magát a beléáramlott életerőtől, felfrissíti fáradt testét. Noctyss minden eddiginél élőbbnek érezte magát. A fejében a hangok győzelemittasan őrjöngtek, örvendezve kiabáltak a sikere láttán. Minden úgy alakult, ahogyan előre eltervezte. Hamarosan ő lesz az uralkodó mindenek felett.

Ekkor azonban az örömkiáltások fájdalmas sírássá változtak, Noctyss pedig felordított, amikor a teste megremegett és görcsbe rándult. Valami történt.

A hangok tovább sikítottak a fejében, sajnálattal és megbánással. Noctyss gondolatait szörnyűségek töltötték meg. Rosszul ejtette volna ki valamelyik szót a szertartás alatt vagy az előkészületek során? Vagy a lény életereje bizonyult kevésnek?

Érezte, ahogy a gerince megváltozik – kicsavarodik és elfordul –, amitől fájdalmasan felordított. Megpróbált koncentrálni, megpróbált ellenállni a pánik hullámainak, ellökni magától a rajta átáramló energiát és megállítani a szertartást, de elkésett. A húsa elmozdult a helyéről, nekinyomódott csontjainak, felgyűrődött és összeaszalódott. Feltartotta maga elé a karjait – amin továbbra is áramlott az energia –, ami mostanra vékony, karmos végtagokká váltak. A levegő kiszökött a tüdejéből, miközben a bordái összenyomódtak, és egy pillanatra úgy érezte, az ereiben felforr a vér, élve megfőzve őt belülről. Újra felsikoltott és segítségért kiáltott, de senki sem hallotta.

Amint az energia sisteregve megállt, Noctyss úgy érezte, sötétség veszi körbe őt és erősen a padló felé húzza.

Valamivel később kaparászás hangjára ébredt. Ijedten emelte fel a fejét és hirtelen összerezzent a nyakába hasító fájdalomtól, amit a mozdulat idézett elő. A patkánylárvák összegyűltek körülötte, és az előtte fekvő lény holttestén mászkáltak. Feltápászkodott és hátratántorodott. Minden egyes mozdulatát nehéznek és fájdalmasnak érezte. Megpróbált mondani valamit, de csak eldeformálódott szavak hagyták el a száját, amik puszta morgásra emlékeztettek.

Elborzadva megragadta az obszidián munkaasztal peremét és kínosan felhúzta magát. A tarkójába belenyilallt a fájdalom, a félelem a szívét markolászta. Mi történhetett? Mi lett vele? Működött a rituálé?

Karjaival az asztal lapján tapogatózva kereste a tükröt. Amikor megtalálta, megragadta pókszerű ujjaival, és már előre félt attól, amit benne lát. Feltartotta a tükröt a szoba halovány fényében, és belepillantott.

Noctyss gyászos jajgatás közepette a falnak vágta a tükröt, aztán végignézte, ahogy a szilánkjai szétszóródnak a földön. Megfordult a teremtmény holtteste felé, annak arcán azonban továbbra is ott ült az az eszelős vigyor.

Mindvégig tudta. Mindvégig pontosan értette azt az utat, amin a nő járni akart, és minden egyes lépésnél bátorította, hogy így végre felszabadulhasson. Mostanra Noctyss is megértette az igazságot. Ez a valami nem csak egy teremtmény volt, hanem ami az elődjéből, Darth Sanguiból megmaradt. A Sith nagyúrból, aki az úrnőhöz hasonlóan örökké akart élni. A férfi útját követve Noctyss is olyanná vált, mint ő. Egykori önmaga groteszk, nyomorult változatává, fájdalmas, magányos létezésre kárhoztatva az Exegol gyomrában.

Noctyss egész életét annak szentelte, hogy felfedje a halhatatlanság titkát, és figyelmen kívül hagyott minden mást. A küldetése során egész világokat pusztított el, és most az elméjében a hangok azt suttogták, hogy végre elérte, amire oly’ régóta vágyott: olyan közel került a halhatatlansághoz, amennyire az lehetséges. Emellett azonban arra a sorsra jutott, hogy a végtelenségig életben maradjon anélkül, hogy valóban élne.