A novella az Insider magazin 158. számában jelent meg még 2015. június 9.-én. A történetet Michael Kogge írta, és a Lázadók animációs sorozat első két évada között játszódik.

Lando Calrissian a Lothalon is csak azt csinálja, amihez a legjobban ért: szerencsejátékozik. Ám a szerencse látszólag kezd elpártolni mellőle. Egy ártalmatlan szabakk-partit követően hamarosan a lothali felkelés közepén találja magát, ahol minden tapasztalatát be kell vetnie, hogy kibeszélje magát a helyzetből.

Lando Calrissian nem hitte el, hogy ennyire elpártolt tőle a szerencse, pedig az újabb szabakk-játszma csak még jobban megerősítette ebben. Ahhoz, hogy megnyerje a közös alapot és tisztára mossa az adósságait, egy teljes pozitív vagy negatív huszonhármasra lett volna szüksége. Jelenleg a kezében egy negatív ötöst tartott, és a dolgok nem úgy néztek ki, hogy hamarosan bármi javulni kezdene. Zsinórban a tízedik pocsék alkuját kötötte meg, és már az utolsó kreditjeit kellett beemelnie.

Végignézett az asztal körül ülő vetélytársain. Vén Jho, a kantin ithori tulajdonosa. Látszólag csendes és nyugodt fickó, de a nyakán az egyik véna rángatózott a törzséig, ami elárulta, hogy ideges.

A másik oldalon egy fiatal nő ült barna expedíciós dzsekiben és bő nadrágban. Nem úgy tűnt, hogy aggódna a kártyái miatt. Az italát kortyolgatta, és szórakozottan nézett körbe a kantinban.

Lando úgy vélte, Lothal fővárosából származhatott. Az arcán nem voltak szélvágta vonalak, mint azoknak, akik a lothali síkságon nőttek fel, emellett a finom és puha kezei hivatali munkahelyről árulkodtak. Valószínűleg valamelyik adatközpontban dolgozott. Azonban a legtöbbet a szemei árultak el, mint a legtöbb ember esetében. A bennük lévő hamiskás csillogás, az intelligencia szikrái, amik ellensúlyozták a naiv megjelenését. Nem számított, milyen keményen próbált közönyösen viselkedni, nem tudott elbújni Lando elől. A nő tekintete állandóan a kantin bejáratára sodródott, vagyis számított rá, hogy valaki beviharzik. Talán egy őrült ex-szerető vagy egy behajtó. Ez a nő menekült.

 Végezetül pedig ott ült egy törött szarvú devaroni, aki nem mutatott aggodalmat és nem is kellett neki. Cikatro Vizago nyerte az eddigi köröket, és begyűjtötte az előzetes alap többségét, de még többet akart. Ez abból látszott, hogy mikor a körmeit az asztal felszínén kopogtatta, az ujjai már majdnem súrolták a közös alapot, ami az összegyűlt téttel ellentétben minden körrel egyre csak nőtt.

– Terítsd ki, Vizago! – mondta Lando. – Hacsak nem mondasz szabakkot.

A gengszter Landóra mosolygott, megvillantva éles fogait, amivel sztár lehetett volna valamelyik holohorrorban.

– Épp erre készültem – mondta erős akcentussal. – Készen állsz a vereségre?

– Tudhatnád, hogy én mindig csak nyerek, és nem veszítek - válaszolta Lando.

Lehet, hogy a legpocsékabb lapokkal kellett játszania, de ezt sose mutatta volna ki. Kevesebbel is nyert már.

– Akkor engedd meg, hogy megtörjem a nyerő szériád – Vizago kirakott egy maroknyi kreditet az asztalra, így egy ezressel megnövelve a tétet.

– Kiszállok – sóhajtotta Jho a szájához ültetett fordítón keresztül. Ledobta a kártyáit az asztal felfüggesztő mezejébe, ami lezárta a teljes negatív kilences névértéket.

 – Én is – mondta a nő Lando legnagyobb meglepetésére. Úgy tűnt, nem vette észre, hogy erős lapokat dobott be. A pozitív tizennyolccal, amit a felfüggesztőbe rakott, megnyerhette volna a partit, ha tovább játszik.

Vizago az asztalra fektette az ujjait, hogy kinyújtóztassa őket. Másnak ez semmit sem jelentett volna, de Lando előtt felfedte a gengszter blöffjét. A devaroni a játék során végig kopogtatta az asztalt, és ezzel a rövidke pillanattal elárulta a hangulatában bekövetkezett változást.

Megkönnyebbült, amikor a nő bedobta a pozitív tizennyolcat, ami azt jelentette, hogy alacsonyabb kártyája volt.

Lando megfogta a zsebében lapuló kis papírlapokat. Közel sem maradt elég alapja, hogy játékban maradhasson. Elővette az ubrikki 9000-es siklója kulcskártyáját. Nemrég vásárolta meg a terepsiklót a potenciális bányászati területek miatt, amiket a Vizagótól megvásárolt mezőgazdasági területeken találtak, és amely továbbra is jó sok kreditet ért.

Végigmérte a szabakk-alapot, ami jelentősen meghízott Vizago hozzájárulása nyomán. Ha megszerezné, nemcsak a tarozását fizethetné meg, de még maradna is, és most, hogy két ember kilépett a játékból, Landónak tetszettek az esélyek. A kaszinókörökben eltöltött évek megtanították rá, mikor kell duplázni. A megfelelő helyzetben a szerencse ugyanolyan hasznosnak bizonyulhatott, mint egy jó sugárvető.

– Ez minden, amit fel tudok még ajánlani – mondta Lando, majd rádobta a halom tetejére a kulcskártyáját.

– Na, nem – morogta Vizago. – Ne próbáld rám sózni a szemetedet, Calrissian!

– Mi? Az ubrikki 9000? Az nem szemét. – A nő kísérteties szemeivel a kulcskártyát bámulta. – Még darabjaiban is többet ér, mint a közös alap. A bányászok ölnének értük.

– A hölgy érti a dolgát. – Lando elismerően fejet hajtott.

– Azok az ubrikkiak nagyon mutatósak, ha engem kérdeztek – szólt közbe vén Jho. – De inkább hasonlítanak mentőkabinra, mint siklóra.

– Egyetértek – Vizago pupillái tűvékonyságúra húzódtak –, de ezúttal hagyom, hogy bedobd, Calrissian… bár imádkozom, hogy maradjon valamid, amivel kifizethetsz, amikor a móka véget ér.

– Mi a helyzet a közös alappal? – kérdezte Lando, önelégült mosollyal az arcán.

A szabakk-asztal sípolt, jelezve a váltásfázis kezdetét. Ez volt Lando kedvenc része a játék során, amikor az asztal osztója véletlenszerűen átvette a kártyák irányítását, és továbbította a jeleket a kártyákba ágyazott receptorokhoz. Lando kártyái homályosodni kezdtek, a rajtuk lévő Botok, Érmék, Kulacsok és Kardok ciklikusan átmozogtak ezek különböző variációikba, ezzel teljesen megújítva az értékeket, és új esélyeket nyitva a győzelemhez vagy a vereséghez. Mintha az univerzum bosszantani akarná, az Őrült sor villant fel a szeme előtt, de csak azért, hogy néhány pillanattal később felbukkanjon helyette egy Gonosz Egyes pár. Aztán ezek a kártyák is eltűntek, hogy átadják a helyüket valami másnak, és azok ugyanígy, kozmikus lehetőségeket ajánlva.

Lando szíve hevesen vert. Töprengett. Bár a lapok tovább váltakoztak, a váltásfázis bármelyik pillanatban véget érhetett. A fázis hossza ugyanolyan véletlenszerűen sokáig tartott, mint maga a keverés. A tudatlanság izgalmat eredményezett. Épp ezért szerencsejátékozott. Ezért játszott. Ez életstílusnak számított. Szeretett ott élni, ahol a jövőjét és sorsát semmi más, csak a tiszta szerencse határozza meg.

Mindenki őt figyelte, de nem láthattak semmi szokatlant. A többiekkel ellentétben ugyanis Lando tökéletes szabakk-arccal rendelkezett. Bár a szíve kalapált, és az elméje vadul száguldott, a felszínen csak a nyugodtság és az összeszedettség látszott.

Amikor a fázis véget ért, a lapok felvették végső rangjukat, az ösztönei pedig bebizonyították, hogy nem tévedett. A felfüggesztett mezőbe rakta a lapjait, felfedve egy Tizenegyest, egy Hármast és egy Kilencest, ráadásul mind pozitív lap volt, és mind Kard.

– Szabakk – mondta hízelgőbben, mint arra számítani lehetett.

Vizago felordított, és az asztalra vágott. A mezőbe dobta a lapjait.

– Csaló!

– Nem, csak szerencsés.

Lando épp az alapért nyúlt, amikor egy hangos dördülés megzavarta. Megfordult és egy IG-RM kényszerítő droidot pillantott meg, aki a kantin hátsó ajtajában állt meg.

– Azt hittem, megegyeztünk, hogy a haverjaid nem avatkoznak közbe – kezdte Lando.

– Idebenn – válaszolta Vizago. – És ahogy ígértem, nem is jön be.

Nem is lett volna rá szüksége. A droid egyik kezére lézerágyút szereltek. Egy jól irányzott lövés könnyedén véget vethetett volna Lando szabakk-karrierjének.

Azonban nem lett volna szabad alábecsülnie vén Jhot.

– Megfogadtad, hogy nem avatkoznak közbe – háborodott fel az ithori, majd megnyomott egy gombot az övén, mire egy páncélajtó bezárult, épp a droid előtt. – Ki nem állhatom azokat a droidokat. Most pedig ki innen! – utasította Vizagót.

– Jho, ugyan már! Csak biztos akartam lenni, hogy minden sportszerű volt. Miért nem felejtjük ezt el, és játszunk tovább, hogy mindenkinek lehetősége legyen visszaszerezni a kreditjeit? – válaszolta Vizago. – Te is benne lennél még egy játszmába, nem igaz, Calrissian?

– Sajnálom, Vizago, haza kell mennem. A pukkancs malacom megsértődik, ha nem sétáltatom meg.

Vizago felemelkedett az asztaltól.

– Mi lenne, ha elkísérnélek?

Lando azonban nem figyelt rá, mert időközben észrevette, hogy a Jho melletti szék megüresedett.

– Hová mehetett a barátunk?

– Észre sem vettem, hogy elment – forgatta meg a fejét Jho.

Lando végignézett a kantinon. A bárban teherhajó pilóták egy csoportja mulatozott, az egyik sötét fülkében pedig két snivvian ölelkezett. A fiatal nőnek nyomát sem látták.

– A szabakk-alap – szólt közbe Vizago. – Ellopta!

Egy pillantás az asztalra bebizonyította az állítást.

– Karabast! – káromkodott Lando azzal a szóval, amit ő is csak nemrég tanult meg. Jobban kellett volna figyelnie. A nő biztosan a Vizagóval történt összeszólalkozása alatt rakta el az alapot és szökött meg vele.

A hirtelen megérkező birodalmi szállító azonban égetőbb problémákat vetett fel. A szürke burkolatú lebegő szállító a bejárat előtt állt meg, elülső és hátsó ágyúival fenyegetően a kantinra céloztak. A járművet három rohamosztagos hagyta el.

A mulatozásnak és az ölelkezésnek egyszerre vége szakadt. Vizago visszalopakodott az árnyékok közé. A kantin olyan csendessé vált, hogy Lando hallotta a rohamosztagosok páncéllemezeinek csattogását, miközben azok lövésre készen bevonultak a bárba.

– Hozhatok önöknek valami frissítőt? – kérdezte Jho.

– Most le kellene téged tartóztatnom egy birodalmi tiszt megmérgezésének kísérlete miatt – morogta a századparancsnok. Rangját egy narancssárga színű váll-lappal jelezte. – Az emberek nem isszák meg az idegenek löttyeit.

– Uram, a TIE-vadászok legjobbjait én szolgáltam ki itt a Lothalon…

– Fogd be a szád, bőrnyakú! – A parancsnok intett, és a mögötte álló katonák aktiváltak egy holokivetítőt. A kék hologramon az eltűnt fiatal nő képmása jelent meg, csupán annyi különbséggel, hogy kabát és nadrág helyett a kormányzati bürokraták ruháját viselte.

– Jelentették, hogy az árulót a környéken látták. Járt itt?

Vén Jho habozott, vénája úgy dudorodott ki, mint egy fa gyökere.

Annak ellenére, hogy a nő kirabolta őket, Lando tudta, hogy Jho nem kockáztatná a hírnevét, és senkit sem adna birodalmi kézre.

Lando előrelépett, hogy tanulmányozza a hologramot.

– Ki ez a nő? – válaszul az összes sugárvető rá szegeződött. – Uraim, kérem! – folytatta a legbékítőbb hangján. – Segíteni szeretnék.

– Azonosítsa magát! – utasította a parancsnok.

– Lando Calrissian vagyok, a Galaktikus Birodalom hűséges polgára. Nemrég érkeztem a Lothalra. Megnézhetik az adatokat.

Szünet állt be, amíg a katona így tett. Lando másodpercekig csak a parancsnok sisakjából visszhangzó kommunikáció hangját hallotta. Nem idegeskedett. A múltja talán nem volt teljesen tiszta, de az adatai a Birodalmi Biztonsági Hivatal számítógépeiben igen. Mielőtt a Lothalra érkezett, elég szép összeget fizetett egy hozzáértőnek a BBH-s adatai megtiszításáért, hogy úgy tűnjön, ő a birodalmi állampolgárok fényes mintapéldája.

– Tiszta, uram – jelentette a katona.

A sugárvetőket alig észrevehetően lejjebb engedték.

– A neve Ria Clarr – kezdte a századparancsnok. – Az árulása előtt a Birodalmi Bányász Céh elemzőjeként dolgozott.

– Mit tett? Adatokat lopott? Viszonya volt egy hadnaggyal?

– Kitörölte a Lothal geológiai felmérésének adatait. – A parancsnok sugárvetője újra emelkedni kezdett, a többiek pedig követték a példáját. – Hol van?

– Jól van, jól van, nem kell egyből dühbe gurulni! – védekezett Lando egyet hátralépve. – A hologram emlékeztet egy nőre, akit néhány perce láttam itt. Ivott valamit, aztán kiment azon az ajtón, amin maguk bejöttek.

– És merre tartott?

– Nem tudom. Nem figyeltem rá annyira. De ha tudtam volna, hogy a Birodalom körözi, biztosan tettem volna valamit. Ahogy mindegyikünk. – Lando ösztönzően vén Jhora pillantott.

– Igen, igen – mondta az ithori. – Mindig jelentem a gyanús eseményeket.

A századparancsnok arctalanul bámult Jhora, akinek a vénája ettől még jobban kidudorodott. Aztán megfordult és kisétált a bárból, a többi rohamosztagos pedig követte a példáját.

– Szívesen – mondta Lando a katonáknak, de azok válaszra sem méltatták.

Amikor a szállító a levegőbe emelkedett, Vizago előlépett az árnyékokból.

– Fel se tűnt, hogy ennyire hű vagy a Birodalomhoz, Calrissian.

– Azért érkeztem a Lothalra, hogy kipróbáljam a szerencsém a bányászatban, nem azért, hogy gondot okozzak – válaszolta a férfi. – Ugyanakkor vissza akarom kapni a nyereményemet. Ha úgy távozott volna, ahogy mondtam, azelőtt belefutott volna a rohamosztagosokba, hogy azok ideérnek.

Vizago a hátsó ajtóra pillantott, ami továbbra is zárva volt.

– Akkor, hogy ment el?

Lando Jhora pillantott válasz reményében.

– A konyhából nyílik egy ajtó hátra – mondta az ithori.

Lando összeráncolta a szemöldökét. Ott parkolt le az ubrikkivel. És ha nála van a kulcskártya, akkor a gépet is ellophatta.

Az ugnaught szakácsok visítozását figyelmen kívül hagyva átviharzott a konyhán, de amikor kilépett a hátsó ajtón a gömbölyű terepsiklójának már csak hűlt helyét találta.

– Hagynod kellene az egészet, Calrissian! – morogta Vizago Lando mögül.

Lando lepillantott a kronométerére, ami összeköttetésben állt a sikló navigációs rendszereivel, lehetővé téve számára, hogy minden szükséges információt átböngésszen, a sebességtől és a magasságtól kezdve egészen a környező forgalomig és a lehetséges úti célokig. Az adatok utolsó részétől megborzongott.

– A játéknak még nincs vége. Készítsd a siklódat!

– Tudod, hová tart? – Vizago átpillantott a férfi válla felett.

Lando felnézett a kronójából. A horizonton csak egy sötét hely magasodott a síkságok fölé.

Bár hivatalosan a negyvenhármas lothali áttelepítési tábornak hívták, mindenki – még a rohamosztagosok is – Tarkinvárosként emlegette a telepet. A település Tarkin nagymoff után kapta a nevét, aki birtokolta a Birodalom tartományi jogát a Lothal felett, és aki elrendelte az erőforrásokban gazdag területek birodalmi használatra történő lefoglalását. Azokat, akiktől elkobozták a földjüket, áttelepítették egy olyan terméketlen helyre, ahol semmi sem vethetett gyökeret, és ahol a Lothalon mindenütt jelenlévő fű is csak elszórtan nőtt. Ezért aztán nehezen találtak helyet, hogy elrejtsék Vizago siklóját. Kénytelenek voltak jó fél kilométerrel távolabb megállni a tábortól, és hátrahagyni az IG-RM droidot, hogy őrködjön.

Miközben gyalog közeledtek Tarkinváros felé, Lando megállapította, hogy a tábor még csak nem is néz ki úgy, mint egy város, sokkal inkább régi hajózási konténerekből álló kunyhók és házak gyűjteményét látta benne, amelyeket egy viharvert párafeldolgozó köré telepítettek. Hatalmas rozsdamarta lyukak tátongtak a párologtató burkolatán, és emiatt valószínűleg az ivóvíz is szennyezetté vált. Emellett egyértelműen nem használták sem közösségi tisztálkodáshoz, sem a szennyvíz rendszerhez.

A tábor szélén Lando orrát bűz csapta meg, és egyből tudta, miből árad. Egyszerre kellett befognia az orrát és visszatartania a lélegzetét. Tarkinvárost elöntötte a szenny, a levegőben a bomlásnak indult szemét áporodott bűze és a rendkívüli szegénység keserűsége lebegett.

– Kellemes, mi? – kérdezte Vizago.

Lando nem válaszolt. Gondolatban a farmján állt, ami bár alig néhány kilométerrel odébb helyezkedett el, ehhez képest mégis a paradicsomnak tűnt. Ha a pukkancs malaca kiszagolja az ércet és a bányászati vállalkozása elég sikeresnek bizonyul ahhoz, hogy személyzetet vegyen fel, akkor neki és az embereinek nem kell attól félniük, hogy nélkülözniük kell a kényelmet és a jólétet. Csak remélhette, hogy sosem lesz Tarkinváros lakosa.

Lando kronója a város keleti széléhez irányítottak őket, ahol kiszúrták az ubrikkit, amint készenléti üzemmódban lebegett az egyik kunyhó mögött.

Egy fémből készült fejpántot viselő férfi állt mellette, és Lando kulcskártyáját nyomkodta. A rámpa váratlanul kinyílt, mire a férfi örömében ugrott egyet, aztán elindult befelé.

– Hé!

Az ubrikki mikrotölteteinek zúgása elnyomta Lando kiáltozását. Mielőtt még elérhette volna a siklót, a férfi sietősen távozott a préri irányába.

Vizago ezalatt az ellenkező irányba ment, és leereszkedett a völgybe. Lando vetett egy utolsó pillantást az egyre távolodó sikló után, aztán követte a társát.

A tábor közepén Ria Clarr a párologtató felső peremén állt, és minden oldalról menekültek ostromolták. Rodiaiak, granok és emberek ugyanúgy tolongtak a kreditekért, amiket úgy szórt a zsebéből, mintha csak konfetti lett volna.

– Az a pokoli boszorkány. Hogy merészeli? – Vizago előkapta a sugárvetőjét, és a levegőbe lőtt vele. A menekültek úgy széledtek szét, mint a loth-patkányok. Valószínűleg azt hitték, a birodalmiak támadták meg őket. Köztudott volt, hogy a TIE-vadászok a tábort használták célpontnak az őrjárataik során.

Amikor a tömeg felszívódott, Vizago Clarr-ra emelte a pisztolyát.

– Malachorra! Te meg mit csinálsz?

– Helyrehozom a dolgokat. – Clarr szétszórt még néhány kreditet, majd – a megadás jeleként – felemelte a kezét.

– Az én kreditjeimmel? Lyukat kéne égetnem a szívedbe!

– Tényleg egyre rosszabbul emlékszel, Vizago – lépett előre Lando. – Én nyertem el a krediteket, így én döntöm el, kit lövünk le és kit nem. Tedd le azt a fegyvert!

– Elegem van a trükkjeidből, Calrissian!

Lando Vizago sugárvetője elé állt.

A devaroni morogva, de végül leengedte a fegyverét. Lando szembefordult a nővel, és másodszor is végigmérte. Felismerte a furcsa csillogást a szemében. Mostanában számos ismerőse szemében láttott már hasonlót.

Lehajolt és felszedett egy kreditet.

– Mit akarsz helyrehozni?

– Tarkinvárost – válaszolta a nő. – Én vagyok a hibás a létezéséért.

– Ez nevetséges – szólt közbe Vizago. – Mindenki tudja, hogy a tábor megépítését Tarkin rendelte el.

– Az én jelentéseim alapján – vágott vissza Clarr. – A Bányász Céhnek tett kutatásaim mutatták ki, hogy ezeknek az embereknek a farmjai, ércekben gazdag földekre épültek. Személyesen győztem meg a kormányzót, hogy a bányászat megéri az erőfeszítéseket. Akkoriban még elhittem, hogy a Birodalom a jó célt szolgálja és segít kihúzni Lothalt a szegénységből és a homályból.

– Mi változott? – kérdezte Lando.

– Megláttam a hazugságokat a birodalmi propaganda mögött. Mint a legtöbben, én is tudtam, hogy ez egy szegény terület, de csak akkor jöttem rá mennyire rossz körülmények közt élnek, amikor egyszer iderepültem egy utólagos felmérés miatt. Régóta őrlődtem, hogy mit tehetnék, tudván, hogy én vagyok a felelős azért, ami itt történt, de féltem, hogy bármit is csináljak… Féltem attól, amit a Birodalom tehet velem, de aztán hallottam azt a fiút a HoloHálózat adásában, amiben a birodalmi uralom elleni fellépésre szólított fel. Arra gondoltam, ha egy kölyök nem félt kiállni a Birodalom ellen, nekem sem szabad.

Ezra Bridgerre utalt, Lando legfiatalabb ismerősére, aki segített neki megszerezni a malacát. Nem sokkal azután egy csoport betört a birodalmi kommunikációs állomásra, és elküldte az ellenállás üzenetét a HoloHálózat hallgatóinak.

Lelkesítő üzenet volt, ezt még Lando is elismerte, de inkább úgy döntött, hogy kimarad a galaktikus politikából. A Vizago-féle gengszterekkel történt üzletelés, épp elég fejfájást okozott neki.

– Szóval felmarkoltad az összes kutatásodat, és elmenekültél a fővárosból – összegezte Lando. – De miért álltál meg Jhonál? Jobb helyeken is elrejtőzhet az ember, mint egy szabakk-játszma.

– A krediteket akarta – vágott közbe Vizago.

Clarr megrázta a fejét.

– A szabakk-alap olyan lehetőség volt, amit nem szalaszthattam el, de azért mentem vén Jhohoz, hogy olyan embert találjak, mint te – válaszolta a nő Landóra nézve.

– Egy szerencsejátékos szolgáltatásaira volt szükséged? – kérdezte Vizago.

– Egy lázadóéra.

Lando kuncogott, és ugyanolyan nagylelkűen mosolygott a nőre, mint arra a több ezer hölgyre, akiket egyik-másik okból utasított el.

– Igazán nagyra értékelem a kérésed, de a forradalom egy olyan játék, amiben nem veszek részt.

– Egykor én is ezt gondoltam – felelte Clarr. – De, ha nem veszel részt benne, akkor ezt a játékot elveszíted.

Lando kronója sípolni kezdett, ő pedig lepillantott rá.

A nyomjelző szerint az ubrikkije megfordult, és nagy sebességgel haladt Tarkinváros irányába. Mögötte felbukkant egy második ikon is, és olyan gyorsan haladt, hogy Lando azonnal tudta mi üldözi a gépet.

– Azt javaslom, rejtsük el a valódi arcod. Hamarosan társaságot kapunk – morogta a férfi. – Olyan birodalmi fajtát.

Lézersugarak visítása nyomta el a figyelmeztetését. Lando siklója száguldott feléjük, a jármű tatja lángokban állt. Aztán a sikló megbillent, és fejjel lefelé száguldott tovább, egyenesen feléjük.

Lando a földre vetette magát.

Másodpecekkel később a sikló menekülése földrengető ütközéssel ért véget.

Az ütközésből induló hőhullám elhaladt Lando felett megégetve a ruháit és a hátát. Visszatartotta a lélegzetét ameddig csak tudta, és várta, hogy felszálljon a füst, végül köhögve felkelt. Néhány kisebb égési sérüléstől eltekintve nem sebesült meg komolyabban. Az ubrikkije azonban szörnyű mechanikus halált halt. Kicsavarodva feküdt a párologtató körül, darabjai szétszóródtak a tábor minden irányába. A pilóta mozdulatlanul hevert a pilótafülkében.

– Már megint ti? – kérdezte egy ismerős, eltorzított hang.

A rohamosztagos századparancsnok szállt ki a füstből előtűnő birodalmi szállítóból. Lelépett a talajra, két rohamosztagos pedig követte. Mindegyikük Landóra és Vizagóra célzott a sugárvetőikkel, erősítésnek pedig a szállító elülső ágyúival is célba vették őket.

– Üdvözletem – köszönt Lando, miután fellélegzett. – Megihatnánk valamikor egy italt, tekintve, hogy ugyanabban a csónakban evezünk.

– Hol van a nő? – kérdezte a századparancsnok.

A kérdés következtetést rejtett magában, de Lando ezt képtelen volt teljes mértékben megerősíteni. Amikor nem válaszolt, Vizago lépett előre.

– A füsttől bepárásodik a sisakjuk? A párologtatónál van.

Két katona elhaladt mellettük az ütközési zóna felé. Landóba csak ekkor csapott a felismerés. Sem Clarr, sem bármi, ami rá emlékeztetett volna, nem feküdt a roncsok között.

– Esküszöm, hogy az előbb még ott volt. A saját szememmel láttam. – Vizago megfeszítette kesztyűs kezeit.

Lando is látta a nőt, ahogy a füstben, gyors mozgással elkerülte a katonákat. Egy röpke pillantást váltottak, mielőtt a nő a szállító mögé kúszott.

A két katona visszatért a parancsnokához, fegyvereiket Lando és Vizago oldalának nyomták.

– Ha nem mondjátok el az igazságot, darabokra szedjük ezt a helyet – fenyegette meg őket a parancsnok. – Miután hamut csinálunk belőletek.

A devaroni Landóra sziszegett, mintha arra készült volna, hogy megharapja.

– Mondd meg neki… mondd el nekik az igazat!

Lando a századparancsnokra bámult, a sisak hajlított lencséire összpontosítva, amik elrejtették a katona valódi szemeit. Bár nem olvashatott ki jeleket a rohamosztagos szeméből, emlékeztette magát, hogy a fehér páncél alatt mégiscsak egy ember lapul, bármennyire is tűnik arctalannak és robotikusnak. És az emberek blöffölhettek.

– Utasítsa az embereit a fegyverek leengedésére, és megmondom, hol van!

– Nem tárgyalunk a söpredékkel. – A parancsnok közelebb hajolt Landóhoz. – Utolsó esély!

Lando nem láthatta Clarrt, de bíznia kellett a szerencséjében, hogy a nő tudja, mit csinál. Mindössze a rohamosztagosok figyelmét kellett elterelnie a szállítóról még néhány pillanatig.

– Ez nem volt szép, uram. A társammal többet érünk élve, mint holtan. – A legkomolyabb szabakk-arcát vette fel. – Tudják, lázadók vagyunk.

Lázadók. Ez az egyetlen szó gyújtóbombának bizonyult. A parancsnok szemei lángra lobbantak a sisak lencséi alatt. A pupillái kiszélesedtek, és így legalább láthatóvá váltak. Lando sosem látott még ilyen gyűlöletet.

– Mi van? Én nem vagyok lázadó! – tiltakozott Vizago. – Hazudik! Én mondom maguknak, hogy hazudik!

– Bilincset rájuk! – adta ki az utasítást a századparancsnok. – Elvisszük őket Kallus ügynöknek, további…

Egy lézerlövedék szakította félbe a parancsnok utasítását. A hátulról érkező lövés ereje előre döntötte a parancsnokot, és sikerült Landót is magával rántania. A férfi gyorsan térdre küzdötte magát, de a századparancsnok mozdulatlan maradt, hátán hatalmas lyuk éktelenkedett.

A másik két rohamosztagos azonnal megpördült, és tüzet nyitott a szállítóra. A pilóta teste kilógott a fedélzeti nyíláson, a jármű elülső lövegei mégis tovább mozogtak. Clarr biztosan elfoglalta a szállítót, és átvette az irányítást a fegyverrendszer felett.

Azonban két ellenfél legyőzése bonyolultnak bizonyult egy olyan valaki számára, aki nem jártas a katonai technológiában. A következő lövései célt tévesztettek, a rohamosztagosoké azonban nem. A szállító nyitott fedélzeti nyílására koncentrálták a lövéseiket. Másodpercekkel később az ágyúk mozdulatlanná váltak.

A katonák újra Landóra és Vizagóra céloztak a fegyvereikkel.

– Ezért még megfizettek, mocskos lázadók! – harsogták mindketten.

Lando már az elkerülhetetlen lézerlövedéket várta. Ezúttal nem maradt blöff a tarsolyában.

Ekkor váratlanul egy nagyobb kődarab ütődött neki az egyik rohamosztagos sisakjának. Meglepődésében a katona és a társa is megpördült. A menekültek előjöttek a fedezékeikből, és ami csak a kezük ügyébe került – kezdve a görbe hidrokulcsoktól egészen a törött zseblámpákig –, a rohamosztagosok felé hajították. Bár a legtöbb dolog ártalmatlanul lepattant a katonák páncéljáról, az ütések végül mégis ledöntötték őket a lábukról. Nem kaphattak erősítést. A menekültek lecsaptak a katonákra. Félelmük helyét forrongó harag vette át. A csattanások elnyomták a katonák sikolyait, de a menekültek tovább folytatták a támadást. Bosszút akartak állni.

Lando igyekezett minél messzebb kerülni a tömegtől, egyenesen a birodalmi szállító felé sietett. Félt attól, mit fog ott találni, de muszáj volt odamennie. Clarr az életét kockáztatta az övéért, ezért tartozott neki annyival, hogy megnézze, van-e bármi esély rá, hogy megmentse.

A rohamosztagosok lövései parázsló rommá változtatták a szállító belsejét. A pilótafülke vezérlőpultja sistergett, a vezetékek szikráztak. A kormány egy olvadt vezetéken lógott, míg a tűzirányítókból csak egy sötét összevisszaság maradt.

Mindennek a közepén Ria Clarr feküdt.

Lando odasietett hozzá, és leguggolt, hogy megvizsgálja a sérüléseit. A csípője és a hasa sérült meg, és bár mindkettő fádjalmasnak tűnt, a férfi egyiket sem látta halálosnak. Félelme helyét kezdte átvenni a remény.

– Ria? – Amikor a nő kinyitotta a szemeit, és felnézett rá, Lando elmosolyodott. – Nem is rossz egy geológustól.

A szeme még a korábbinál is jobban felragyogott.

– Nem is rossz egy lázadótól – válaszolta a férfinak.

A Broken Horn leszállórámpájáról Lando még egy pillantást vetett Tarkinvárosra. A hely nem hasonlított arra az elhagyatott táborra, ahová korábban megérkezett. A menekültek a menedékeik között futkároztak. Felfegyverkeztek sugárvetőkkel – amiket a szállítóból szereztek –, vagy saját maguk készítette fegyverekkel.

Mindez Ria Clarrnak volt köszönhető, aki a sérülései miatt most ugyan lebegő székbe kényszerült, de ez a legkevésbé sem akadályozta meg a Birodalom elleni harcban.

Lando felsóhajtott. Könyörgött Clarrnak, hogy szálljon fel Vizago teherhajójára, könyörgött, hogy hagyja el a Lothalt, de a nőt még azzal sem lehetett meggyőzni, hogy a Birodalom teljesen felfegyverkezve fog visszatérni és nem fognak foglyokat ejteni. A nő ellenállása és győzelme a rohamosztagosok felett végül felrázta az embereket a tétlenségből. Célt adott nekik és motiválta őket. Igen, talán Tarkinváros boldogtalan és siralmas hely, de mégis ez volt az otthonuk, ezért, ha szükséges, az életük árán is meg fogják védeni.

Clarr a rámpához vezette a székét. Landóra nézett és rámosolygott.

– Köszönet, mindenért.

– Szívesen – válaszolta a férfi. Képtelen volt bevetni a szokásos mosolyát. – Sok sikert!

Amikor beszállt a teherhajóba, majdnem elöntötte a bűntudat, hogy nem maradt ott, de Tarkinváros nem az ő otthona volt, a Birodalom pedig nem az ő ellensége. Legalábbis még nem, de ha az a nap egyszer el is érkezik, egy dologban biztos lehet: Lando Calrissian nem számíthat a szerencséjére. A tapasztalt szerencsejátékosok tudták, mikor kell duplázni és mikor nem, különösen, ha az esélyek olyannyira ellenük szóltak, mint a Birodalom elleni harcoknál.

A Broken Horn felszállt. A hajót Vizago droidjai irányították. A Vizagóval kiötölt terv szerint elhagyják a Lothalt néhány hétre, így a birodalmi nyomozás során nem kerülhetnek gyanúba.

– Rejtsd el a transzpondereket a titkos helyen, és ne felejts el sétálni a pukkancsommal! – adta ki a feladatokat Lando a protokolldroidjának, W1-LE-nek, a kommon keresztül. – Azt akarom, hogy kiszagolja az érceket.

Aztán kikapcsolta az adóvevőjét, és egyedül maradt a közös kabinban.

Az ablakon át Tarkinváros mérete egyre csökkent, mígnem csak egy fényfolttá vált a Lothal felszínén. Nem sokkal később pedig már az is eltűnt.

Vizago mellé lépett.

– Még mindig tartozol nekem azért a földért, Calrissian.

Lando a zsebében maradt utolsó kreditjeire mutatott, azokra, amiket még nem vert el. Nem maradt sok, de elég lehetett, ha a szerencse kitart mellette.

– Esetleg egy parti szabakk?