A novella eredetileg a Dark Legends antológiakötet részeként jelent meg 2020-ban. A Birodalomban a tisztek olykor kellően stresszes életet éltek, különösen, ha Vader is a közelben volt. Ebben a novellában egy ilyen tiszt életébe kapunk bepillantást.

OLT EGYSZER EGY NAGY birodalom, ami olyan hatalmas és sikeres lett, hogy minden világ, melyet megérintett a befolyása, felvirágzott és csatlakozni kívánt hozzá, mert az ott élők tudták, valami nagyobbhoz tartozni egyenlő a fejlődéssel.

Egy birodalom azonban semmit sem ér az alkotóelemek nélkül és mindannyiuk – akár mérnökök, pilóták, bányászok vagy katonák – valamilyen szerepet játszott. Mint egy apró fogaskerék egy olajozott gépezetben, ami a nagyobb jót szolgálja.

A birodalom hírét űrhajók hatalmas flottája vitte tovább azokra a világokra, akik még nem hallottak a jó akaratáról. Minden egyénnek megvolt a maga szerepe. A hajók haladtak, a személyzet pedig kérdés nélkül teljesített minden parancsot.

A kérdések természetesen veszélyesek voltak, és senkit sem bátorítottak rájuk. Egy nap azonban egy Alger Denholm nevű birodalmi tiszt, aki az Exactor csillagromboló fedélzetén szolgált, teljesen összezavarodott, amikor a kapitány elé hívták és közölték vele, hogy azonnali hatállyal előléptetik.

Más tiszteknek valószínűleg csak úgy dagadt volna a mellük a büszkeségtől, hogy a parancsnokság ilyen módon elismeri a szolgálatukat, és habár Denholm köszönettel fogadta a kitüntetést, valójában nem értette, mi okozhatta ezt a hirtelen változást.

Nem mintha nem örült volna a rangbeli előmenetelnek, csak annak okát nem tudta megfejteni. Semmi nem mutatott afelé, hogy bármivel megszerezte volna magának a kapitány szimpátiáját, jóllehet azelőtt a megbeszélés előtt alig néhányszor találkozott vele személyesen, és még saját maga megítélése szerint sem tett semmi olyasmit a közelmúltban, ami ennyire hirtelen pozícióváltást eredményezhetett volna.

Azelőtt a nap előtt Denholm egy másik tiszt, Marsden hadnagy alatt szolgált már hónapok óta. Nagyon ritkának számított, hogy egy tiszt az alárendeltjeivel vegyüljön, az pedig még inkább, hogy barátság alakult volna ki közöttük, azonban Denholm így is becsülendő férfinak tartotta Marsdent. Amennyire tisztában volt vele, az Exactor fedélzetén minden simán ment, a férfi pedig több mint kielégítő teljesítményt nyújtott. Marsden kivívta a legénység tiszteletét, és Denholm társai is mindannyian jó véleménnyel voltak róla. Az Exactor csatában sem vett mostanában részt, és arról sem lehetett hallani, hogy Marsdent máshová helyezték volna.

Amikor Denholm immáron hadnagyként Marsden után kérdezett – akinek végül átvette a helyét –, mindössze annyi választ kapott, hogy egykori felettese továbbállt, a pozíció pedig ezáltal megüresedett. Denholm nem nyugodott meg ettől a magyarázattól, lévén az egész ügynek volt egyfajta furcsa, baljós hangulata. Különösen amiatt, hogy a magasabb rangú tisztek, mennyire kerülték a témát. Végül kénytelen volt elfogadni a kinevezést további kérdezősködés nélkül.

Ennek ellenére nem tudta kiverni a fejéből azt az érzést, hogy valami kellemetlen dolog történt, és a szőnyeg alá akarják azt söpörni. Hová lett Marsden? Az Exactor egy ideje nem dokkolt sehol, így bizonyára nem küldték eltávra. Az elképzelhető, hogy komppal távozott, esetleg valamilyen bizalmas küldetést teljesített, Denholm pedig igyekezett ezekkel a kényelmes gondolatokkal nyugtatni magát. Egykori felettese bizonyára valami nagyobb és fontosabb beosztást kapott. Végül is ugyanazt a karrierutat járta be ő is, és egyszer ő is szeretett volna valamilyen titkos küldetésen részt venni.

Azonban a megértés hiánya nem hagyta nyugodni, ugyanis Denholm mindig is kíváncsi természetű volt, és úgy gondolta, az újonnan szerzett magasabb biztonsági besorolás talán elegendő ahhoz, hogy a többi tiszt legalább csak utaljon arra, hogy mi történhetett a másik férfival. Emellett be kellett ismernie magának, hogy aggódott is, mert ha Marsden esetleg valami hibát vétett, akkor a kapitánynak nem kellett volna erről figyelmeztetnie őt, hogy még véletlenül se ismételje meg?

Az udvarias kérdezősködésre azonban szintén csak csend volt a válasz, idővel pedig Denholmnak feltűnt, hogy új társai szándékosan kerülik őt, más irányba indultak el a folyosón, és előfordult, hogy beléptek a közös pihenőhelyiségbe, majd egyből kifordultak, amikor meglátták, hogy bent van. Denholm úgy döntött, nem fogja kérdőre vonni a többieket a viselkedésük miatt, ehelyett inkább képességével próbálja meg elnyerni bizalmukat. Úgy gondolta, talán nem voltak tisztában a vezetői képességével, ezt pedig könnyen lehetett orvosolni.

Onnantól kezdve próbálta mindig a lehető legjobb fényben feltüntetni magát és valóban, ahogy beleszokott az új pozíciójába, több mint kompetensnek bizonyult, és még a kapitány is megdicsérte, amiért ilyen gyorsan alkalmazkodott a megnövekedett felelősség súlyához. Denholm teljesen átadta magát új feladatainak és minden mást félretett. Többé nem ült éjszakákon át az asztala mellett részletes tanulmányokat készítve az endori erdőhold növényvilágról a fóliójába, amin dolgozott. Nem csatlakozott egykori társaihoz – immáron alárendeltjeihez – az étkezéseknél vagy az alkalmi szabakk partiknál. Ehelyett a szabadidejét azzal töltötte, hogy megtegye azt a plusz egy kört a hajón, elvégezze azt a plusz egy egyenruha ellenőrzést, és az etikett könyveket tanulmányozza, hogy a hajó vezetőségével történő interakciók a lehető legtökéletesebbek legyenek.

És mégis, ahogy haladt előre a ranglétrán, minden egyes nappal egyre elszigeteltebbnek érezte magát. A társai még mindig kényelmetlenül érezték magukat a közelében, az alárendeltjei pedig – akiket egykor a barátainak tartott –, kerülték őt.  Mindemellett pedig továbbra sem hagyta nyugodni a gondolat, hogy vajon mi történt Marsden hadnaggyal.

Eltelt egy kevés idő ebben az új pozícióban, amikor megtörtént az első bizarr esemény. Már későre járt a hajó rotációjában és Denholm már az utolsó körét végezte, amikor megpillantotta Marsdent maga előtt a folyosón. A férfi lehajtott fejjel sétált és mintha sietett volna. Denholm meglepődve eredt utána, és a sarkon befordulva a nevén szólította… azonban a férfi eltűnt, mielőtt elérhette volna és csak rohamosztagosok és tisztek rosszalló tekintetével találta szembe magát a sarkon túl.

Denholm kihúzta magát, érezte, ahogy kipirult az arca. Anélkül, hogy befejezte volna az utolsó ellenőrző körét, egyenesen a kabinjába sietett. Töltött magának egy italt és remegő kézzel fogyasztotta el, próbálva lerázni magáról a megaláztatottság érzését. Lehet, hogy csak összetévesztette valakivel? Lett volna egy másik férfi, aki ennyire hasonlított Marsdenre? Mert ha ő lett volna, akkor biztosan megáll, amikor a nevén szólították. Igen, így kellett lennie, nyugtatgatta magát Denholm. Bizonyára csak egy félreértés az egész.

Továbbra is kissé kellemetlenül érezve magát, de Denholm végül lefeküdt aludni, bízva abban, hogy reggelre elfelejtődik a dolog.

Sötétségben ébredt. Hálókabinjának levegője hűvössé vált, mégis izzadtságban úszva ébredt. Az izzadtságcsöppök végigfolytak a hátán, miközben felült, hogy szorosabban betakarózzon. Talán hallott valamit? Nem tudta biztosan. Mindenesetre tőle szokatlannak számított, hogy éjszaka felébredjen. A puszta tudat, hogy odakint rohamosztagosok járőröznek, elégnek bizonyult ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Talán az elmúlt pár hét eseményei nagyobb hatással voltak rá, mint azt gondolta volna. Sóhajtott egyet, majd mélyen belélegzett. Megtörölte szemöldökét. Bizonyára csak az ital égette a gyomrát, amit lefekvés előtt ivott.

Éppen, amikor visszafeküdt volna, egy hangot hallott, mintha valaki a torkát köszörülte volna az árnyékban az ágy lábánál. Riadtan kapcsolta fel a lámpát, azonban döbbenetére az automatizált rendszerek nem reagáltak. Ott maradt a sötétségben az ágyán ülve, és tudta, hogy valaki más is van a szobában. Minden bátorságát összeszedve megkérdezte, hogy ki van ott, de az egyetlen válasz egy újabb zaj volt. Ezúttal egyfajta hörgés, mintha valaki fuldokolna.

Denholm ijedten talpra ugrott. Akárki is volt a szobában, az nem kapott levegőt. Segítséget kellett hívnia. Újra a lámpával próbálkozott, de ezúttal sem történt semmi. Látta az alak sziluettjét az ágy lábánál, ahogy az a torkát kaparászta. Elszántan az ajtóhoz futott, aztán ki a folyosóra és segítségért kiáltott.

Néhány rohamosztagos abban a pillanatban felfüggesztette a járőrözést, és támadástól tartva, tüzelésre emelt sugárvetőkkel rontottak be a tiszt kabinjába. Azonban, amikor Denholm – továbbra is a takarójába burkolózva – utánuk ment, azt tapasztalta, hogy a lámpa rendesen világított és a szobában senki sem volt. A rohamosztagosok kedveszegetten átvizsgálták a szobát, azonban semmit sem találtak, ami behatolásra utalt volna.

A férfi zavarodottan és szégyenkezve terelte ki a rohamosztagosokat a kabinból, mondván biztos csak rosszat álmodott, de pontosan tudta, hogy amint hallótávolságon kívülre érnek, rajta fognak nevetni. Reggelre valószínűleg az egész hajó ezt fogja tenni.

Dühös volt magára, hogy így elragadtatta magát, és újra lefeküdt, de az éjjel hátralevő részében már nem jött álom a szemére.

Másnap ügyet sem vetve a kimerítő éjszakára úgy folytatta kötelességeit, mintha mi sem történt volna. Tudatában volt, hogy egyesek – főleg alárendeltek – rajta nevetnek a háta mögött, de nem foglalkozott velük, és igyekezett tartani a méltóságát. Aznap egy kicsit kevésbé volt szigorú a beosztottjaival, hogy ezzel is megmutassa, nincs mit rejtegetnie és semmit sem kell bizonyítania.

Mégis a nap egészén át úgy érezte, mintha valaki figyelné. Érezte, ahogyan egy hideg szempár kémleli minden mozdulatát miközben az átjárókon haladt, konferenciákon vett részt vagy épp parancsokat adott alárendeltjeinek. Ilyen pillanatokban mindig megborzongott, a szíve felgyorsulva kezdett verni és izzadtság bizsergette a szemöldökét. Ösztönösen tudta, hogy nincs egyedül. Valaki rosszindulatból követte őt a hajón. Időnként meg-megfordult, de sosem látta meg a rosszakaróját, csak annyit ért el vele, hogy a folyosón haladók aggódó vagy furcsa pillantásokat vetettek rá. Majdnem biztosan tudta, hogy ezt az ügynököt a társai bízták meg azzal, hogy figyelje minden lépését, és jelentsen nekik akármit, ami éltetheti a pletykákat. Ettől a tudattól pedig hihetetlenül egyedül és elszigetelve érezte magát.

Mindez tovább folytatódott, és pár nappal később Denholm már óránként érezte azt a furcsa jelenlétet. Teljesen alkalmazkodott hozzá. Ehhez alakított a viselkedését már akkor is, amikor egyedül maradt valahol. Nem akarta, hogy rajtakapják valami olyasmin, amivel aztán megszégyeníthetik a kapitány előtt. Azon igyekezett, hogy inkább ő kaphassa el azt, aki követi őt. Megkétszerezte a hajón tett köreit, benézett minden raktárhelyiségbe és kihasználatlan kabinba, de mindhiába. Nem tudta kideríteni, hogy ki követi.

Az éjszakái is rendkívül nyugtalanná váltak a folyamatos rémálmok miatt. Volt, hogy fuldoklás hangjára ébredt, máskor egy sápadt, eltorzult arcot látott a sötétben.

Nem telt bele sok időbe, hogy Denholm problémája a kapitány fülébe jusson, ugyanis éppen az ő egyik eligazításán történt, hogy Denholm újra meglátta az egykori hadnagyot lehajtott fejjel, hátratett kézzel sétálni. Miközben kikerekedett szemmel figyelte, Marsden felé fordult és üveges tekintettel nézett rá. A kialvatlanságtól meglehetősen megviselt Denholm azonnal talpra ugrott és kiment a teremből a kapitány beszédének közepén. Mindannyian döbbenten figyelték, ahogy a férfi fel s alá járkált a folyosón egy olyan embert keresve, akiről mindannyian tudták, már nincs köztük.

A meglepően aggodalmasnak tűnő kapitány utasította a tisztet, hogy jelentkezzen az egyik orvosdroidnál kivizsgálásra. Denholm megrémült, de mert mindig a kapitánya kívánságát figyelte, végül úgy tett, ahogy a férfi utasította. A droid a kimerültségen túl nem talált semmi rendellenséget, az alváshiányra pedig egy altatót javasolt és elküldte a tisztet két nap kötelező pihenőre.

Hetek óta először Denholm mélyen aludt a droid kezelésének hála, és a megadott időtartam végére úgy érezte, teljesen felfrissült és készen áll, hogy visszatérjen a munkába. Csak azt kívánta, hogy minden Marsden hadnagyra irányuló gondolatát hátrahagyhassa.

Néhány órával a műszak kezdete után azonban újból megpillantotta a férfit, miközben az a folyosón sietett előtte. Ez alkalommal azonban Denholm ellenállt a késztetésnek, hogy üldözőbe vegye. Biztosan csak az altató mellékhatása miatt látta, vagy még mindig kimerült lehetett, és még több pihenésre lett volna szüksége. Lerázta magáról a kényelmetlenséget és folytatta a napi feladatait azt tervezgetve, hogy aznap este korán lefekszik. Próbálta magával elhitetni, hogy minden rendben lesz.

A következő napok további látomásokat hoztak, Denholm azonban igyekezett megtartani elméje épségét, és ismét figyelmen kívül hagyta a férfit. Mindezek ellenére a viselkedése egyre ingadozóbbá vált, mert egyre többször akadt meg egy-egy mondat közepén a férfi látványa miatt, és egyre többször fordult elő, hogy a tekintetével vizslatni kezdte a környezetét, mert valahonnan köhögést hallott. Ismét paranoiás lett, azt gondolta, követi valaki és biztosan tudta, hogy ez a valaki Marsden. Talán előző felettese figyelmeztetni akarta valamire, például a köhögő alakra, azonban valami miatt nem mutatkozhatott mások jelenlétében. Marsden talán annyira kegyvesztetté vált, hogy már az arcát sem merte megmutatni? Emiatt Denholm a hajó legcsendesebb részein kezdett járkálni, hogy zavartalanul tudjanak beszélni, azonban a találkozó nem következett be. Ellenben Denholm azt vette észre, hogy Marsden a legkevésbé alkalmas pillanatokban jelent meg.

A hajón immár mindenki nagy ívben kerülte a tisztet, és miután megpróbált beszélni néhány korábbi barátjával, hogy megossza velük a furcsaságokat, amiket átélt, már az alárendeltjei is igyekeztek elkerülni őt, amikor csak lehetett.

Az éjszakai órákat kifejezetten megmérgezték a fuldokló alak látogatásai, így Denholm próbált egész éjjel ébren maradni, hogy elkerülje a kísérteties alakkal való találkozást, ettől azonban olyan fáradttá vált, hogy olykor akaratán kívül is elaludt, csakhogy az ágy lábától érkező szörnyű hangra ébredjen, és lenézve a sápadt férfi összegörnyedt alakjával találja szembe magát, amint a torkát kaparászva levegőért kapkod.

Denholm attól tartott, kezdett megőrülni és már hallucinál az új munkával járó stressz, valamint a Marsdennel kapcsolatos bizonytalanság miatt. Mindemellett pedig senkivel sem tudott erről beszélni. Tudta, hogy félelmei előbb-utóbb a munkája rovására mennek. Az elmeállapota miatt nem tudott teljesen odafigyelni a kötelességére, azonban folytatnia kellett a munkát, mert ez maradt az egyetlen stabil pont az életében. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogyha abba kapaszkodik, talán visszanyeri elméje épségét.

Ekkor történt, hogy egy újabb álmatlan éjszakát követően a hajó főhangárjában találta magát, a díszegyenruháját viselve, több tucat fényesre polírozott páncélú rohamosztagossal, valamilyen előkelőségre várva. Csak arra vágyott, hogy túllehessen az udvariaskodáson, és átadja a látogatót valamelyik kollégájának. Hányinger gyötörte, idegesség lett úrrá rajta. A szeme sarkából folyamatosan a felbukkanó Marsdent kereste. Rettegett, hogy mikor érzi meg a jelenlétét a közelben, miközben az eltűnt férfi őt figyeli.

Végignézett az arcukat maszk mögé rejtő rohamosztagosok zárt alakzatán. Vajon mire gondoltak? Vajon tudtak a férfiról, aki követte őt? Vajon a hajón mindenki tudott róla? Vajon még ők is tudták, hogy mi történt a hadnaggyal? Talán meg kellene kérdeznie tőlük. Talán ki kellene kérdeznie őket arról, hogy mit tudnak. A keze megremegett és egyet előrelépett, amikor a távolból egy közeledő komp hangja kizökkentette. Denholm gyorsan meggondolta magát és visszaállt a sorba.

A hajó elegánsan siklott be a hangárba, majd landolt a fényes padlón. Denholm kihúzta magát és kezét összekulcsolta a háta mögött. Nemsokára vége lesz. Biztosan csak valami vén követ érkezett, aki egy kis talpnyalásra vágyott a kapitánytól. Egyszerű feladat lesz elkísérni a hangárból az ideiglenes szállására.

A komp rámpája pneumatikus szisszenéssel nyílni kezdett, amíg el nem érte a fedélzetet. A tetején egy fekete sziluett jelent meg – magas és fenyegető. Denholm megdermedt. A levegő hirtelen hideggé vált körülötte. Összerezzent. A homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek.

A férfi elindult lefelé a rámpán, minden lépése olyan volt, mint egy mennydörgés. Nyomában fekete köpenye lengedezett. Parancsoló maszkjából mechanikus légzés sziszegett. Vader Nagyúr, teljes rettenetes valójában.

Denholm mögött valaki fuldokló hangot hallatott. A nyakán felborzolódott a szőr, amikor úgy érezte, hideg ujjak érnek a húsához.

Felsikított éles, átható hanggal, ami csak úgy visszhangzott a hangár csendjében. Azonnal sarkon fordult, csak hogy a fantomszerű Marsdennel találja szembe magát, aki ezúttal is a torkát kaparászta fájdalmában, és kétségbeesetten próbált neki valamit elmondani. Denholm csak a szörnyű, fuldokló köhögését hallotta. Elméje csak ezzel telt meg, kiszorítva onnan minden egyéb gondolatot.

Hát ez történt Marsdennel! Ezt látta minden éjjel a szobájában és napközben a folyosókon. Ez kísértette minden mozdulatát, követte egyik állomástól a másikig: egykori felettesének szelleme.

Denholm botorkálva hátratántorodott. Nekiütközött egy rohamosztagosnak, de nem érdekelte. Csak arra tudott gondolni, hogy minél messzebb kerüljön az előtte lévő, rémálomba illő jelenéstől.

Ekkor egy kéz markolta meg a vállát, de olyan erővel, hogy felnyögött tőle. Érezte, ahogy a kéz megfordítja, és abban a pillanatban döbbent rá, hogy nem egy rohamosztagosnak ütközött neki, hanem magának Vader Nagyúrnak.

A sötét nagyúr lenézett rá, és szemlencséjének tükröződésében Denholm megpillantotta saját könnyekkel áztatott arcát, és a rémült zokogástól reszkető testét. Próbált kinyögni valamit és ujjával a látomás felé mutatott, Vader Nagyúr azonban nem válaszolt.

Denholm kétségbeesetten próbálta feldolgozni, mi történik vele, de csak akkor értette meg, amikor érezte a láthatatlan szorítást a torka körül. Marsden erre akarta figyelmeztetni: túlságosan szorosan követte az eltűnt férfi útját. Most pedig egykori felettesének végzete hamarosan őt is utoléri.

Teste megremegett ahogy felemelkedett a fedélzetről. Kezével a nyakához kapott, próbálta lehámozni magáról a légcsövét összezúzó láthatatlan ujjakat. A fuldoklás hangja ismét megtöltötte a fülét, a hang ezúttal azonban tőle származott.

Az utolsó dolog, amit Denholm életében látott, az a saját arcának tükörképe volt abban a félelmetes maszkban. Az utolsó hang pedig, amit hallott, Vader Nagyúr mesterséges tüdejének elégedett sziszegése volt.

A következő napon egy Saul Toten nevű fiatal tisztet hívtak a kapitány irodájába, ahol mindenféle magyarázat nélkül, azonnali hatállyal előléptették.