A Köztársaság Fénykora második fázisának zárásával, az Insider magazin visszatért a Galactic Tales sorozathoz, hogy újabb történettel bővítse a sort. A 220. számában, ami 2023. augusztus 15.-én jelent meg Alexander Freed - az Alphabet osztag-trilógia szerzője - írt egy új történetet, ami A Jedi visszatérhez kapcsolódik.

A novellában egy pilóta történetét ismerhetjük meg, aki részt vett az Endori Csatában. Bár a történet ismerős lehet, egy egészen új szemszöggel mutatja be a birodalmi Halálcsillag megsemmisülésének pillanatát. Jó szórakozást!

A szeme lesz a trófea. A győzelem felesleges emlékeztetője. A hatalmas űrállomás pusztító robbanása elködösítette a látását és csak szúró fájdalmat hagyott maga után. Még önmagát is meglepte, hogy bár Ca Isiorát egyszerre öntötte el mámorító érzés, a rémület és a zavarodottság keveréke, mégis vakon irányította tovább a csillagvadászát, és igyekezett nem gondolni arra, hogy ez a sérülés vajon maradandó-e.

– Ki a tűzhatárból! Mindenki! – érkezett Arving kiáltása a kommból. Isiora füle remekül működött. Az gyanította, hogy Arving klónháborús sorozatokból leste el, hogyan legyen rajparancsnok. – Lökéshullám tíznél!

Isiora érezte a felforrósodott szigetelt vezetékek szagát, érezte, ahogy az X-szárnyút eltalálja a birodalmi Halálcsillagból áradó tüzes gázréteg, ami úgy közelített felé, mint az árvíz a ledöntött gátról. A stabilizátorai fémesen visító hangot hallattak, miközben az izzó gázfelhő belekapott a gépébe, és megpróbálta átpördíteni egyik végétől a másikig. A forróság felhólyagosította az ujjait, ahogy az M3-LOD névre keresztelt asztrodroidja trillázásai közepette megfordította a hajója vezérlőkarját. Egy pillanatra elképzelte, hogy a szárnysegédje – akit ő csak Melodynak hívott – lángra kap, és összerezzent ettől a képtől. Csak remélhette, hogy a droid továbbra is mögötte van.

– Győztünk! Miénk a győz… – Berclan diadalittas kiáltása statikus zajjá változott. Isiora elfojtotta a bánatát, és figyelmeztette magát: Soha ne ünnepelj, amíg a küldetés nem ért véget!

Vajon ki maradt még életben? Azt kívánta, bárcsak ellenőrizhetné a kijelzőit és körülnézhetne a pilótafülkéből. Aztán újabb hang érkezett a fülhallgatójából: 

– Isiora?

Ez Telem volt. Hát életben maradt! Játékos és halk hangja olyan mélységes aggodalomtól és ingerültségtől csengett, amit Isiora nehezen tudott összeegyeztetni egymással. A megkönnyebbülés, ami a hatalmába kerítette, felért a Halálcsillag pusztulásakor érzett mámorral. Azzal, amit akkor érzett, amikor a Császár elbukott, és végre lehetségessé vált, hogy véget érjen egy évekig elnyúló háború.

– Jól vagyok! – kiáltotta végül. – Ne állj meg miattam!

Persze nem volt jól. Melody egyenként vette sorra a meghibásodott alrendszereket. Isiora átadta volna az irányítást a droidnak, de csak kézi vezérlés működött.

– Álljatok irányba… – hangzott fel egy pillanatra Arving hangja, de az adás szaggatottsága miatt érthetetlenné vált a folytatás. – …bázis. Veszitek az adást? – Csak statikus zaj érkezett válaszként. A Halálcsillag utolsó sikolya elnémította a kommunikációs csatornákat.

Melody hirtelen jajveszékelni kezdett.

– Mi van, mi az? – kiáltotta Isiora vég nélkül a droid kétségbeesett hangját hallva. Megfordult ültében, hogy hátranézzen, de csak a retináján táncoló lángokat látta. Mire visszafordult az irányítópult felé, az amúgy is felrepedt ajkai vérezni kezdtek.

Soha ne ünnepelj, amíg a küldetés nem ért véget! – emlékeztette magát újra. Nem töprenghetett, mit látott Melody. Nem gondolhatott arra, hogy esetleg a mögötte repülő X-szárnyút – amit Telem vezetett, Isiora szárnysegédje, partnere, jegyese – nyelték-e el a lángok. Ha ilyenekre gondol, nem marad se energiája, se üzemanyaga, ami kijuttathatja innen.

– Nyertünk – suttogta maga elé abban a tudatban, hogy senki sem hallja.

A hangok áradata, ami a hangárban fogadta, felért egy disszonáns zenekar kínzó előadásával. Ugyan nem tudta felidézni, hogyan sikerült visszajutnia a vezérhajóra, de az út utolsó szakasza, Melody visításai, a földi csapatok eszeveszett üvöltözése és a vadászgépe fémes csattanása, amikor a futómű a fedélzet borításának ütközött az emlékezetében marad az élete végéig.

Továbbra sem látott jól, bár elmosódott alakokat már ki tudott venni a homályból. A horizont mintha kettévált volna, ahogy az X-szárnyú pilótafülkéjének teteje felemelkedett, és beáradt a Home One mesterségesen hűtött, párás levegője. Homályos kezek ragadták meg izzadtságtól nedves testét. Összerezzent, amikor a sötét alakok elkezdték leszedni róla a biztonsági hevedereket, és kiemelték a fülkéből. Tucatnyi hangot hallott, és próbált minél több mindent felfogni a mondattöredékekből:

– Sokkot kapott. Sokkos állapotban van!

– Töltsék fel azokat az Y-szárnyúakat! A Balhés osztagnak szüksége van a támogatásra!

– Jól vagyok!

– Azonnal jelentse, hogy a TIE-ok öngyilkos manőverekbe kezdtek! Nadrinakar kapitány szerint…

– Vader és a Császár is a fedélzeten volt a robbanáskor!

Tovább hallgatta a környező kiabálásokat, miközben a kezek – az egyik karmokban végződött, a másik nem – lassan leeresztették a vadászgépből. Egy harmadik kéz alulról elkapta, és a fedélzetre segítette. Úgy tűnt, a hangárban minden mozgott. Agyának az a része, ami arra késztette, hogy legyen a Lázadók Szövetségének katonája, most felmérte a helyzetet, és arra a következtetésre jutott, hogy az Endor felett dúló csata még nem ért véget. A birodalmiak menekültek vagy megadták magukat vagy sarokba szorított vadállat módjára kezdtek kétségbeesett ellentámadásba. Ez pedig azt jelentette, hogy nem csak ő, hanem valamennyien a Home One fedélzetén és azon túl egyszerre lebegnek a mámor és a rettegés érzése között.

– Telem! – motyogta vakon maga elé meredve. – Vörös Tizenötös. A Vörös Tizenötös is visszaért?

Senki sem hallotta a kérdést, vagy legalábbis senki sem válaszolt, ezért újra feltette. Ekkor valaki megfogta a karját, és tenyerét a nő hátára helyezve vezetni kezdte. A pánik egyre jobban elhatalmasodott rajta, hiszen ez is választ adott a kérdésére. Isiora remegve és tántorogva haladt, és egyre csak ismételgette a kérdést, amikor beleütközött valakibe, aki a vadászgépe felé sietett.

Érezte, ahogy a pilóta ruhája súrolja a sajátját.

Isiora értelmetlen tiltakozásba kezdett, de a legénység egyik tagja magyarázatba fogott:

– A vadászod még működik, és nem nélkülözhetünk egyetlen gépet sem. De egy másik pilóta megy ki vele.

– Nem, én is vissza tudok menni! – arcát elöntötték a könnyek. – Vissza tudok menni! – Bár az elképzelés nevetséges volt, mégis kiszabadult a társa szorításából, és odafordult a sötét körvonal felé, ami csakis az X-szárnyúja lehetett. – Melody, gyere le!

A kis droid bocsánatkérő, de határozott trillázással felelt.

– Ne vegyétek el Melodyt! – könyörgött megaláztatottan. – Különleges kis droid, kérlek, ne vigyétek el! Ne vigyétek ki oda újra…

– Ahogy vadászgépet, úgy droidokat sem tudunk nélkülözni – felelte a homályos alak. – Ráadásul hallhatod, hogy ő maga is vissza akar menni.

Ezzel kár lett volna vitába szállni. Melody megismételte Telem nevét, és Isiora tudta, hogy a droid meg akarja találni a férfit. A férfit, aki Isiora szárnysegédje és jegyese volt, és aki átállította a droid bináris pittyegéseit kellemesebb hangzásra. Isiora azonban attól tartott, hogyha Melody távozik, őt is örökre elveszíti majd.

Isiora csak bámult kifelé. Sérült szemeivel az űrt figyelte. Pontosabban a fényes villanásokat, amik lehettek csillagok, vagy épp égő hajók. Csak bámult és emlékezett.

Visszaidézte a korai éveit, amikor még kábeleket húzott át a Nenyezh Zöld Gyűrűjének kertjein. A Birodalom felfegyverezte a gazdákat, és támogatta a kétes területi követeléseiket. Persze ez csak ürügyként szolgált arra, hogy beavatkozzanak a Zöld Gyűrű dolgaiba, és tönkretegyenek egy civilizációt anélkül, hogy egyetlen rohamosztagost is oda küldenének.

Akkor találkozott Telemmel, amikor még előadóművészként dolgozott – erkölcstelen volt, ostoba, de elég bátor ahhoz, hogy felszólaljon a Birodalom cselekedetei ellen.

Randiztak, szakítottak, de végignézték, ahogy az otthonuk a szemük előtt égett porrá, és így végül egymásba szerettek.

– Mindig visszajövök hozzád.

Ezt mondta neki a férfi, amikor elváltak egymástól a Hamnibus Tisztásnál. A férfi belevetette magát a hamuba és füstbe, ő pedig a lézerlövedékek és a nedves fű illatának keveréke felé rohant. Telem hű maradt az ígéretéhez.

Emlékezett a menekülésre. A Chadawán ragadtak, és napokig vitáztak a szökésről, de nem kérhettek segítséget, és nem volt meg a kellő erőforrásuk, hogy kivitelezzék a terveiket. Összevesztek azon, hogy melyik titkosítási protokollt használják azoknál az üzeneteknél, amit el se tudtak küldeni, és a kiabálás után Isiora a partra menekült. Itt találta meg a csodát: az elhagyatott X-szárnyút. Csak egy dolog kellett ahhoz, hogy repüljön.

Elgondolkodott, vajon mi történt volna velük, ha a lehullott műholdakból nem építik meg Melodyt? Valószínűleg meghaltak volna, vagy ha nem, mennyi idő múltán folytatták volna az életüket külön utakon járva?

Melody nem csak az életüket, de a kapcsolatukat is megmentette. Elvezette őket a lázadáshoz, ahol beszállhattak a zsarnokság elleni küzdelembe, és bár Isiora most megborzongva emlékezett vissza a rengeteg vérre és porra, akkoriban szinte egy operának tűnt mindez. A barátaik dicsőségben haltak meg, és ezek a halálesetek megrendítően hatottak Isiora és Telem szerelmére. Aztán rátaláltak a Vörös osztagra; az új társulatukra, hogy Telem hívta őket. Nem családnak, nem barátoknak, hanem egy művészcsoportnak, ahol az alkotás szépsége kötötte össze a tagokat. Egy olyan társadalmat alkottak, ami a Köztársaság vágyálmának tűnt. Egy-egy nap végén Isiora és Telem mindig összeültek, hogy megjavítsák a droidjukat, és elhalmozzák a kalandjaik emlékeivel.

Mindez még az elején történt.

Ekkor új folt jelent meg Isiora előtt az űr sápadt ürességében. Elképzelte, hogy egy égő parancsnoki hajó, de rá kellett jönnie, hogy a smaragdzöld, állandósult fény, amit lát valójában az Endor erdőhold. A Home One pályára állt, ami azt jelentette, hogy a csata a következő szakaszba lépett. A lázadók védelmi alakzatba rendeződtek.

Talán ezúttal a mentés veszi át az elsőbbségi szerepet a harcokkal szemben. Ez újdonságnak számított. Általában ritkán alakult úgy egy-egy helyzet, hogy legyen idő megmenteni az űrbe katapultált pilótákat. Épp ezért, Isiora több bajtársat hagyott hátra, mint amennyit meg tudott menteni, de úgy tűnt, ez valóban a változások napja lesz. Most, hogy győzelmet arattak, minden lehetségessé vált.

Nyugtalanította ez a gondolat, így inkább újra a gondolataiba merült.

Annyi kalandban vett részt, ami másnak egy életre elég lett volna, mégis, hamarosan kiderült, hogy már csak a kalandok tartották együtt Telemmel. Azon kapta magát, hogy a következő küldetést, a következő csatát várja. Nem a Szövetség iránti mély elkötelezettsége vagy szenvedélye okán, hanem mert máskülönben egy rögtönzött pilótaszobában hallgathatta volna Telem újabb balladáit a háborúról és a szabadságról, miközben azon elmélkedik, mikor vált a férfi ennyire kiszámíthatóvá. Mások az ő helyzetében talán az alkoholhoz fordultak volna, de még ha sikerült is volna szert tennie ilyen csempészárura, egyszerűen nem érdekelte a dolog. Inkább a fűszeres rodiai konyha felé fordult bánatában, és a nyilvánvaló eltávolodás ellenére is nyugtatgatta Telemet, hogy a kapcsolatuk rendben van, miközben alig várta, hogy elindulhasson a következő feladatra, amit nélküle csinálhatott végig. Mert mi mást csinálhatott volna?

Talán átkérhette volna magát egy másik osztagba, de akkor hátra kellett volna hagynia Melodyt, a zseniális kis droidot, akinek a létezése egyet jelentett számára a forradalommal, és akinek a memóriájában ott voltak a Zöld Gyűrűről és a szerelemről szóló feljegyzései. Isiora és Telem küldetésről küldetésre cserélgették a droidot. Nem hagyhatta hátra, de Telemtől sem vehette el.

Így hát együtt maradtak az osztagban.

Csak most, hogy az uralkodó meghalt, érkezett el a változás ideje…

Újra látott. Nem jól, de az orvosdroid – aki megvizsgálta és beleszúrt valamivel a szemébe –, kijelentette, hogy „meg fog gyógyulni”, aztán gúnyosan megjegyezett valamit arról, hogy újra pilótának áll majd, végül pedig elsietett az endori csata újabb áldozatához. De tény, hogy a homályos foltok színesebbé váltak, és Isiora felismerte az arcokat.

Ez tényleg előrelépés – gondolta magában.

A Home One hangárjai rögtönzött rangsorolási központtá váltak, ahol igyekeztek priorizálni a fedélzeten fekvő sebesülteket a sérülésük szerint. Az orvosdroidok egymást kerülgetve vígasztalták a sérülteket, vagy épp próbálták pótolni valamelyik elvesztett végtagjukat. Időről időre a legénység tagjai odébb tessékeltek egy-egy csoportot, hogy helyet biztosítsanak egy épp beérkező vadásznak vagy siklónak, amit mindig örömujjongással fogadtak. Bármilyen fáradt is volt mindenki, minden túlélő egy újabb diadalnak számított aznap. Egy tartóelemnek, amire az új rendszer felhúzható lesz.

Isiora felidézte az ifjúkorát: a kantinokban eltöltött éjszakákat, az italokat és ételeket, amikor úgy tűnt, soha semmi nem változik meg, és az akadémista barátokkal eltöltött pillanatok örökre megmaradnak. Ugyanezt érezte a Halálcsillag pusztulása után is, csak ezúttal többet sírt, mint a barátaival töltött éjszakákon.

– Ti hoztátok el nekünk a győzelmet – hangzott fel Ackbar admirális hangja a Home One kommunikációs rendszeréből. Gial Ackbar az előző nap még legendának számított Isiora szemében; egy zseniális stratégának, aki a Szövetség flottagyőzelmei mögött állt. Ugyan még nem találkozott vele, de már felismerte a hangját. – A Birodalom megpróbált megállítani minket, és bár ma nem tudjuk összesíteni a hiányzókat, és nem tudjuk összeszámolni az elesetteket, a Birodalom akkor is kudarcot vallott. Csak a saját korlátaink állíthatnak meg minket. De nem felejthetjük el, hogy az áldozat, amit mindannyian hoztunk egy méltó ügyet szolgál. A szabadságért hoztunk áldozatot, és ma végre szabaddá váltunk. Mindegyikünk. Akár az Endoron harcoltunk, akár felette, akár a galaxis távoli vidékein. A Császár és a köpenyes mészárosa végül vereséget szenvedett.

Ez volt a hatodik beszéd a Halálcsillag végzetes robbanása óta eltelt néhány órán belül. Azok, akik nemrég tértek vissza az űrből, tapsolni kezdtek, míg a többiek bölcsen bólogattak. Mindenkit megdöbbentett a változás ígérete, a győzelem és főleg a veszteségek, mivel az új életük még nem kezdődött el, de a halottak már nem voltak velük. Elhozzák a jobb holnapot a galaxisnak, de vajon ez aznap sikerült?

Miközben Isiora továbbsodródott a Home One fedélzetén, az anyjára gondolt. A hamvai valahol ott gomolyogtak a Nenyezh Zöld Gyűrűjének viharában. A Birodalom eltűnt, de az anyja is.

Ahogy Melody.

És Telem.

Ahogy az a nő is, aki Isiora egykoron volt, bár ezt még ő maga sem tudta volna pontosan szavakba önteni.

Ekkor azonban ismerős hangot hallott, és tanácstalanul körbenézett. A hangár felől Melody közeledett felé, a droid mögött, félig rá támaszkodva pedig Telem bukkant fel, a sisakja kivételével teljes pilótafelszerelésben.

Amikor megpillantotta a nőt, megremegett és hangosan felkiáltott az izgalomtól. Isiora elé sietett. Hiába, nem tehetett mást! A régi szokás már beleégett az agyába. Megölelték egymást, miközben Isiora a férfi nevét ismételgette. Aztán a nő először a kis asztrodroid kupolás fejére tette a kezét, végül pedig szorosan magához ölelte. Melody – akit együtt építettek meg – a legjobb lett közülük. Először őt építették meg, másodsorban pedig felépítettek egy forradalmat. Ahogy ölelte a droidot, érezte, hogy az meginog a karjaiban. Vad sípolás és fütyülés mellett a droid forgatni kezdte a fejét. Sosem volt még olyan boldog, mint akkor, amikor újra a gazdáival lehetett. Isiora kételkedett benne, hogy a droid egyáltalán észrevette-e a Halálcsillag pusztulását.

Egy része büszkén nézett a droidra emiatt. Úgy tűnt, az alkotását elsősorban az emberek érdekelték.

– Megígértem, nem? – kérdezte végül Telem. – Nem ígértem meg, hogy mindig visszajövök hozzád?

Isiora hangosan felnevetett. Bár a férfi többször is megígérte ezt neki, mindig tudta, hogy hazudik. A jövő mindig bizonytalan. Se a legtisztább szerelem, se a legsötétebb birodalom nem végleges. Végül is, mi a közös bennük? Mindketten részt vettek a lázadásban és ugyanúgy imádtak egy droidot.

– De, megígérted – felelte a nő, és felnyúlt, hogy megfogja a férfi kezét. – Megígérted, és úgy örülök, hogy itt vagy! – És ezúttal tényleg örült, hogy a férfi beváltotta a hazugságát.

– Nyertünk! – kurjantotta Telem, és megszorította Isiora kezét.

Csodálatos pillanatban osztoztak együtt. Együtt örültek a győzelemnek és együtt várták egy új korszak hajnalát. A lázadás véget ért. A régi életük véget ért, és eljött az ideje, hogy mindegyikük valami mássá váljon, akármilyen legyen is az.

VÉGE