A novella az Insider magazin 201. számában jelent meg 2021. áprilisában. Időrendben ez a novella az Együtt 2. része után játszódik.
Velko Jahen örült, hogy a fejében lejátszódó beszélgetést senki sem hallotta, miközben a szállítóhajó kitört a hiperűrből.
A magas, ezüstbőrű soikai élete nagy részét a szülőbolygója sáros lövészárkaiban töltötte, sugárlövedékeket és távirányítású aknákat kerülgetve. Olyan borzalmakat látott, amik egy életre vele maradnak majd, de semmihez sem fogható bátorságra is szert tett közben. És most itt volt. A soikai-konfliktus egyik veteránja, aki megdöbbent egy csillogó űrállomás látványától.
Minden bizonnyal ez az állomás volt a legszebb, amit valaha létrehoztak: foszforeszkáló központi gyűrűjétől a fenséges Jedi-toronyig, aminek a tetején lámpa villogott. Ez szolgáltatta a létesítmény nevét: Csillagfény Jelzőállomás.
Velko látott már holoképeket a Csillagfényről, még a tervrajzait is tanulmányozta, de eddig fel sem tűnt neki, hogy az állomás csillogó fénykardként keringett fenségesen az őt körülvevő csillagok közt.
– Nagyon messzire jutottál otthonról, Val – suttogta maga elé, amikor a szállító átsuhant a hatalmas hangárajtón. Persze szándékosan akart minél több parszekre kerülni a Soikától, éppen ezért csatlakozott a Köztársaság adminisztrációs testületéhez. Menekülni akart a múlt szellemei elől. Bár, ez nem teljesen igaz. Azért jött ide, hogy szolgálja a Köztársaságot, és hol máshol lenne erre jobb lehetősége, mint az ismert galaxis peremén lévő, a reményt és a fényt szimbolizáló állomáson?
Ettől azonban ugyanúgy megdöbbent, amikor a szállítóhajó fedélzeti nyílása kinyílt. Az a rengeteg ember! Az a hangos zsivaj! Belekapaszkodott a rámpa korlátjába, hogy megpróbálja kicsit összeszedni magát, ahogy Dagnitól tanulta, bár a környezete jobban már nem is különbözhetett volna a Soika főparancsnokságától. Még az illata is jobb volt, minden újnak és fényesnek hatott. A köztársasági egyenruhája – ami még szinte ropogott – sokkal jobban illett rá, mint régi, a lázadás során viselt katonai zubbonya. Hosszú fehér haját – amit általában rendezetlen lófakorba kötött – három kontyba fogta, a frizura kialakítására ráment az előző napjának nagy része. Aztán ott volt az állomás légköre: nem is a levegő maga, mert az elég frissnek tűnt. Nem, az izgalom érzése hatotta át a helyet azt az üzenetet közvetítve, hogy itt minden lehetséges.
– Jahen adminisztrátor!
Velko megfordult a hang hallatán. Egy zöldbőrű ovissi nyomult át a tömegen, majdnem olyan szélesen mosolygott, mint a fejéből kinyúló sárga szarvak.
– Üdvözlöm a Csillagfényen! A koordinátor engem kért meg, hogy segítsek neked eligzodni.
Velko igénytelenül kihúzta magát Rodor Keen titulusának hallatán. Ez még a korábbi kiképzéséből maradt vissza, hiába, még a Soika Felszabadító Erőknél is tiszteletben tartották a parancsnoki láncot.
– A koordinátor a műveleti központban van? – kérdezte Velko.
Az ovissi nő ragályos jókedvvel felnevetett.
– Csak szeretne. Az orvosi központban van.
Velko lepillantott újdonsült társa egyenruhájára. Olyan érintetlennek tűnt, mint a hangár falai.
– De jól van?
– Ó, persze! Még nem igazán van rajta nyomás. – Az ovissi mosolya egy pillanatra lehervadt. – Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem áll készen a munkára, csak… nos, majd meglátod, amikor odaértünk.
A páros kisietett egy zsúfolásig megtelt folyosóra.
– Egyébként Okana vagyok.
– Te orvos vagy.
– Tanuló ápoló. Három napja érkeztem, de mintha már három hete itt lennék.
– Olyan rossz itt lenni?
– Ó, dehogy! Nem! Egyáltalán nem. Csak tudod, sok a dolgunk. – Okana arca smaragdzölddé vált, ami nála az elpirulásnak felelt meg. – Sajnálom, gondolom nem vagyok túlságosan megnyugtató kísérő. Biztosíthatlak, általában sokkal jobb a modorom.
– Remekül csinálod – mosolyodott el Velko megnyugtatás gyanánt. – De be kell vallanom, kicsit sok ez így egyszerre.
Beálltak egy turbólift kabinjába, az ajtók pedig gond nélkül becsukódtak mögöttük. Okana megnyomta az egyik gombot, és a lift azonnal elindult velük felfelé.
– Ne aggódj! Majd elmúlik… legalábbis nekem is ezt mondták.
Ha a hangár lenyűgözőnek mondható, akkor a Csillagfény központja egyszerűen észbontó volt, különösen annak, akinek az orvosi létesítmények terén szerzett tapasztalatai a sárban felhúzott terepkórházra (és csak az Erő tudja, mi másra) korlátozódtak. Velko még a felkelés csúcsán sem látott ennyi ellátásra szorulót egyszerre. Okana átvezette őt egy végtelennek tűnő, makulátlan kórtermen, ahol orvosi személyzet és droidok mellett haladtak el, akik folyamatosan a betegek között cikáztak. Velko látott amanikat, elomiakat, boltruniaiakat és embereket, ahogy elrohantak mellettük, még néhány karcsú hassariait is látott. Az egyikük egy csontstabilizátorban feküdt, a másik pedig egy baktatartályban lebegett, hosszú orrát lélegeztető maszk fedte.
– Milyen sokan vannak.
– A betegekre gondolsz vagy a kórtermek számára?
– Mindkettő. – Velkot lenyűgözték az orvosok, akik meg tudták őrizni a hidegvérüket ebben a helyzetben. – Mindenki a Nagy Katasztrófa során sérült meg?
Okana bólintott.
– A Felbukkanásokra gondolsz? – kérdezte. – Igen. El tudod képzelni? Az egyik percben még éled a normális életed, a következőben pedig törmelék hullik rád a hiperűrből. A kórházak megteltek innen egészen a Vjunig, már ha még léteznek egyáltalán. Ide a legsúlyosabb esetek kerülnek. Nem semmi művelet ezt kivitelezni…
Az ovissi ajtók sorozatán vezette át a lányt, ám az utolsón áthaladva majdnem nekiütköztek két férfinak, akiket Velko azonnal felismert az eligazító jelentésből, amit a megérkezése előtt küldtek el neki tanulmányozás céljából. A kessuri férfi Estalu Maru Jedi-mester volt, aki a templomi öltözetét viselte, mellette pedig egy fehér és narancssárga színű asztrodroid állt. A másik férfiban ráismert arra a személyre, akiről azt hitte, személyesen köszönti majd a hangárban: Rodor Keen, a Csillagfényen végrehajtott köztársasági műveletek vezetője, emellett a közvetlen felettese.
– Koordinátor! – szólította meg a lány, és kezet nyújtott üdvözlete jeléül – Velko Jahen vagyok…
– Az új segítőm – szakította félbe Keen, és határozott, ám barátságos szorítással viszonozta a gesztust. – Örülök, hogy végre megérkezett.
A hangjából kiérződő rosszallás meglepte Velkot.
– Amint megérkezett a felvételi értesítésem, azonnal elindultam, uram.
Keen bocsánatkérőn felemelte a kezét.
– Nem sértésnek szántam, adminisztrátor. Csupán a dolgok némiképp mozgalmassá váltak mostanában.
– A Csillagfény Jelzőállomás maximális hatékonysággal üzemel – szólt közbe Maru. – Minden részleget folyamatosan szemmel tartok.
– Rendíthetetlen hatékonysággal – erősítette meg Keen. A két férfi közötti feszültség szinte tapintható volt. Velko pedig azt is sejtette, hogy miért: az állomást a Köztársaság és a Jedi Rend közösen irányította. A Csillagfény szimbolizálta a két intézmény közötti összhangot, azonban a hírnevük alapján mindkét férfi szerette a saját kezében tartani a dolgok irányítását. Keen csalódottsága csak fokozódott, amikor a Jedi folytatta. Látszólag teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a megjegyzései milyen hatást gyakorolnak a másik férfira.
– Egyébiránt, eddig százhetvenhárom fejlesztési lehetőséget jegyeztem fel, Cah Norne mérnöki egységétől kezdve az állomás biztonsági protokolljaiig.
– Fejlesztési lehetőségek? Ezt hallanom kell.
Minden szempár a mon calamarira szegeződött, aki a szomszédos szobából figyelte az eseményeket. A biztonságiak egyenruháját viselte, és úgy lépkedett, mint egy ketrecbe zárt targon, csípőjén sugárvető lógott.
– Tarpfen főnök – köszöntötte Maru –, épp arra gondoltam, hogy átvenném önnel a javaslataimat. Nem fog sokáig tartani. Egy óra, maximum kettő.
A mon calamari nő összefonta izmos karjait a mellkasa előtt.
– Ennyi?
– Adminisztrátor, hadd mutassam be a biztonsági erők vezetőjét, Ghal Tarpfent. Ő is újonnan érkezett az állomásra, mint ön.
A mon calamari ügyet sem vetett Velkora, minden figyelmét Keenre összpontosította.
– Koordinátor, ami itt történik, az egy kirobbanás előtt álló diplomáciai incidens. Gondolkodás nélkül helyezzük el a betegeket. Vannak, akik most egymás mellett fekszenek, miközben egy helyi háborúban ellentétes oldalon harcolnak. Mit gondol, mit fognak csinálni, amikor újra magukhoz térnek?
– Sajnálatos módon a Nagy Katasztrófa nem szentelt elég figyelmet a politikai határoknak – szúrta közbe Maru. Velko őszintén meglepődött a Jedi-mester hangjából sugárzó szarkazmus hallatán. – De azért vagyunk itt, hogy csökkentsük a felmerülő feszültségeket.
A Jedi mellett álló asztrodroid figyelmeztetően sípolni kezdett.
– KC-78-nak igaza van, Maru. Önnek és nekem máshol kell feladatokat teljesítenünk – emlékeztette a kessurit Keen. – Külön – tette hozzá elhamarkodottan.
Válasz gyanánt Maru egy adattáblát vett elő a köpenye redői közül.
– Badarság. Innen ugyanúgy figyelemmel kísérhetem a műveleteket, mint a központból, és ha Kriss tábornagynak szüksége lenne rá…
– Nincs szüksége rá – vágott közbe Keen, mielőtt Tarpfen maga robbant volna ki egy diplomáciai incidenst. – Elvégre itt van nekünk Jahen adminisztrátor…
– Én? – kérdezett vissza Velko, és azonnal azt kívánta, hogy a hangja bár ne úgy szakadt volna ki belőle, mintha nyüszítés lett volna. – De én azt hittem, önnel fogok dolgozni.
A Jedik pengéjére! Lehetett volna még ennél is követelőzőbb?
Keen elindult az ajtó felé.
– Ne aggódjon, így is hamar elege lesz majd a képemből. A biztonsági főnök majd segít. Maru?
A Jedi-mester továbbra se mutatta jelét, hogy követni akarná köztársasági munkatársát, mígnem KC-78 leplezetlenül oldalba lökte.
– Igen, igen, köszönöm, barátom – motyogta a Jedi, és hagyta, hogy kivezessék a kórteremből. – Várom, hogy beszélhessek önnel, Tarpfen főnök. Az Erő legyen önnel!
– Szükségem is lesz rá – mormolta a mon calamari a kessuri távolodó hátát nézve.
– Nem egészen erre számítottam – próbálkozott mosolyogva Velko, de csak egy olyan fagyos pillantást kapott válaszul, amitől még a láva is megfagyott volna.
– Ön egy soikai. Talán katona?
– Az voltam.
– A Livtak Unióban?
– Nem, én a Gagic Szövetségért harcoltam.
Tarpfen a homlokát ráncolva tanulmányozta az ezüst pikkelyeket, amik Velko éles arccsontjait szegélyezték, és a lila szemeket, amik a Jahen-klán sajátosságának számított.
– Elnézést kérek, csak tudja, a színezete miatt…
– Az apám livtak volt, anyám viszont gagic.
– Nehéz lehetett.
– Nem különösebben. Apám disszidált, amikor rájött, mit terveznek a livtakok. – Velko összecsapta a kezeit, jelezve, hogy szeretne témát váltani: – Szóval, hol van rám szüksége?
Körbenézett a kórteremben, és a tekintete összeakadt Okanáéval, aki melegen rámosolygott. A tanuló nővér egy anacondai mellett segédkezett, akit Velko – az akta ismeretében – Gino’le doktorként azonosított. A kígyószerű lény az állomás orvosi részlegének vezetőjeként dolgozott, és kiváló sebész hírében állt. Testéhez több kibernetikus végtagot is rögzítettek, amik segítségével még jobban el tudta látni a rászorulókat. Épp egy kifektetett medosleait látott el valamilyen gyógyszerrel – egy jókora, kocsonyás állagú halszerű lényt –, akit nem is egy, hanem két ágyra tudtak csak lefektetni.
– Kezdhet odabent – mutatott úszóhártyás hüvelykujjával a háta mögötti szobára Tarpfen. – Sok szerencsét!
– Mihez?
– Majd meglátja.
A biztonsági főnök elmosolyodott, aztán elindult a kórterem átellenes oldalán álló kis fülke felé, Velko pedig ott maradt egyedül.
– Hát jó. Kiváló. Lássunk neki!
Ajkait rágcsálva megfordult és besietett a szobába, ahol egy sziklás arcú, az ágyában fekvő skembot talált. A teremtmény rövid lábait begipszelték. Mellette egy lenyűgöző testőrdroid állt, mind a négy karjából sugárvetők, és halálosnak tűnő ollószerű eszközök meredtek elő.
– Ki maga? – követelte a skembo olyan hangon, mint aki kövekkel gargalizál.
– A nevem Velko Jahen – válaszolta a lány. Továbbra se tudta, mit is kellene csinálnia. Elindult az ágy felé, ám amikor a lény hangosan felkiáltott, megtorpant.
– Az ajtónál kell várakoznia!
– Az ajtónál?
– Igen. Őriznie kell az ajtót!
Velko kezdett ideges lenni, amin nem segített sokat a testőr egyenesen rá meredő, egyetlen izzó fotoreceptora.
– Itt valami félreértés lesz, én nem vagyok őr. Megyek és keresek egyet…
– Nem! – kiáltott rá újra a skembo, miközben hosszú nyelvét kilőve kiragadott egy szőlőszemet az ágy melletti tálból. – Folyamatos őrséget ígértek, de órákon át egyedül vagyok.
– Hiszen ott van a droidja – mutatott rá Velko, miközben letörölte az arcáról a szőlőhéjat, amit a teremtmény köpött rá.
– De kényszerítettek, hogy ürítsem ki a sugárvetői gáztartályait! Az osztályon tiltott minden fegyver, kivéve a Csillagfény személyzetének tagjainak. – Sárga szemei a lány derekára vándoroltak. – Van sugárvetője, ugye?
Velko bocsánatkérőn a magasba emelte a kezeit.
– Attól félek, nincs. Csak segéd vagyok, és…
– Ez tűrhetetlen! – vágott közbe a skembo. – Tudja, hogy ki vagyok én? – Szerencsére megkímélte a lányt a további kellemetlenségtől, mert rögtön megadta a választ a saját kérdésére. – Ceeril? Rion nagykövete?
– Ó, igen, persze – válaszolt a lány, mintha ez bármit is megmagyarázott volna.
– Védelmet ígértek, amikor idehoztak. Hassariaiak vannak az egészségügyi központban. A saját szememmel láttam őket.
Ez végre világosabbá tette a dolgokat. A hassariaiak és a skembok évszázadok óta rivalizáltak egymással, bár az állomáson lévő hassariaiak senkinek sem árthattak abban az állapotban, ahogy Velko látta őket.
Épp próbálta volna lecsillapítani a nagykövetet ezzel a meglátásával, amikor a szobán kívül hangos csattanás zaja hallatszott, amit fülsértő sziréna követett.
– Mi történik? – kiáltotta Ceeril, amikor Velko kirontott az ajtón.
– Megyek és kiderítem.
– Ne! Ne hagyjon itt! – ordította a nagykövet. – Nem maradhatok itt egyedül! Mi van, ha megtalálnak a hassariaiak?
Azonban ez a képzeletbeli fenyegetés a legkevésbé sem aggasztotta Velkot. Sokkal komolyabb dolga akadt: a medosleai felkelt az ágyából és hosszú csápjait Okana és a kígyószerű sebész nyaka köré tekerte. Tarpfen már tettre készen, kibiztosított sugárvetővel közeledett.
– Nehogy lőjön! – préselte ki magából Gino’le, mielőtt a biztonsági főnök meghúzta volna a ravaszt. – Csak a kezelésre reagál. Nem tudja, mit csinál!
– Stabilizálnunk kell – krákogta Okana. Hangja szinte felismerhetetlenné vált, miközben vadul mutogatott a padló felé.
Velko lassan lenézett, és megpillantott egy fecskendőt, amit jelenleg egyik orvos sem érhetett el.
– A fecskendő… ott!
– Most már értem – bólogatott Tarpfen. Épp a tokjába csúsztatta a sugárvetőjét, amikor a nagydarab páciens görcsösen megrándult. Az egyik csápja kilőtt, és fejen találta a mon calamarait. A nő hátrazuhant, feje hangosan csattant az egyik betegágy keretén.
Velko nem foglalkozhatott a padlón elterülő Tarpfennel, mert a lény csápja most felé lendült. A soikai előre lendült, aztán a földre vágódott a csáp elől, közben pedig a fecskendőt is sikerült megszereznie. Igyekezett figyelmen kívül hagyni az Okana torkából kiszakadó szörnyű hangokat. Felpattant a földről, és a medosleai testének nyomta a fecskendőt, aztán megnyomta a kioldót. Az eszköz tartalma hangos szisszenéssel távozott, a lény pedig azonnal leeresztett, mintha csak egy léggömb lett volna. A csápok, amikkel eddig Gino’le és Okana nyakát szorongatta, ellazultak.
– Köszönjük – zihálta Okana lehámozva magáról a csápot, aztán Gino’le felé nézett: – Jól van, doktor?
– Egész jól – válaszolta a kígyószerű lény a betegét vizsgálgatva, aki most halkan horkolt a beszédmodulátorán keresztül.
Velko eközben odasietett Tarpfenhez, aki épp a betegágy segítségével próbált talpra állni.
– Óvatosan! – mondta a lány, amikor a mon calamari megbicsaklott. – Elég komoly ütést kapott.
– Szép vetődés volt – dicsérte Tarpfen, miközben Velko karjába kapaszkodva felegyenesedett. Velko kiélvezte a dicsértet, amíg Gino’le doktor odasietett hozzájuk, fémlábai hangosan kopogtak a fedélzet padlóján.
– Ó, jaj, jaj, jaj! – mondogatta, Tarpfen szemei előtt felvillantva az orvosi érzékelőjét. – Kilences szintű agyrázkódása van, ha nem tévedek. Önnek is szüksége lesz némi pihenésre, főnök.
– Túl sok a tennivaló – hebegte a mon calamari. Igyekezett megállni a saját lábán, de nem járt sikerrel. – Mindenki számít rám.
– Nézze – vette át a szót Velko –, majd én intézem az itteni dolgokat. Még Ceeril nagykövettel is foglalkozni fogok. Egyébként köszönöm, hogy oda irányított először… egészen különleges alak.
Tarpfen egy valódi mosolyt villantott Velko felé, ami hamar lehervadt az arcáról, amikor sikoly töltötte be a kórtermet. Mielőtt bármelyikük is megállíthatta volna, a biztonsági főnök félrelökte Gino’le doktort, és Ceeril szobája felé tántorgott, aminek az ajtajában egy rodiai beteg állt, kezeit a szája elé tapasztva.
Tarpfen megbotlott a küszöbben, de Velkonak sikerült elkapnia.
– Vigyázzon!
– Ne arra pazarolja az idejét, hogy miattam aggódik! Inkább miatta kell aggódnia…
Velko felnézett és a levegő kiszorult a tüdejéből. A nagykövet testőre a földön hevert, feje szinte teljesen eltűnt, helyén csak egy tátongó lyuk látszódott, de a legrosszabb csak ezután következett.
Ceeril nagykövet az ágyáról félig lelógva a hátán feküdt, a feje hátracsapódott, a mellkasa közepén pedig egy halovány füstoszlop emelkedett fel egy sugárvető ütötte lyukból.
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK….
