A novella a Myths & Fables antológiakötet részeként jelent meg 2019-ben. A történetből egy kalózbandát ismerhetünk meg, akik busás jövedelmükkel az őket üldöző riválisok és hatóságok elől menekülve egy elhagyatott mocsárvilágon kötnek ki, azonban a dzsungelben olyan veszélyekkel találkoznak, amikre gondolni se mertek volna korábban.

GYKORON AZT MONDTÁK, hogy a császár hatalma és akarata annyira nagyra nőtt, hogy az ügynökei az ismert galaxis minden szegletébe, minden elsötétült zugába beláttak, és egyetlen tett sem kerülhette el a figyelmet. De a megfigyelés nem egyezik meg a látással, a császár figyelmét pedig rendre lekötötte a kormányzás és a lázadások leverése. Így a Külső Gyűrű rejtett helyein a közömbösség virágai növesztettek gyökeret, és azok, akik valaha a Birodalom törvényeinek elnyomásában éltek, de kiábrándultak vagy sérelem érte őket, megragadták a kínálkozó lehetőséget, hogy kézbe vegyék a saját sorsukat.

Így történt, hogy egy kisebb kalózbanda egy ellopott hajó fedélzetén kötött ki, aminek a raktere hatalmas kincset rejtett.

A tolvajok között nincs túl sok becsület, és ezek a kalózok – egy Marath nevű weequay, egy Kalab nevű quarren és egy Houliet nevű ember – egykor egy nagyobb legénység részét képezték, de a vagyon ígérete túl erősnek bizonyult, így a három bűnöző összeesküvést szőtt a társaik ellen, hogy kisajátítsák a kincset. Ennek eredményeként nem csak a birodalmi kormányzó erőinek célkeresztjébe kerültek – eredetileg tőle lopták el a kincset –, hanem korábbi szövetségeseik is üldözni kezdték őket. Épp ezért szükségük volt egy biztonságos menedékre, egy rejtekhelyre, ahol a lopott zsákmányt tárolhatták.

A mindenhol üldözött kalózok csillagrendszerből csillagrendszerbe menekültek, míg végül a Hoth-rendszerben található Jhas bolygón kötöttek ki.

Tudták, hogy csak idő kérdése, amíg az ellenségeik rájuk találnak, ezért a kalózok egy terv kidolgozásába fogtak: elrejtik a megszerzett vagyonukat egy helyen, amit rajtuk kívül senki sem találhat meg. Már pusztán annak a gondolata, hogy mások megérintik a megszerzett kincseiket, elviselhetetlen volt számukra. Ezután szétszóródnak majd a Vad Űr távoli zugaiban, ahol meghúzzák magukat, amíg a nyomaik kihűlnek, és a bűneiket elfelejtik. Aztán amikor elérkezik a pillanat, újra találkoznak, hogy visszaszerezzék a kincsüket, amin egyenlő arányban fognak osztozni. Persze feltételezve, hogy a rejtőzködést mindhárman túlélik, és elkerülik az őket üldöző erőket.

Houliet – a legokosabb és legalattomosabb a három közül, és aki egykor hadnagyként szolgált a hadseregben – a Jhas egyik holdját jelölte ki a rejtekhelyüknek.

A Külső Gyűrű sötét kantinjaiban az a szóbeszéd járta, hogy a Jhas Krill holdja egy baljóslatú hely, ahol már csak a mocsári teremtmények maradtak életben, valamint a gőzölgő mocsarak közepén kinőtt kicsavarodott fák. Azt pletykálták, hogy mindazok, akik a holdra érkeztek, eltűntek, mert a mocsarak elnyelték őket, épp ezért a holdat messze elkerülték a rendszerbe érkező utazók.

Houliet úgy érvelt – a társai borzongása ellenére –, hogy egy ilyen hely tökéletes lenne a kincs elrejtésére, mert senkinek sem jutna eszébe egy ilyen komor és elszigetelt helyen keresni. A pletykák pedig elvégzik helyettük munkát: lebeszélnek másokat arról, hogy oda menjenek.

A három kalóz végül elment a kicsit, barátságtalan holdra.

A kalózok – természetükből adódóan – nem ijedős emberek, épp ezért nem rettentette el őket a furcsa, zavaros fény vagy a bugyogó mocsár mélyéről érkező, mozgásból származó hangok, miután leszálltak egy, a mocsárból kinőtt fák lombkoronái felett elterülő sziklás fennsíkon.

A hold felszíne vad és megszelídítettlen volt, ameddig csak a szemük ellátott. Mindenfelé növényeket és állatokat láttak, nyoma sem volt épületeknek vagy emelvényeknek, csak a mérföldeken elterülő mocsár a magasodó, kitekeredett és tüskés fákkal. Ágaik lengedeztek a hűvös szélben, miközben egymásnak suttogtak.

A bűntársak azonnal tudták, hogy megtalálták a tökéletes helyet, ahol elrejthetik a kincsüket, már csak egy megfelelő barlangot vagy üreget kellett keresniük.

Mind egyetértettek abban, hogy a hajó és a rakomány biztonságban lesz, az automatizált védelmi rendszereknek hála megrázó élményben lesz része annak, aki esetleg követte őket idáig. A három kalóz elindult felfedezni a közvetlen környéket. Alig várták, hogy letelepedjenek a végső rejtekhelyre még a sötétség beállta előtt.

Órákon át kutattak, végigvánszorogtak a sárban, de egyetlen barlangot vagy üreget sem találtak. Ezért egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak a különös dzsungelben, csizmájukkal felkavarták az örvénylő mocsárvizet. A fák tövében lények suhantak el, és észrevétlenül követték a hármast az aljnövényzetben.

Az eligazodás nem ment könnyen a dzsungelben. A kalózok érezték, hogy már séta közben is megváltozik mögöttük a fákon át vezető ösvény, mert a faágak összezáródtak mögöttük, hogy megakadályozzák a visszajutásukat. Egyikük sem beszélt a félelméről, nehogy a többiek nevetség tárgyává tegyék. Így folytatták az útjukat egyre mélyebbre a sötétedő dzsungelben. A félelem mindegyikük szívébe befészkelte magát, mégsem szólalt meg egyikük sem, és nem próbáltak meg visszatérni a hajóra.

Az éjszaka hamarosan elérkezett, és amikor az utolsó fények is eltűntek a lombkoronák mögött, a mocsárban élő lények mozgásba lendültek. Gyíkszerű testükkel előbújtak a koszos vizekből és patakokból, előcsúsztak a lehullott levelek alól, amik csúszós szőnyeget képeztek az erdő talaján. Az árnyak mintha a fák közül néztek volna rájuk, szörnyű dolgokat suttogtak a sötétségben, a kalózok pedig egyre idegesebbé váltak, ahogy tovább haladtak a dzsungelben. Onnantól kezdve már nem csak rejtekhelyet kerestek a kincsüknek, hanem menedéket is maguknak, mert a hajóhoz vezető út már rég eltűnt mögöttük, viszont tudták, hogy veszélyes a sötétben folytatni az útjukat, mert egy rossz mozdulat, és a lábukat máris elnyeli a mocsár, vagy pedig – még rosszabb eshetőségként – elragadja őket az egyik szörnyű lény, ami körülöttük ólálkodott az aljnövényzetben.

Útjukat egyetlen lámpa és a Jhak távoli, gyenge fénye világította meg, de ahogy reszketve haladtak tovább, a lámpa fénye is pislákolni kezdett.

– Találnunk kell egy menedéket – jelentette ki Marath –, vagy mindez hiába történt meg, és itt fogunk meghalni a mocsárban, a kincs pedig előbb-utóbb mások kezére kerül.

A többiek egyetértettek, és arra a gondolatra, hogy elveszíthetik azt, aminek a megszerzéséért annyi mindent feláldoztak, újult erővel folytatták a kutatást. Még akkor is továbbmentek, amikor a lámpa fénye végleg kialudt, és teljes sötétségben kellett tájékozódniuk, különös odafigyeléssel lépkedniük.

Addigra a dzsungel már egy kicsi, sötét helynek tűnt, ami bezáródott körülöttük. A fák ördögi ágaikkal kapkodtak utánuk, miközben a hármas vakon botorkált tovább az üdvözülés reményében. A körülöttük hallatszó hangok egyre hangosabbá váltak, és egyre közelebbről érkeztek.

Kalab ekkor pillantott meg egy halovány fényt a fák között. Elsőre a kalózok nem tudták eldönteni, hogy egy helyi természeti képződmény, vagy egy kályha távoli fényét látják, annyira megzavarta őket a nyomasztó környezet.

Mint molylepkéket a lámpafény, úgy vonzotta őket is a távoli világosság. Egyre közelebb merészkedtek. Átpréselték magukat az ágak között, és tovább botorkáltak a jéghideg, bokáig érő vízben, mire elértek egy kis tisztásra az erdő közepén. Egy kis tisztásra, amin egy ház állt.

A kalózok döbbenten néztek egymásra. Addig úgy gondolták, a hold lakatlan, és nehezen dolgozták fel a ház látványát. Ugyan ki építene otthont egy távoli, elhagyatott hold dzsungelének legmélyebben fekvő, legsötétebb részén? Ugyanakkor örültek is, mert tudták, hogy megmenekültek. Menedéket kaphatnak éjszakára, ráadásul megtalálták azt a helyet, amit kerestek: egy helyet, ahol elrejtik majd a kincsüket.

Először azonban arra kellett választ találniuk, hogy ki lakott abban a furcsa házban. Az ablakon át fény szűrődött ki, a levegőben friss étel illata szállt, amitől korogni kezdett a kalózok hasa. Az egyetlen ablakkal és ajtóval felszerelt ház fából készült. A kis kőkéményből füst szállt felfelé, ami arra utalt, hogy odabent tűz égett. A dzsungelben tett látogatást követően, a kalózok vágytak a tűz melegére és a közelében érzett biztonságérzetre.

Amikor bekukucskáltak a magányos ablakon, egy nőt pillantottak meg, aki a tűz mellett üldögélt egy fából készült széken, és egy nagy fazék levest kevergetett a kandallón. Úgy tűnt, egyedül él, és mérhetetlenül elégedett az életével. Egy pillanattal később a nő felnézett – mintha megérezte volna a kalózok jelenlétét az ablak felől –, aztán az ajtóhoz sietett, és behívta a jövevényeket a házába.

A nő magas volt, sápadt arcát fekete haja keretezte, vörös és fekete színű, hullámos ruhát viselt, a mosolyából melegség áradt, miközben becsukta a kalózok mögött az ajtót. Egy cseppnyi bosszúság sem tükröződött a viselkedésén amiatt, hogy megzavarták a magányos teendői közepette. A kalózok hálálkodva siettek be a hideg elől, és mind összegyűltek a tűz körül.

– Shelish vagyok – mutatkozott be nekik a nő –, és legyetek üdvözölve az otthonomban!

Shelish hangulatos kis házban éldegélt, a tűz mély árnyékokat vetett az egyágyas szoba sarkaiba – de nem elég mélyeket ahhoz, hogy elrejtse a csillogó kincseket, amik minden falfelületen helyet kaptak. A kalózok döbbenten néztek körbe: aranyból készült furcsa totemeket pillantottak meg, fényes ezüstserlegeket, amiket drágakövekkel díszítettek, gravírozott kardokat és ősi páncélokat, a távoli korok felbecsülhetetlen értékű emlékeit. Kincseket a galaxis minden tájáról. A nő olyan kincset halmozott fel, hogy az, amit a kalózok a hajón hagytak, elbújhatott mögötte.

– Mi szél hozott titeket ide? – tudakolta Shelish. – Nem vagyok hozzászokva a látogatókhoz, így érdekelne, hogy miért jöttetek ide, erre a furcsa, magányos helyre, amit én az otthonomnak nevezek.

A társaság egy szörnyű mesét kezdett előadni őket üldöző, félelmetes kalózokról, akik mindenáron meg akarták szerezni a hajójukat, és azért jöttek a holdra, hogy elrejtőzzenek. Aztán eltévedtek a sötét erdőben, és nem találták meg a hajójukhoz vezető visszautat.

Shelish türelmesen hallgatta a történetet, aztán elmesélte, hogy hosszú évekkel korábban, ő is egy üldözés miatt kötött ki a holdon, és hosszú idő óta ők hárman – Marath, Kalab és Houliet – az elsők, akik az otthonába tévedtek.

Menedéket és egy tál meleg levest ígért nekik, így visszament az üstjéhez és tovább kevergette a finom illatú ételt. Egyszer sem kérte a jövevények segítségét, és nem utalgatott rá, hogy vigyék magukkal a hajójukra.

A kalózok azonban megbízhatatlanok, így a nő kedvessége ellenére is elsuttogott szavakkal és titkos kódokkal terveket szőttek. Ahogy egykor elárulták a társaikat, úgy a nőt is elárulhatnák. Úgy döntöttek, hogy a lehető legtovább kiélvezik a vendégszeretetét – kezdve a menedékkel és a levessel –, aztán végeznek vele, és magukhoz veszik a kincseit, holott a hajón már így is többet halmoztak fel, mint amire valaha is szükségük lett volna. Hiába, ilyen a kapzsiság. Egy betegség, ami leginkább azokat sújtja, akik a hatalomvágyat és a gazdagságot minden más fölé helyezik.

Úgy határoztak, hogy Shelish házából lesz a rejtekhelyük, ott fogják tárolni az ellopott kincseket távol a kíváncsi tekintetektől és a tolvajoktól. Amikor ez végre megtörténik, egyiküknek sem kell többé kalózként dolgoznia.

Shelish vidáman – és látszólag tudatlanul – elkezdte a vacsora felszolgálását. Örült, hogy ennyi év után végre társasága akadt. A leves illata mennyei volt, amikor átnyújtotta nekik a kis arany tálkákban, amelyek mindegyikébe furcsa, már-már elvont szimbólumokat véstek, és amikről a kalózok pontosan tudták, hogy többet érnek, mint amennyiről a nő valaha is álmodni merne.

Éhesen nekiestek a levesnek, és hosszasan ízlelgették a dzsungelben tett lidérces utazás után. Így utólag, a biztonságot jelentő házból nézve, még a kalózok is beismerték, hogy félelmetes kaland volt. Sokat érő serlegekből sötét bort kortyolgattak, és zamatos – Shelish elmesélése szerint a közeli erdőből származó – gyümölcsöket lakmároztak. A nő egész idő alatt azt nézte, ahogyan a vendégei esznek, míg ő maga csak vizet kortyolgatott egy a tűz mellé állított széken ülve. Örömteljesen mosolygott az étele felett marakodó kalózokra.

Miközben Kalab épp másodszor szedett magának az ételből, Houliet a nő családja felől érdeklődött – persze nem figyelmesség miatt, egyszerűen csak azt akarta megtudni, hogy számíthatnak-e olyan rokonra, aki esetleg felbukkanhat a melankolikus, a dzsungel közepén álló háznál.

Shelish csak a fejét rázta.

– Egykor voltak nővéreim, de ők mostanra mind meghaltak – magyarázta. – Igyekszem minden nap tisztelegni az emlékük előtt

Houliet elmosolyodott, mert így már tudta, hogy a nőt senki sem fogja keresni, senkinek sem fog hiányozni, ahogy a kincsei sem.

Miután befejezték a vacsorát Shelish összeszedte a tálakat és a szoba másik végébe vitte őket, hogy elöblítse.

Amikor hátat fordított, Houliet jelzett Marathnak, ő pedig előhúzta a tőrét, és gonosz szándéktól vezérelve talpra állt. Arcán gonosz vigyor húzódott, mert csak arra a kincsre tudott gondolni, amit a szörnyű tett elkövetése után megszereznek. Ez volt a kalózok útja, és Marath csak ezt ismerte.

Shelish azonban bölcs volt és már az elején megsejtette a kalózok gyilkos szándékát, így amikor Marath némán elindult felé, vörös ajkaival szélesen mosolyogva megfordult. Volt valami abban a mosolyban, ami miatt a weequey megtorpant. A kés megremegett a kezében. Figyelmét a távolabbi sarokban megmozdult árnyak kötötték le, amik – a legsötétebb mágia nyomán – mintha életre keltek volna.

A három kalóz rémülten figyelte a kavargó árnyakat, miközben azok alakot öltöttek, és egy termetes, bozontos szőrű vuki bukkant elő belőlük.

Shelish felnevetett – gonosz nevetés volt ez, ami megfagyasztotta a kalózok szívét –, amikor a vuki hörgő, fenyegető torokhangon lépett egyet Marath felé. Árnyékszínű szőre, sárgán fénylő szeme megrémítette a kalózokat. A vuki elállta a Shelish felé vezető utat, és Marath fölé magasodott. Hátrafeszített fejjel ordított, kivillantva a szájában ördögi tőrként sorakozó fogait.

Shelish intett egyet a kezével, mire kavargó ködfátyol bontakozott ki körülötte, varázslatos védelmet biztosítva számára a támadással szemben.

A kalózok tudták, hogy esélyük sincs legyőzni a boszorkányt és az őt védelmező vukit, Marath – talán a kincs ígéretétől elkápráztatva – a nő felé vetette magát.

A vuki azonban fülszaggató ordítás kíséretében útját állta, és egyetlen masszív karlendítéssel a földre döntötte a kalózt. A tőr kicsúszott a weequey kezéből és távolabb csúszott a padlón. Marath hangosan felnyögött. Shelish újabb nevetése közepette a vuki felkapta a kalózt, és trófeaként a magasba emelte. Houliet felpattant a helyéről, a kezében sugárvető villant, de tudta, hogy vége van, a vuki végtagról végtagra haladva fogja széttépni őket.

– Most, Owacchi, most! – kiáltotta a boszorkány, túlharsogva a weequey rémült jajveszékelését. – Azt hiszem a vendégeink épp távozni készülnek.

– Úgy érted, egyszerűen elengedsz minket? – kérdezte hitetlenkedve Houliet.

– Ettetek a táljaimból és ittatok a serlegeimből. Nem érdemeltek ennél többet. Hagyjátok el ezt a helyet, és soha többé ne gyertek vissza – utasította őket Shelish –, mert legközelebb nem leszek ilyen kedves.

A vuki csalódottan morgott valamit, aztán a nyitott ajtón át kihajította a weequey-t a házból. Marath a mocsaras vízben ért földet, míg a többiek utána siettek. Egyikük sem nézett vissza.

A kalózok nem hittek a szerencséjüknek. Hamarosan már messze jártak a boszorkány házától, és bár egyikük sem tudta lerázni magáról a rossz előérzetet, mégis örültek, hogy ennyivel megúszták a dolgot. A hajnal első sugarai már a fák fölött jártak, és a fennsíkhoz vezető út hamar világossá vált. Az éjszaka leple alatt előmerészkedő, csúszómászó teremtmények visszatértek az odúikba, így a kalózok akadálytalanul haladhattak a hajójuk felé. Amikor a rámpán haladtak befelé, már a társukon nevettek. Gúnyolták, hogy milyen arcot vágott, amikor a vuki kidobta az ajtón, később pedig már arról viccelődtek, hogy ezt az egészet majd a Vad Űr kantinjaiban fogják mesélni.

– Mit nem adnék a boszorkány kincseiért! – sóhajtott Kalab az arany tálkákra és az ősi totemekre gondolva. De mindegyikük tisztában volt a kimondatlan igazsággal: ha a boszorkány nem avatkozik közbe, a vuki darabokra tépte volna őket, és semmit sem tehettek volna ellene. Eszükbe se jutott, hogy valaha is visszamenjenek a házba, örültek, hogy biztonságban elérhették a hajót. Hamarosan maguk mögött hagyják a rettenetes holdat és a dzsungelében rejtőző borzalmakat. Keresnek majd egy másik világot, ahol elrejthetik a kincseiket.

– De legalább – kezdte Houliet a raktérben felhalmozott kincsekbe túrva – ez még megvan. – Nevetve megragadott egy arany serleget, és felemelte, mintha beszédet készülne mondani. – Ezzel…

A nő hangja elcsuklott. Arca megdermedt a rémülettől. A három kalóz döbbenten figyelte, ahogy a serleg semmivé vált a kalóz kezében, és a por lassan kicsúszott az ujjai közül.

– Ne!

Houliet tágra nyílt szemmel kapott egy újabb kincs után. Hideg borzongás futott végig a hátán, amikor az is porrá vált a markában. A többiek is előreléptek és a kincsek után nyúltak, de a hatás változatlan maradt. Az ékszerekből, érmékből és ereklyékből minden esetben por lett.

– A boszorkány – mérgelődött Marath – megátkozott minket!

– „Nem érdemeltek ennél többet” – idézte fel Houliet, arcán könnycseppek csorogtak, miközben a lopott kincs egy része semmivé vált a kezei alatt.

Az árnyakkal körbevett Shelish hallgatagon nézett ki a háza ablakából. Figyelte, ahogy a kalózok hajója felemelkedik a fák fölé, aztán pedig eltűnik az űr felé száguldva. Ajka gonosz mosolyra húzódott. A körülötte keringő porból a kalózok kincse tűnt elő, a csillogó halom pedig megtöltötte az apró házat. Shelish a vuki felé fordult, és gonoszan felnevetett.