A novella eredetileg a Dark Legends antológiakötet részeként jelent meg 2020-ban. A történet a Birodalom felemelkedésének elejére repít minket, amikor is a Főinkvizítor vadászatra indul egy elfeledett árvaházba.

GAATEN BOLYGÓ EGYSZER fennkölt városainak komor tornyai között állt egy romos árvaház. Egykor olyan gyermekek laktak itt, akik elvesztették szüleiket a klónháborúk végnapjaiban és arra vártak, hogy új otthont találjanak nekik a szektorban.

Azonban az árvaházzal nem volt minden rendben. A gyermekek között egy sötét rémség története keringett, aki mindig éjszaka érkezik. Egy magas, vékony férfi, hegyes fogakkal és izzó tekintettel, aki időről időre ellátogat az árvaházba, hogy elrabolja a gyerekeket, elragadja őket az ágyukból és az ablakon át távozzon velük. Sikolyaik pedig tompák és senki sem hallja meg őket. A gyermekekről, akiket ez a szörnyűséges teremtmény vitt el, többé sohasem hallanak.

Ezek a pletykák a gyermekek között terjengtek szájról-szájra, az ágyak között szájuk elé tett kézzel suttogták miután leoltották a lámpákat. Az árvaház alkalmazottai természetesen próbálták elhessegetni ezeket a híreszteléseket, és habár időről-időre valóban tűntek el gyermekek, bizonyára csak elszöktek, mert boldogtalanok voltak és nem tudták feldolgozni a sok szenvedést és a szüleik elvesztését. A pletykák pedig csak a többi gyermek vad félelmeinek és fájdalmának megtestesülései voltak. Ennek ellenére a történetek továbbra is fennmaradtak és az alkalmazottak nem sokat tehettek ez ellen.

Előbb-utóbb mindenki, aki az árvaház lakója lett, hallotta ezt a történetet a szörnyetegről és attól a pillanattól kezdve rettegésben élt, attól félve, hogy talán épp ő lesz a következő áldozat. Kivéve egy valakit.

Elisht már a Malloranon töltött iskolás évei alatt különleges gyermeknek tartották a nevelői az önbizalma, és a korához képest bölcs gondolkodása miatt. Önzetlen és gyengéd lány volt, aki mások megsegítését mindig saját maga elé helyezte, és ez gyors népszerűséghez vezetett kortársai és a fiatalabb gyermekek körében is.

Édesanyjához hasonlóan – aki palotaőr volt a Malloranon –, Elish mindig is egy mély kapcsolatot érzett az őt körülvevő univerzummal és benne létező élőlényekkel. Ez a kapocs nyugalommal vértezte fel és habár ő is átélt életében szörnyűségeket, nem akarta elhinni a fantomról szóló híreszteléseket, amiket a többi gyerek mesélt az árvaházban. Elish számára a gonoszságot nem szörnyetegek, hanem az emberek határozták meg, mert tisztában volt azzal, hogy a nemrégiben bekövetkezett, galaxist átformáló események mögött is emberek álltak, nem pedig az éjszaka teremtményei.

Így történt hát, hogy Elish miután a Birodalom egyik szállítóhajóján megérkezett a romos, öreg épülethez, egyfajta megnyugtató tényező lett a gyerekek körében, és igyekezett segíteni nekik elkerülni félelmeiket, valamint békét teremteni a lelkükbe, annak ellenére, hogy milyen szörnyűségeken mentek keresztül.

Hónapokon keresztül ez így is ment, és az alkalmazottak legnagyobb örömére a fantomról szóló történetek szép lassan elhalkultak és eltűntek. A gyermekek boldogabbnak tűntek, és amikor az évszakos szállítmányhajó megérkezett, néhány gyerek új, szerető otthonra is lelt nevelőszülőknél, akik alig várták, hogy szeretetükkel és figyelmükkel valóra váltsák az álmaikat.

Ugyanakkor Elish számára nem volt szokatlan, amikor éjszaka egy-egy gyermek – akik verejtékben úszva kuporodtak össze az ágyukban – rémálomtól fűtött sikolyára ébredt. Az alkalmazottak sosem jöttek megvigasztalni őket, így ilyenkor Elish mászott ki az ágyából, hogy megfogja a kezüket, megnyugtató szavai pedig többnyire elégnek bizonyultak, hogy a gyermekek megfeledkezzenek rémálmaikról és újból elaludjanak.

Nem sokkal az érkezése utáni egyik éjjelen nagy zavar támadt az éjszaka közepén, amire ő maga is felriadt. Ahogy felkelt az ágyából, azt látta, hogy az egész lakrészben káosz uralkodik. A többiek azt mondták, hogy a szörny újra látogatást tett az árvaházba, és magával vitt egy fiatal fiút, akit Samilnek hívtak.

Szó, ami szó, Samilnek valóban nem találták nyomát sem, és akármeddig is keresték, az alkalmazottak és a gyerekek sem leltek rá. Ugyanakkor arra sem volt bizonyíték, hogy valóban az idegen vitte volna el, egyedül csak a nyitva maradt, keretében kopogó ablak, amit meg-megmozgatott a hűvös szél.

Miután bezárták az ablakot, a dolgozók elkezdték visszaterelni a gyermekeket az ágyaikba, miközben próbálták csitítani és vigasztalni őket, hogy enyhítsenek félelmükön. Azt mondták, Samilt megtalálják reggel, vagy ha mégsem, akkor bizonyára azért szökött el az éj leple alatt, hogy egyedül próbáljon meg boldogulni a világban. Elish azonban látta, hogy Samil a holmijai nélkül távozott, pedig pontosan tudta, hogy a fiú sosem hagyná ott a hősfiguráit, hiszen már azt sem tolerálta, ha elvették tőle a fából faragott játékokat.

Miután a többi gyermek többnyire megnyugodott és visszamentek aludni, Elish továbbra is ébren feküdt, és kiterjesztette az érzékeit, ugyanis arra már korábban rájött, hogy Samil hasonló kapcsolatban állt az univerzummal, mint ő maga. Ezért is tűntek ki mindig is a többi gyermek közül, talán még egy kivételtől eltekintve. Volt egy fiatal kessuri lány is, Gee’far, aki úgy tűnt szintén rendelkezik Elish különleges világnézetével.

Biztos, ami biztos, Elish nyomát sem érzékelte Samilnek sem az árvaházban, sem annak környékén. Az éjjel hátralévő részében kényelmetlenül, éberen feküdt annak biztos tudatában, hogy a fiút másnap sem fogják megtalálni.

A következő reggelen a személyzetből álló kis felderítőcsapat indult útnak a közeli faluba annak reményében, hogy ott majd megtalálják a fázó, éhes fiút valakinek az istállójában kuporogva, miközben alig várja, hogy hazatérhessen, meleg fürdőt vehessen és kipihenhesse magát.

Ahogy azonban Elish megjósolta, a csapat pár órával később fáradtan és éhesen tért haza, Samilnek pedig nyomát sem látták a faluban, de még a környező utakon sem. Egyszerűen eltűnt, és semmit sem tehettek már érte.

Másnap a sötét alakról szóló pletykák újra előbukkantak. A gyerekek egyre csak azt mondták, hogy kaparászást hallottak az ablak felől azon az éjjelen. Hallották a teremtmény sziszegő lélegzetét, miközben elsiklott az ágyaik között és érezték a hideget, ami a megérkezését jelezte. Az alkalmazottak minden próbálkozása ellenére a gyerekek félelemmel találgatták tovább, hogy vajon mi történik, ha a szörnyeteg legközelebb értük jön el.

A következő néhány hét során Elish úgy döntött, jobban összebarátkozik Gee’farral. A kessuri lány csaknem két évvel fiatalabb volt nála, azonban az övéhez hasonló magabiztossága és kecsessége elfedte az életkorát. Hosszú sétákat tettek együtt az árvaház udvarán, felfedezték a közeli romokat, meséltek egymásnak a klónháborúkról és a közben látott szörnyűségekről, olykor pedig együtt tanultak annak az idős hölgynek a felügyelete alatt, aki az árvaház iskoláját működtette. Másik ágyba is költöztek, hogy közelebb legyenek egymáshoz. Hogy biztosítsa Gee’far nyugodt álmait, Elish minden este ébren maradt addig, ameddig csak bírt és a szörnyre utaló jeleket figyelte a lakrész ablakában. Samil eltűnése ugyanis elgondolkodtatta a lányt, hogy talán mégis van valamennyi igazság a gyermekek sárga szemű fantomról mondott rémtörténeteiben.

Az idő lassan telt és az árvaház élete többé-kevésbé visszatért a normális kerékvágásba. Újabb szállítmányhajók érkeztek az évszakos készletekkel és új gyermekeket is hoztak magukkal, valamint el is vittek olyanokat, akik új otthonra leltek más világokon. A hely egy igazi kis nyüzsgő bollyá változott az erre való felkészülés alatt.

Elish még most is gondolt néha szegény Samilre, de ennyi idő eltelte után, újra kételkedni kezdett a fantomról szóló történetekben. A fiú talán tényleg csak elszökött – elvégre boldogtalan volt az árvaházban –, később pedig bizonyára elrejtőzött a keresőcsapat elől. Talán odakint rejtőzött valahol, például a régi város romjai között és új életet próbált teremteni magának a saját szabályai szerint. A lányt azonban mégis kétségek gyötörték. Ha itt maradt volna, nem kellene Samilt is érzékelnie, mint ahogy Gee’fart is napközben, mikor épp távol vannak egymástól?

A lány heteken keresztül tartotta magát a fogadalmához és ébren vigyázott a barátjára. Az örökös ébrenlétnek azonban meglett a következménye, Elish végtelenül elfáradt. Egyik éjjel amikor Gee’far elaludt, Elish is úgy érezte, lecsukódnak a szemei és képtelen volt tovább ébren maradni…

Hirtelen azonban felpattant a szeme és azonnal éber lett. A lakrészben teljes csend honolt, kivéve az alvó gyermekek halk szuszogását. Gyengéd szellőt érzett az arcán, mire kinyújtózott és az oldalára fordult, hogy az ablakra nézzen. A függöny finomon hullámzott a szellőtől és csillogott a hold fényénél. Ekkor rátört a felismerés. Nyitva volt az ablak!

Azonnal felült és mélyet szippantott a levegőből, majd Gee’far ágyához fordult, de hamar rá kellett jönnie, hogy már elkésett.

A fantom görnyedt sziluettje rajzolódott ki a barátja ágya felett. Tetőtől talpig feketébe burkolózott, a hátán lévő panelhez egy furcsa fémkorongot erősített. A szeme a legerősebb sárgában izzott, és mintha véres könnyes folytak volna le markáns, sápadt arcára. Kopasz fején furcsa, vörös mintázat húzódott végig. Magas volt és vékony, a karjai hosszúak voltak és karcsú ujjakban végződtek. Miközben lenyúlt, hogy karjaiba vegye az alvó Gee’fart, kezét a lány száján tartotta, hogy elhallgattassa annak ellenkezését. Ezután Elish-re pillantott és gonoszul rávigyorgott, kivillantva egyenetlen, vad fogsorát.

Aztán egyszer csak eltűnt. Olyan gyorsan mozgott, hogy Elish követi sem tudta, mi történik. Mintha az árnyékok között repült volna hatalmas ugrásokat téve, amíg el nem ért az ablakhoz és fél lábbal már kint is volt rajta. Elish mozdulni sem tudott, egy hang sem hagyta el a torkát. Kétségbeesetten próbált kiszabadulni ebből a láthatatlan szorításból, ami megbénította. Próbált ellenállni az elméjével és az érzéseivel. Egy pillanatra úgy tűnt, talán sikerül kitörnie, hogy segíthessen a barátján.

A rettenetes sötét alak erre megállt a nyitott ablakban és a hold fényénél megvilágítva visszanézett a lányra. Elismerően fejet hajtott, majd kilépett a hideg éjszakába.

Elish abban a pillanatban érezte, hogy elmúlik a szorítás, és torkaszakadtából sikítani kezdett.

A lámpák felkapcsolódtak és a személyzet azonnal felbukkant, hogy megnézzék, mi a gond, de persze már semmit sem tehettek. A fantomnak nyoma sem volt sem az ablakban, sem a környező romok között. Elish nem tudta levenni a szemét Gee’far ágyáról és egyre csak zokogott.

A személyzet tudta, hogy Elish okos gyerek, ezért nem vették félvállról a sárga szemű, gonosz mosolyú férfiról tett elmesélését. Megerősítették az éjjeli őrséget a hálókörletben és egy új lakatot tettek az ablakra, de az igazat megvallva, ennél többet nem is tehettek. A további keresések is sikertelenül végződtek, csakúgy, mint Samil esetében. Gee’far eltűnt és Elish nem érzete a jelenlétét a Gaaten bolygón.

Az élet azonban tovább folytatódott az árvaházban, de furcsa csend telepedett a lakóira. Elish megnyugtató szavai nélkül a gyerekek újra félni kezdtek, hogy a gonosz fantom visszatér.

Elish azonban tudta, ha a gonosz figura visszatér, a következő célpontja ő lesz. A rémalak érezte benne a kapcsolatot, miközben ellenállt a férfi fojtogató hatalmának, és tudta, hogy ez az, amire valójában éhezik. Elvégre Samil és Gee’far is érzékelték a körülöttük lévő dolgokat, úgy, ahogyan senki más. Ezért vitte el őket?

A lány tudta, hogy valamit tennie kell. Attól a naptól kezdve minden reggel mielőtt a többi gyermek felkelt volna, kiosont a lakrészből az árvaház visszhangos folyosóin át annak a templomnak a romjaihoz, ahol régebben Gee’farral játszottak. Felmászott a templom tornyának maradványaira és keresett magának egy peremet, amelyen felhúzhatta magát annak csúcsára. Ezután a kapcsolatát kiterjesztve könyörögni kezdett, hogy jöjjön valaki, aki segíthet neki.

Ez így folytatódott napokon keresztül és Elish egyre jobban kétségbe esett. Félelme egyre nőtt, mert tudta, hogy a sárgaszemű fantom hamarosan visszatér. Segélykérését azonban végül meghallották.

 Egy nap jött valaki a csillagok közül és színes hajójával a romok között landolt. Egy sötét bőrű nő érkezett, Kira Vantala, aki egy furcsa fegyver markolatát hordta az övén és olyan kimért stílusban beszélt, ami előtt még az árvaház személyzete is fejet hajtott. Ellenkezésük ellenére felkereste Elisht és megkérte őt, hogy részletesen mesélje el, mi történ Gee’far eltűnésének éjjelén.

Elish nagy odafigyeléssel mesélt, és miközben a nő hallgatta, arca egyre inkább eltorzult az aggodalomról. Azt mondta, tudja, miről beszél a lány, ahogy azt is tudja, hogy mit akar a teremtmény, és honnan jön valójában. Megfogadta, hogy azonnal véget vet a történéseknek.

Elish – mivel valamilyen ösztönös módon érezte, hogy megbízhat benne – elmondta a nőnek, hogy attól fél, ő lesz a teremtmény következő célpontja, mire Kira kifejtette, hogy ő is egy túlélő, csakúgy, mint Elish, és habár a legtöbben úgy gondolják a háború véget ért, most – akármennyire ijesztőnek tűnik is – mindennél fontosabb, hogy harcba szálljanak azért, amiben hisznek és megvédjék az ártatlanokat.

Így történt hát, hogy Kira Vantala több mint egy hétig minden éjjel őrt állt, és a gyerekek nyugodtabban aludhattak, mint korábban bármikor. Mindannyian, kivéve Elisht, aki biztosan tudta, hogy ő lesz a sötét rémség következő célpontja, és meg kellett találnia magában a bátorságot ahhoz, hogy segítsen Kirának legyőzni a félelmetes ellenfelet. Ezzel talán elejét vehetné, hogy a fantom még több gyermeket ragadjon el, talán így jóvá tehetné azt a tehetetlenséget, amit Gee’far elrablásának éjjelén érzett, amikor kudarcot vallott abban, hogy megvédje egyetlen igazi barátját.

Nem sokkal később egyik este, miközben Elish lefekvéshez készülődött, Kira a fülébe súgta, hogy a fantom közel jár. Érezte a jelenlétét a bolygón és tudta, hogy aznap éjjel újból megpróbál majd magával vinni egy gyermeket. Elish szintén érezte a teremtmény jelenlétét, olyan volt, mintha valami szorítaná a mellkasát, de azt is tudta, hogy bátornak kell lennie, mert csak így állítható meg a szörnyeteg.

Amint a nappal éjszakába fordult, és a levegő csípősen hűvössé vált, Elish zajokat hallott az ablak felől.

Lassan, lélegzetvisszafojtva megfordult. Arra számított, hogy meglátja azt a félelmetes szempárt, ahogy keresztülnéz az üvegen… azonban rémületére a szörnyeteg máris az ágya fölé görnyedve állt, ugyanúgy, ahogy legutóbb Gee’far ágyánál.

Azzal a félelmetes, széles vigyorával lenyúlt és felkapta őt az ágyából. Az érintése hideg volt, Elish mégis úgy érezte mintha égette volna a bőrét. Miközben sikítani próbált rájött, hogy egy hang sem hagyta el a száját. Akármilyen hatalma is volt a férfinak felette, az teljesen elnyomta. Nem tudott megmozdulni és megszólalni sem. Ugyan megpróbált ellenállni neki az elméjével, ahogy korábban is, azonban a férfi sokkal erősebb volt és addig szorított a fogáson, mígnem Elish úgy érezte, mintha a rém hideg ujjai a szíve köré fonódnának.

– Az Erő veled van, ifjú – suttogta, miközben az ablak felé vitte. Olyan közel hajolt, hogy a lehelete megmelegítette a lány fülét. Vissza sem nézve átlépett az ablakpárkányon, aztán levitorlázott a szél áramlatain a sötét romok közé.

Kira Vantala azonban készen állt, és miközben a teremtmény a templom romjai felé vitte a rémült Elisht, kissé lemaradva követte őket, majd végül megszólította a rémséget. Elish egy pillanatra megijedt, hogy a szörnyeteg elrohan majd vele, és hosszú ugrásokkal a sötét vadonba vonszolja, a férfi azonban megállt és megfordult, hogy szembenézzen Kirával.

Miközben a nő közelebb lépett, a fantom eldobta Elisht, majd átlépett rajta, hogy ő is közelebb kerüljön a nőhöz. A földön Elish felült és meglátta a nőt. A fantomhoz hasonlóan ő is veszedelmesnek tűnt a saját csodálatos módján. Erősnek tűnt és bátornak.

– Kira Vantala – mondta a fantom kígyózó, vontatott hangon. – Be kell vallanom, meglepődtem. Nem számítottam arra, hogy a tisztogatást egy ilyen semmirekellő alak is túlélheti, mint te.

– És itt hibáztál – válaszolta Kira –, a sötét oldal mindig is alábecsült engem.

A fantom nevetett, majd előrevetődött és Kira torka felé kapott. A nő azonban ismerte a teremtmény trükkjeit, és felemelte, majd bekapcsolta fegyverét, amely olyan csodálatos fénnyel izzott fel, hogy a szörnyeteg sziszegve hőkölt hátra, mint egy sarokba szorított kígyó. Karjait az arca elé kapta meglepettségében. Annyira erős volt a penge fénye, mintha az egész lény lelkéig hatolt volna. A fantom megbotlott hátrálás közben.

Kira intett egyet a kezével, mire a szörny hátrarepült, egyenesen neki az egyik leomlott falnak. Hatalmas porfelhő kavarodott fel, amikor földet ért.

Elish azonban látta, ahogy a fantom felkel a földről, és vigyorogva támadásra indult az árnyékok között. Olyan gyorsan mozgott, mint egy lidérc, szinte láthatatlannak tűnt. Kira az alak felé csapott a pengéjével, de elvétette a csapást. Bár Elish sikítva próbálta figyelmeztetni, a fantom a nő mögé került és ledöntötte a lábáról a fegyverét maga elé tartó Kirát. A markolata kigurult a kezéből, a penge pedig magától eltűnt. A gonosz teremtmény azonnal rávetette magát, a nő azonban gyors volt, és egyből talpra ugrott a karját pedig előre nyújtotta nyitott tenyérrel.

Elish látta, hogy Kira fegyvere a földön mozgolódik, mintha kétségbeesetten próbált volna eleget tenni gazdája hívásának, azonban beszorult egy gerenda alá, ami az imént dőlt le, amikor a nő a falnak lökte a rettenetet.

Addigra a fantom megerősítette támadásait, fenyegetően és baljóslatúan magasodott a zsákmánya fölé. Elish látta a kétségbeesést Kira arcán és érezte a félelmét, ami még benne felbukkant a szörnyeteg társaságában. Tudta, mit kell tennie. Miközben szíve hevesen vert, előreugrott Kira fegyveréért, és kiszabadította a gerenda alól. Amint szabaddá vált, a markolat keresztülrepült a levegőben egyenesen Kira felé.

Elish nem igazán tudta követni, ami ezután történt. Amint Kira ujjai a fegyver köré fonódtak, hangos szisszenéssel újra bekapcsolódott és a nő széles ívbe sújtott le vele. A fantom felszisszent és a mellkasához kapott, aztán térdre rogyott. Kira ezután egy újabb intéssel keresztülküldte a templom falának maradványain, és a szörnyetegre minden felől kövek záporoztak.

Mielőtt felfogta volna a történteket, Kira már Elish mellett termett és talpra segítette a lányt. A lába sajgott az eséstől, de tudta, kivette a részét a harcból. Olyan erős volt, mint Kira. Együtt legyőzték a fantomot. Soha többé nem tér vissza, hogy megfertőzze az árvaház lakóinak elméjét. Végre biztonságban voltak. A rémálom véget ért. Elish megkönnyebbülten felsóhajtott.

Azonban amikor ketten odabicegtek a templom romjaihoz, hogy megvizsgálják a fantom holttestét, nem találtak semmit az árnyak között, csak annak a gyűrűnek egy törött darabját, amit a szörnyeteg a hátán viselt. Amikor elindultak vissza az árvaház felé, Elish biztosra vette, hogy a szélben a szörnyeteg gonosz nevetését hallotta.