A novella a Myths & Fables antológiakötet részeként jelent meg 2019-ben. A történet egy Jedi-lovagról szól, aki a Régi Köztársaság idején a védelmébe vesz egy várost és a lakóit a szükség óráiban.

ÉGES-RÉGEN, A CROSHA bolygón, még azelőtt, hogy a Sötét Lidérc bosszúja elpusztította volna Solace városát, történeteket meséltek egy kedves vándorról, aki a ködből emelkedett ki, hogy segítsen az embereknek a szükség órájában, átvezetve őket a legnehezebb vagy legveszélyesebb helyzeteken.

A Vándor mindig egyedül utazott, barna köpenyben tűnt fel. Szépen vágott szakáll keretezte az arcát, hosszú, gesztenyebarna haja a vállaira hullott. Olyan kardot hordott magánál, ami mintha saját belső fénnyel ragyogott volna, miközben parancsolt az istenek hatalmának is. Megértette a dolgok természetes rendjét, és olyan erővel bírt, ami mindenek fölé emelte, legyen az élőlény, fa vagy éppen az emelkedő dagály.

Senki sem tudta, honnan jött a Vándor, és azt sem, hogy hova tűnik a munkája elvégeztével, épp ezért a város lakói közül sokan úgy gondolták, a férfi is csak egy kísértet, egy varázslatos jelenés, aki csak akkor tűnt fel, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Még a nevét sem ismerték. Bár látogatásai között sok idő eltelt, mégis már a tény, hogy létezett reménnyel töltötte el az embereket, mert látták, hogy akad még jóság a világban, és tudták, hogy nincsenek egyedül.

Háromszor látták a Vándort Solace falai közt, és háromszor segítette át az embereket a fenyegetéseken, amelyek biztosan föléjük magasodtak volna, ha nem segít nekik.

Az első felbukkanása régen történt, még a galaxist széttépő háborúk és Solace felégése előtt, amikor a város még a Cerosha ékkövének számított a Boralic-tenger peremén.

A város hosszú éveken át üzemelt nyüzsgő kikötőként, ahova a galaxis minden tájáról érkeztek kereskedők, hogy árut cseréljenek vagy munkát keressenek, esetleg átutazás közben itt álltak meg. A kantinokat a Külső Gyűrűből érkező zsoldosok töltötték meg. Solace lakói mindig tárt karokkal fogadták a látogatóikat, vendégszeretetük mindenkire kiterjedt.

Az emberek egyre gazdagabbá váltak, a kereskedők pedig egyre több kreditet hoztak Solace városába.

Ugyanakkor a világosság nem létezik sötétség nélkül, a városban pedig akadtak olyanok, akik az illegális üzletek felé fordultak, és bűnöket követtek el, hogy csorbítsák a város jó hírét.

Így történt, hogy aljas kalózok egy csoportja érkezett a Solace-ba, és beásták magukat a város előtt húzódó sziklás hegyekbe. Innen indítottak rajtaütéseket az összes bejövő és távozó hajó ellen.

A kalózok szedett-vedett legénysége sokféle világról származott. Akadt köztük bith, abednedo, twi’lek de emberek is, mind a gonoszabb fajtából. A munkájuk számukra örömöt jelentett, és a biztonságos ki- és bejutásokért cserébe részesedést követeltek a szállítmányokból. Emellett a városban is portyáztak, a városlakókat pedig már a közeledtükre rémület töltötte el.

Mindez hosszú hónapokon keresztül folytatódott. Az emberek egyre kétségbeesettebbé váltak, mert a kalózok nem csak az évek során felhalmozott vagyonukat veszítették el, de a kereskedelem is hanyatlásnak indult, mert a kereskedők más kikötőket választottak, hogy elkerülhessék a kalózok útdíját. Eközben azonban a kalózokon nem mutatkoztak a fáradtság jelei. Egyre több mindent halmoztak fel a hegyekben és egyre kövérebbé és lustábbá váltak a jóléttől.

Végső elkeseredésükben a város lakói egy kis milícia szervezésébe fogtak abban bízva, hogy majd így sikerül leküzdeni a kalózok fenyegetését. De a tervük nem jött be: a milícia tagjai rosszul képzettek és felkészületlenek voltak, így a kalózok könnyedén legyőzték, aztán pedig visszaüldözték őket a városfalak mögötti otthonaikba. Úgy tűnt, a problémát sosem oldhatják meg, és a kalózok állandó otthonra leltek a Ceroshán.

A Vándor ekkor bukkant fel először a városban, közvetlenül a kalózbázis elleni elbukott támadást követő napon. Senki sem látta, amikor megérkezett, de akik aznap találkoztak vele, utána az őt körülölelő auráról beszéltek. Tudták, hogy a Vándor szívét és elméjét a kedvesség hatja át.

A Vándor a város csendes utcáin sétálva töltötte el a napot. Beszélt azokkal, akik a kalózok támadásaitól szenvedtek, és meghallgatta a panaszaikat. Ha volt is valamilyen ügy, ami ide hívta, arról nem beszélt senkinek. Sietség nélkül sétált és időt szánt arra, hogy mindenkivel beszéljen, aki ráköszönt. Szinte vonzotta az embereket, sokan csak azért léptek ki az otthonukból, hogy szemtanúi legyenek, ahogy elmegy mellettük. A tenger felől fújó szél a változás ígéretét súgta a lakosoknak.

Aznap este a Vándor egy tetőről nézte végig a kalózok újabb rajtaütését. A gonosztevők futókon érkeztek a városi árvaházhoz, hogy ellopják az adományalapját. Az épületből csak egy füstölgő rom maradt hátra utánuk. Miután végignézte a támadást, a Vándor a szavát adta, hogy segíteni fog az embereknek, és másnap felszabadítja őket a kalózok fenyegetése alól.

Másnap reggel a titokzatos idegen elindult a hegyek felé. Nem fogadott el semmilyen segítséget, övére csak izzó kardjának markolatát akasztotta.

Solace lakói összegyűltek a város falain, és figyelték, ahogy elmegy. Szívükben tudták, hogy egyetlen ember nem tehet semmit az ilyen gazemberekkel szemben, és féltették az idegen életét. Ugyanakkor mégis reménykedtek, mert a városban még nem találkoztak senkivel, akinek minden lépésében egy ismeretlen erő visszhangzott.

Az emberek órákig maradtak a falakon, mígnem a nap már kezdett lenyugodni a messzi láthatáron. Ekkor már tudták, hogy minden úgy történt, ahogy elképzelték: a közéjük érkező bátor idegen bár megpróbálta legyőzni a kalózokat, kudarcot vallott, és soha többé nem hallanak majd felőle.

Ekkor azonban a városlakók egyike felkiáltott. A távolban egy magányos alak körvonala bontakozott ki, miközben áthaladt a város előtti sík területen. Lépései nyomán porfelhő kavarodott fel. Ahogy az alak közelebb ért, az emberek rájöttek, hogy a Vándort látják, és ujjongásban törtek ki.

A kedves férfi – a furcsa modorával és a még furcsább külsejével – visszatért a városba és biztosította az embereket, hogy a kalózok soha többé nem bántják majd őket. Aztán – mivel a feladata lezárult – az idegen megfordult és elsétált a lemenő nap felé, amíg el nem tűnt a lakók szeme elől.

A kalózok pedig valóban nem tértek vissza sem másnap, sem az azt követő napon. Solace lakói hamarosan önkéntes expedíciót indítottak a hegyekbe. A kalózok táborát elhagyatottan találták meg, csak a polgárok ellopott tárgyai maradtak hátra, amiket visszajuttattak a jogos tulajdonosoknak. Amint a szóbeszéd elterjedt és a kereskedők visszatértek a csillagok közül, a kereskedelem is újra virágzásnak indult.

A Vándorról sok-sok évvel később hallottak újra, amikor Solace lakóinak ismét égető szükségük lett a segítségére.

Az előző látogatása után a város tovább virágzott, és a jólétben a lakosság ugrásszerű növekedésnek indult, így az itt élő emberek igényei magasabbá váltak, mint valaha.

Nagyszabású bányaműveletet indítottak el: hatalmas fúrókat telepítettek a síkságon, amikkel furatokat vájhattak a bolygó felszínébe, így ásványi anyagokat nyerhettek ki, amiket a város kohóiban és gyáraiban kezdtek felhasználni az emberek fenntartása érdekében.

A gondot az okozta, hogy a bolygókéreg mélyére fúrva a bányászok véletlenül felébresztettek egy kaptárnyit a felszín alatti üregekben élő lényekből, és ezek a szörnyű vadállatok kiözönlöttek a földből, hogy elárasszák a várost.

A kisebb Loth-farkas méretű lények testét kitines páncélzat borította, hosszú pofájuk ádáz állkapocsban végződött, ami egy olyan különleges energiatöltést is produkált, ami már puszta érintésre is megbéníthatott akárkit. A lények városszerte otthonokba törtek be, elárasztották a csatornákat és a sikátorokat. Azonban a legrosszabb: gyerekekből lakmároztak.

Solace népe félni kezdett, mert a lények megállíthatatlannak tűntek. Nem találtak olyan fegyvert, amivel áthatolhattak volna a vastag páncélzatukon, és semmivel sem tudták visszaszorítani a lényeket. A földalatti kaptár felzargatásával az emberek elvesztették az otthonaikat. Sehol sem érezhették magukat biztonságban, mert a lények úgy törtek elő mélyből, mintha valamilyen büntetésként küldték volna őket, amivel próbára tehetik a lelküket.

A városban az emberek a Vándor segítségét kérték; korábbi látogatásának története újra szárnyra kapott. Az egész városban a csodáról beszéltek, amit egykor értük tett. A Vándor biztosan felfigyelt a kiáltásaikra, mert újra eljött. Jelenésként bontakozott ki a ködből egy gyermek és az anyja előtt, aztán érthetetlen módon, egy egyszerű kézmozdulattal elűzte az őket fenyegető lényt.

A Vándor ismét az utcákat rótta, kíváncsian hallgatta azon szerencsétlenül járt emberek történeteit, akik elvesztették valamelyik szerettüket a szörnyetegek támadásaiban. A lények tarthatatlanul elszaporodtak és napjában több gyereket is elragadtak.

A város nehéz helyzetét látván a Vándor először a fúrások helyszínére ment, ahol – fénypengéjét használva – megsemmisítette a bányagépeket és könnyedén átvágta az aknák fölé magasodó, a kidolgozást segítő építményeiket is.

Azután a Vándor visszatért a városba és kiválasztott egy emelvényt a központi téren. Éppen azt a pódiumot, amit a politikusok használtak, amikor beszédeket intéztek a lakosokhoz. A Vándor térdre ereszkedett, karba tette a kezeit a mellkasa előtt, aztán lehunyta a szemeit és néma meditációba kezdett.

Miközben az emberek a férfit figyelték – sokan összegyűltek, miután a hír elterjedt – a lények előbújtak a rejtekhelyeikről: előjöttek a polgárok otthonaiból, előtörtek a sikátorokból.

Hamarosan egy hatalmas rajnyi lény gyűlt össze a téren. Olyan sokan, hogy egymás hegyén-hátán tolongtak. A Vándor eközben továbbra is az emelvényen térdelt becsukott szemmel, mintha egy békés közösség venné körül.

Kis idő elteltével a Vándor felállt és végignézett azokon, akik összegyűltek előtte, aztán hátat fordított, és a pódiumot elhagyva átvágott a sokaságon és a városkapu felé vette az irányt.

A lények pedig követték. Úgy vonultak, mintha egy groteszk, csillogó szőnyeget terítettek volna ki a férfi mögött. Mennydörgő morajlás kísérte őket, ahogy a páncéljuk össze-összeütődött, miközben hosszú láncba rendeződve haladtak a férfi után.

Az emberek rettegve figyelték, ahogy a Vándor a kapun áthaladva elvezeti a lényeket a hűvös éjszakába, vissza az elhagyatott fúróhelyekhez. Amikor odaértek, a lények visszatértek a mélybe, ahonnan származtak, Solace népe pedig megértette, hogy soha többé nem szabad fúrásokat végezniük, mert azzal a fenevadak visszatérését kockáztatják.

A Vándor utolsó megjelenése néhány évvel később következett be, amikor a tomboló viharok a városfalak megrongálódásával fenyegettek. A Boralic-tenger nagy hullámokkal csapott le a város tornyaira. Az utcákat elmosta a víz és magával ragadta az embereket, állatokat és még az útját álló épületeket is.

A Boralic-tenger hatalmas víztömege kiszolgálta Solace városát és kisebb mértékben a közeli Mock városát is. Solace a víz partján épült ki sok ezer év alatt. A tenger kimeríthetetlen hal- és tengeri zöldség forrásként szolgált, míg a mélyből sót és ritka fűszereket tudtak kivonni.

Azonban ehhez fogható vihart még senki sem látott. Sokak szerint természetellenes erők játszottak szerepet a kialakulásában. Villám csapott le a lidérces égből, eső és jégeső zúdult a háztetőkre, a mennydörgés ablakokat tört be. A vihar menedékbe kényszerítette a lakosságot. Mindez azonban eltörpült azok mellett a hullámok mellett, amik a tenger felől csaptak le. A gigászi hullámok újra és újra megostromolták a város falait, hogy áttörve a védelmen mindent elmossanak, ami az útjukba kerül.

Semmit sem tehettek, amikor a falak omladozni kezdtek, így az emberek tudták, hogy a város bármelyik pillanatban elpusztulhat, mert ha egy kellően nagy hullám emelkedik ki a tengerből, az elmoshatja azt, ami a falból maradt.

Terveket készítettek a kiürítésre, mert tudták: a napjaik meg vannak számlálva. A falak védelme nélkül a vihar a biztos halált jelenti számukra.

Márpedig a hullámok egyre csak emelkedtek, egyre nagyobbá váltak, így Solace lakói nem tudták, mi tévők legyenek.

Aztán mintha csak a vihar maga hozta volna el, a Vándor ismét felbukkant köztük. Bár ugyanaz maradt, aki egykoron volt, akik ezúttal látták, elmondták, hogy mindig nyugodt külsején megmutatkoztak a fáradtság jelei.

Látszólag súlyos terhei ellenére elindult a városból a tenger felé, karját a feje fölé emelve. Óriási hullám csapott fel, hogy fogadja az idegent, azonban – mindenki legnagyobb meglepetésére – a Vándor visszatartotta.

A hullám dühöngött, és a Vándor mögé magasodott, de a férfi állva maradt a tengerparton. Derűs arckifejezéssel, karjait a magasba emelve, mintha egy áttörhetetlen akadályt képzett volna maga és a város köré.

Közel egy órán át állt a helyén, és visszatartotta a vizet. Ez volt az akaratok csatája, de végül aznap nem a tenger győzött. A vihar végül megtört, a vizek pedig megnyugodva húzódtak vissza. A hullámok összeomlottak, vissza a tengerbe, ahová tartoztak.

A Vándor leeresztette a kezeit; a város megmenekült.

Néhányan úgy mesélik, a férfi még a városban maradt, és segített a helyreállítások során. Az utcákat járta, hogy segíthessen azokon, akiknek az otthonát elöntötte a víz. Mások úgy mesélik, a Vándor eltűnt a hajnalban az utolsó esőcseppekkel együtt.

Ezt követően azonban Solace lakói soha többé nem látták a Vándort – még akkor sem, amikor a Sötét Lidérc felemelkedett az alvilágból és lecsapott rájuk –, a története mégis fennmaradt azok között, akik túlélték a történteket. Ők még ma is mesélnek róla a kandallók mellett, mert Cerosha népe tudja, hogy a Vándor még mindig odakint van. Világról világra vándorol, hogy segítsen azokon, akiknek a legnagyobb szükségük van rá.