A novella eredetileg az Insider magazin 199. számában jelent meg, és egy két részes történet első felvonását tartalmazza. Történet szempontjából azt kell róla tudni, hogy az írói csapat javaslata szerint A Jedik fénye regény előtt olvasható. Idővonalat tekintve ez nagyjából a regény 2,5. fejezetének tudható be. Jó szórakozást! 

KÜLSŐ GYŰRŰ

A Csillagfény Jelzőállomás fedélzetén

Joss Adren felemelt egy kupac gyűrött, zsírfoltos ruhát a földről. Egy pillanatig elgondolkodott, aztán a poggyásznak használt zsák tetejére dobta őket a benne lévő tiszta ruhákra.

Körbenézett a hálószobában, de nem talált semmi mást, amire szüksége lett volna. Sosem vitt magával túl sok holmit, amikor munka miatt utazott.

– Mindent bepakoltam – jelentette ki és ledobta a zsákot az ágyra, néhány doboz mellé, amikbe a felesége pakolta ruháéit és a saját tárgyait már órákkal korábban. Joss száz kreditet is feltett volna rá, hogy még egy koszos zoknit sem találna egyikben sem.

– Te kész vagy? – kérdezte a feleségétől, aki továbbra is a nappaliban tartózkodott. Az itt töltött idejük alatt ez a nappali a személyes terük maradt a Csillagfény Jelzőállomás fedélzetén.

Ezt is nagyon szépen tervezték meg – mint minden mást az állomáson –, de a hely luxusnak számított az űrben.

– Talán még ehetnénk valamit, mielőtt elmegyünk innen – tette hozzá a férfi.

A Csillagfény Jelzőállomás kantinjai nagyszerűnek számítottak. A Külső Gyűrű számos világáról szolgáltak fel ételeket, hogy ezzel is szemléltessék a Köztársaság távoli világainak sokszínűségét. Ez az elv az egész állomáson tetten érhető volt. Szerkezete építésekor különböző világokról származó érceket használtak fel, emellett olyan építészek, vállalkozók, illetve személyzet dolgozott rajta, akik a Külső Gyűrűk világairól származtak.

A Csillagfény Jelzőállomás felért egy csodával. Joss sosem látott még hozzá foghatót, pedig a különböző munkák miatt már bejárta a fél galaxist.

Ő és a felesége, Pikka projektmenedzserként dolgoztak. A nagyszabású építési munkálatok befejezése volt a szakterületük. Ők tűntették el a hibákat a programkódból, ők csendesítették el a recsegő vezetékeket, vagy épp ők szüntették meg a szivárgásokat.

Az elmúlt néhány hónapot azzal töltötték, hogy felkészítsék a Csillagfény Jelzőállomást a hivatalos átadásra, és mostanra az utolsó csavar is a helyére került, az utolsó hegeszteni valót is meghegesztették. Még a biológiai megőrzőhelyiségeket is feltöltötték. Kicsit még magányosnak tűntek a galaxis minden szegletéből ideérkező turisták nélkül – akik majd azért érkeznek ide, hogy a Mon Caláról és Feluciáról származó biodiverzitásokban gyönyörködjenek –, de ettől függetlenül szemkápráztatók voltak. Még a sivatagi életközösségek is.

A Csillagfény Jelzőállomás végre elkészült, Joss és Pikka pedig nagy szerepet játszottak ebben. Okkal lehettek büszkék. Joss nem tartotta magát különösebben érzelmesnek, de ez a hely különleges volt – szimbolizálta mindazt, ami a Galaktikus Köztársaság lehet, illetve aminek lennie kell.

Ennek ellenére Joss alig várta, hogy végre elhagyja az állomást. A felesége vakációt tervezett egy meglepetés helyszínre, és Pikkát ismerve biztosan nagyon látványos hely lesz.

El kellett érniük a következő Coruscantra tartó hajót, és Pikka egyértelművé tette, hogy nem késhetnek el. Ennek ellenére – Joss számára érthetetlen módon – a felesége a nappaliban ült, és teljesen belemerült az adattáblájába, miközben ő becsomagolt és elkészült. A nő ujjai fürgén jártak a billentyűzeten, arcán pedig az a grimasz jelent meg, ami mindig előjött, ha nagyon koncentrált valamire, és amit Joss imádott. Megbolondult ezért a nőért. Leginkább a nézetei miatt – mert a nő úgy látta a galaxist, ahogy ő maga soha, ezáltal pedig folyamatosan meg tudta lepni a férjét, és örömöt okozhatott neki –, de kis termetű testét és göndör haját is imádta. Pikka jelentette számára az otthont. Akárhová mentek is, amíg a nő ott volt, Joss otthon érezte magát.

– Nem azt mondtad, hogy nem késhetünk el? – kérdezte Joss.

– Hm? – kérdezett vissza a nő anélkül, hogy felnézett volna az adattáblából.

– Mit olvasol? Valami erotikus zeltron-regényt?

– Bár úgy lenne – felelt a nő.

Felemelte az adattáblát, amin az állomás energiahálózata jelent meg. Kábelek és vezetékek több száz kilométeres labirintusa. Az állomás durva fényhálója – egy gigantikus méretű félgömb szerű középső főegység a toronyszerű kinövésekkel a felső felén.

– Rendben… – Joss semmit sem értett.

– Ezt nézd! – magyarázta Pikka, miközben rámutatott az egyik adatra. – Ez itt túl magas.

Joss a kijelzőre hunyorított.

– Hmm, valóban – ismerte be – de nem sokkal.

– Nem sokkal, de az épp elég. Ráadásul az előbb még fél százalékkal kevesebb volt.

Joss tudta, mit gondol a felesége. Azt a feladatot kapták, hogy optimalizálják a Csillagfény Jelzőállomást, amit meg is tettek, most mégis megjelent ez az apró energiaszivárgás, ami alig volt észrevehető, de a briliáns felesége mégis észrevette. És most már ő is látta.

Felsóhajtott.

– Menjünk, nézzünk utána.

Pikka máris az ajtó felé indult és egyértelműen azt várva, hogy Joss kövesse. A gondolatai közül egyértelműen eltűnt annak lehetősége, hogy lekésik a Magvilágok felé tartó szállítóhajót.

Joss ismét felsóhajtott. A felesége mindig is imádta a feladványokat.

Imádom a rejtvényeket – gondolta Pikka, miközben magabiztosan haladt a folyosókon. Figyelmét végig a kezében tartott adattábla kijelzőjére összpontosította, de érezte, hogy a férje mögötte van. Mindig érezte, amikor a férfi a közelében volt. Vagy jóságot, melegséget és erőt érzett, vagy semmit. Ilyen egyszerű.

Persze az is lehet, hogy a férfi egyszerűen túl nagy zajt csapott. Joss ugyanis igencsak nagytermetű ember volt. A nőt egyáltalán nem lepte volna meg, ha kiderült volna róla, hogy valamelyik szülője egy reek volt.

Befordult egy sarkon, és kis híján beleütközött Shai Tennembe, pont abba a személybe, akivel a legkevésbé sem akart összetalálkozni. Shai a bith fajba tartozott – bár még köztük is különösnek számított – és maga a Köztársaság főkancellárja, Lina Soh bízta meg azzal, hogy felügyelje az építkezések menetét. Hatalmas elvárásai szinte már legendásak - vagy inkább hírhedtek – voltak, így egy energiaszivárgást biztosan létfontosságú hibának tartott volna, függetlenül annak valós jelentőségétől.

A helyzetet csak tovább bonyolította, hogy Shai Tennem nem egyedül érkezett, hanem egy turistacsoportnak látszó gyülekezetet vezetett. Pikkának egy pillanat alatt összeállt a kép. Hiszen Joss már említette neki korábban, hogy egy köztársasági küldöttség érkezik az állomásra, hogy szemügyre vegyék. Pikka felismerte az élen haladó Kronara tábornokot, a Köztársasági Védelmi Koalícióból, mellette pedig…

Jedik. Fehér és aranyszínű köpenyt viseltek, fénykardjaikat pedig vagy övükön, vagy a mellkasukon átvetve viselték.

Egy magas, aranyhajú nő haladt elől egy sötét hajú férfi oldalán. Mögöttük egy görbe koponyájú ithori sétált, aztán egy duros nő következett, majd egy újabb, gyönyörű szürke hajú ember nő, aki fonatban hardta a haját, végül pedig egy fiatal vuki érkezett. Pikka nem is tudta, hogy léteznek vuki Jedik.

Joss a zárt ajtók mögött csak „űrvarázslóknak” nevezte a Jediket.  Különleges képességekkel rendelkeztek és Pikka úgy gondolta, ezeket az erőket nagyon rossz dolgokra lehetne használni, amennyiben úgy akarnák. Tapasztalata szerint, ha valaki hatalomra tett szert, akkor az arra használta, hogy a saját malmára hajtsa a vizet. De nem a Jedi Rend. Ők jó emberek voltak, szinte már emberfelettien jók, olyanok, akik annak szentelték az életüket, hogy másokon segítsenek.

– Mrs. Adren! – kezdte Shai nyers, éles hangján – Örülök, hogy találkozunk. Éppen most vezetem körbe a Köztársaság küldöttségét az állomáson.

Tennem a Jedik felé fordult.

– Barátaim, ismerjék meg Pikka és Joss Adrent. Kulcsfontosságú szerepük volt a Csillagfény Jelzőállomás időszerű és hibamentes elkészültében.

– Örülök, hogy megismerhetem önöket – mondta Joss és még integetett is egy kicsit.

Mit gondolt? Pikka nem értette, mi ütött a férjébe. Eközben a kezében tartott adattáblát egyre melegebbnek érezte.

– Szintén – felelte mosolyogva a szőke hajú Jedi. – Köszönjük a munkájukat. Ez a hely elképesztő.

– Miért nem csatlakoznak hozzánk? – kérdezte Shai. – Bizonyára nagyon sok érdekességet tudnának mesélni a küldötteknek az állomásról és annak elkészültéről.

Pikka megkockáztatott egy pillantást a kijelzőre és azt látta, hogy a szivárgás kezd egyre veszélyesebb méreteket ölteni. Összeszorította a fogát.

A vuki Jedi egyenesen rá nézett, és félrebillentette a fejét.

Talán a gondolataimban olvas? – gondolta magában.

– Joss, mennünk kellene – bökte oldalba a férjét –, ha nem akarunk elkésni.

A férfi a nőre pillantott, aztán megszólalt.

– Így van – mondta az admirális felé fordulva. – Ami azt illeti, önökkel közösen fogjuk elhagyni az állomást, amint végeztek.

Kronara biccentéssel nyugtázta a hallottakat.

– Éppen a hangárba tartunk. Joss, ugye? – kérdezett vissza a tábornok. – Ha tényleg velünk akarnak tartani, a helyükben igyekeznék. Hamarosan indulunk.

– Tökéletes – szólalt meg Shai Tennem. – Tartsanak velünk, a lakájdroidok majd elhozzák a csomagjaikat a lakrészükből.

Pikka pulzusa megemelkedett. Úgy látszik, mégiscsak el kell magyarázni a helyzetet Shai előtt. Meg kell magát szégyenítenie ezek előtt a fontos emberek és az állomásigazgató előtt. Ami pedig még rosszabb, lehet, hogy ez egy valódi probléma. Menniük kellett, ha a végére akartak járni, hogy az energiaszivárgás nem csak egy hiba a rendszerben.

A szeme sarkából megpillantotta a vuki Jedit, aki odahajolt az ősz hajú társához, és az anyanyelvén a fülébe súgott valamit, mire a nő felemelte a kezét.

– Tennem igazgató! – kezdte a Jedi. – Úgy gondolom, hagynunk kellene, hogy Adrenék kiélvezzék az utolsó pillanataikat az állomáson. Az eddig hallottak alapján úgy vélem, már bőven eleget tettek a Csillagfényért.

Shai egyetértően bólintott.

– Ahogy óhajtja, Assek mester.

– Rendben. Örömömre szolgált, megismerni önöket – felelte Pikka, miközben karon ragadta és húzni kezdte a férjét.

Maguk mögött hagyták a Jediket. Pikka biztosra vette, hogy valami furcsa bizsergést érzett, amikor elhaladtak mellettük.

Befordultak egy sarkon, és megmutatta Jossnak a kijelzőt.

– Ez egyre rosszabb. Még húsz százalékot ugrott az érték – mondta csendesen.

Joss maga is megnézte az adatokat és felmordult.

– Erre! – mondta, és továbbindultak a folyosón.

Joss az összes térképet fejben tartotta, ezért tudta olyan hatékonyan végezni a munkáját. Addig tanulmányozta a rendszereket és az alrendszereket, míg végül memorizálta őket, mint az orvos a páciense testét. Ez alól a Csillagfény Jelzőállomás sem képezett kivétel.

Amióta Pikka megmutatta neki azt a szokatlan anomáliát, az agyában végigkövette az állomás térképét míg el nem jutottak…

Ide. A 398-GX14 alagúthoz, amit egy hozzáférési panel mögé rejtettek a Csillafény Jedi Templomának bejárata közelében.

– Ebben a pillanatban újabb húsz százalékkal emelkedett – jelentette Pikka.

Joss a homlokát ráncolta. A helyzet ugyan még nem érte el a „kiürítési” szintet, de ha továbbra is így emelkedik…

Leemelte az alagutat védőburkolatot, hogy hozzáférjen az szervizalagúthoz, aztán térdre ereszkedett. Amikor bepillantott, forró fém szaga csapta meg az orrát. Félresöpört pár kábelköteget és azonnal meg is látta a probléma forrását.

Nagyjából egy méterrel a csatorna belsejében elromlott egy ellenállásközpont, ami így gátként működött. Visszatartotta az energiát attól, hogy tovább haladjon, ami így csak növekedett és növekedett. Joss találkozott már ilyen hibával korábban, bizonyára egy rosszul elhelyezett vezeték okozta. Egy droid vagy építőmunkás által elkövetett apró hiba, ami egy visszacsatolási hurkot hozott létre.

Az igazi problémát az jelentette, hogy ez a csatorna kapcsolatban állt a központi reaktorral is, ami azt jelentette…

– Meg kell ezt javítanunk. Most rögtön! Ha ez így megy tovább, zárlatos lesz az egész átkozott állomás.

– Ki tudjuk zárni az energiaellátást ebből a szektorból?

– Nincs jogosultságunk hozzá, és amúgy is csak harminc másodpercünk maradt, mielőtt az ellenállásközpont túltöltődik, de van egy ötletem. Ismerek egy trükköt. Csinálhatok egy ideiglenes áramkört, ami majd elvezeti a felesleges energiát. Minden rendben lesz.

Joss elővett egy csavarkulcsot az övéből, amit mindig magánál tartott. Mint mondani szokta, sosem lehet tudni, mikor lesz szükség szerszámra. Óvatosan benyúlt az alagútba, aztán hirtelen megállt. Megpróbált tovább nyújtózkodni, de nem ment. Joss karjai – többi testrészéhez hasonlóan – túl nagynak bizonyultak. Remekül tudta használni építkezési munkálatok során vagy igazából bármilyen munkánál – ahogy arról sebhelyes bütykei is árulkodtak –, viszont egy kis szervizalagútban végzendő munkára nem.

– Nem megy. Túl nagy a kezem.

Pikkára nézett. Nagyjából tizenöt másodpercük maradt.

– Add ide! – vágta rá a nő. – Mondd, mit csináljak!

A férfi nem vitatkozott, csak átadta a csavarkulcsot.

– Érzéssel kell csinálnod, de ne érj az alagút falához, mert akkor megrázhat az áram.

Pikka reményvesztett pillantással nézett rá.

– Joss, fogalmam sincs, mit csinálok. Én rendszergazda vagyok, te vagy a technikus.

Hangja határozottan csengett és a férjén kívül valószínűleg mindenki azt gondolta volna, hogy teljesen nyugodt.

Joss a nő karjára tette a kezét.

– Majd én vezetlek. Érezni fogom, amikor vagy a megfelelő ponthoz érsz.

Pikka óvatosan előrenyúlt a csavarkulccsal, mígnem egy halk koppanás jelezte, hogy megtalálta az ellenállásközpontot.

– Rendben – mondta a férfi. – A csavarkulcs végén van egy gomb. Nyomd be és tekerd jobbra! Gyorsan és röviden, épp csak egy kicsit. Se jobban, se kevésbé.

Mutatóujjával másfél másodpercig növelte a nyomást, majd visszahúzta a kezét.

– Érzed?

– Igen.

Joss csak remélhette, hogy tényleg így van. Ha nem működik… nos, azóta is fogta a felesége kezét, mert tudta, ha hibáznak, mindketten meghalnak. De ha így alakul, akkor azt is együtt csinálják végig.

Nem így történt. Csend támadt a folyosón, és mintha megszűnt volna az a furcsa vibrálás, amit annyira gyengén lehetett érezni, hogy a megszűnéséig fel sem figyeltek rá igazán.

– Azt hiszem, sikerült – sóhajtott fel Pikka.

– Még élünk és a lámpák is világítanak. Azt hiszem, ez jó jel – válaszolt a férje.

Pikka óvatosan kihúzta a kezét az alagútból, Joss pedig bekukucskált. A megérzése nem csalt, a probléma megszűnt.

A feleségére pillantott.

– Ha egyenesen a hangárba megyünk az eredeti tervek szerint, és nem futtatsz le még egy rendszerellenőrzést…

– Tudom – szólt közbe a nő.

Előrehajolt és megcsókolta a férfit. Nem túl hosszan, nem túl röviden.

– Nagyon szerencsés férfi vagy – mondta, és csettintett egyet. – Gyere, el kell érnünk egy hajót.

A Third Horizon egy elegáns hajó volt – egy Emissary-osztályú cirkáló, a köztársasági mérnöki munka ékes példája –, és éppen a hiperűrben száguldott a Coruscant felé. Egyértelműen nem ez volt a legrosszabb repülés, amin Adrenék részt vettek.

Pikka a hangárban ült, és épp egy jelentést írt Shai Tennemnek a kábelezési hibáról, amit kijavítottak a Csillagfény Jelzőállomás fedélzetén.

Amikor elküldte, felnézett és megpillantotta Josst, aki egy új longbeam típusú hajót nézegetett a hangárban. Ezek a hajók a Third Horizon kiegészítő hajói voltak. Hosszúkás, karcsú megjelenésűek. Egyszerre használhatták őket szállítóként, teherhajóként, mentésekhez, de még közepes méretű hadihajóknak is. Joss épp egy kék bőrű twi’lekkel beszélgetett és Pikka látta, amint a férje nevetés közben megveregeti a fickó vállát. Elmosolyodott. Joss mindenhol képes barátokat szerezni.

Váratlanul megszólalt az egyik sziréna. A hangosbemondóból pedig Kronara admirális hangja töltötte be a hangárt.

– Itt Kronara admirális. Most kaptunk visszajelzést a Hetzal-rendszerből egy katasztrófáról, ami az egész rendszerre kiterjed és tömegeket súlyt. Elég közel vagyunk ahhoz, hogy segítséget nyújtsunk számukra. Minden utas, aki rendelkezik pilóta, mentő vagy orvosi tapasztalattal, és hajlandó lenne részt venni a mentési folyamatokban, azonnal jelentkezzen a legénység valamely tagjánál!

Ezután csend telepedett a hangárra. Pikka érezte, hogy a Third Horizon kilép a hiperűrből. Nem tudta, mit jelenthet egy „egész rendszerre kiterjedő, tömegeket súlytó katasztrófa”. A Köztársaságban béke honolt. Talán egy szupernova?

A lényeg, hogy az egész rendszerre kiterjedő azt jelentette, hogy több milliárd élet forog kockán. Csak ez számított.

Megérezte az árulkodó jeleket és megfordította a fejét. Joss állt előtte.

– Meg kell néznünk, hogy tudunk-e valahogy segíteni – jelentette ki a férfi.

Pikka meg sem próbálta lebeszélni róla. Mindketten tudtak repülni és rendelkeztek olyan képesítésekkel, amiknek hasznát vehették egy ilyen helyzetben, így a nő csak bólintott.

– Szeretlek – mondta végül. – Menjünk…