A novella a Myths & Fables antológiakötet részeként jelent meg 2019-ben. A történet középpontjában ezúttal a Glee Anselm bolygó áll, aminek most végre megismerhető lesz a kezdeti története bőven a Köztársaság ideje előtt.
GYKOR, AMIKOR MÉG a galaxis maga is fiatalnak számított, és a csillagok is fiatalos fénnyel égtek, két kétéltű humanoid faj élt a Glee Anselm bolygó hullámai alatt – a nautoliaiak és az anselmiek. A nautoliaiak könnyen felismerhetőek voltak halvány zöld, szürke vagy kék bőrükről, a csillogó szemükről és a fejük hátuljából kinőtt csápkötegről. Bár az anselmiek hasonlítottak unokatestvéreikre, könnyen meg lehet különböztetni őket kék bőrük és csupasz koponyájuk alapján, amiken csak egy pár rángatózó tapintószerv kapott helyet.
Ez a két kultúra évezredeken át virágzott, nemzeteket építettek ki az egyszerű barlangokból, míg végül ragyogó víz alatti városokat húztak fel, és gyarmatosították az óceán fenekét a legmélyebb ároktól, a korallokkal borított sekélyesekig, amik a fenti lakatlan szigeteket és földrészeket nyaldosták. Még az óceáni szellem is áhítattal nézett az eredményeikre, és büszke volt a gyermekeire mindazért, amit elértek.
Ezer éven át nem volt összetűzés a két nép között. Sem háború, sem belharc, sem bimbózó félelem, sem tiszteletlenség. A nautoliaiak és az anselmiek békében és harmóniában éltek egymással és a tenger többi élőlényével együtt. A legnagyobb szörnyektől, a legkisebb páncélos állatokig.
Az anselmiek császárnője és a nautoliaiak királynője jó barátságban nőttek fel, ahogy korábban az édesanyjaik is, és együtt alakították ki a két faj kölcsönös tiszteletre épülő kultúráját.
A két nép sokszor osztozott a művészetben, sokszor cseréltek ismereteket vagy árukat, szerették egymást. Megértették, hogy a korábbi állapot fenntartásához ez szükséges, mivel az egyensúly elengedhetetlen a túléléshez és a tenger összes teremtményének sikeréhez. Így mentek hát a dolgok a Glee Anselmen, és az óceán szelleme elégedett lehetett.
Azonban, ha nem ellenőrzik, a siker hamar kapzsiságot szül, és a kapzsi számára a birtoklás csak azt eredményezi, hogy még többre vágyik. Így történt ez az anselmiekkel is, mert a nemzetük virágzása és az egyre növekvő igényeik miatt irigységgel kezdtek a nautoliaiakra nézni.
A rossz érzés magja gyökeret vetett és növekedni kezdett. Az anselmiek és a nautoliaiak máshogy látták, hogy mi az övék - ágyásokat, amik termőképesebbek voltak, mint a sajátjaik, hatalmat olyan terület felett, amely korlátozta az anselmiek terjeszkedését – és elkezdtek álmodozni a változásokról, és hogy az anselmiek hogyan érhetnek el sikereket a jövőben, amikkel felülmúlhatnák a nautoliaiakat.
Mivel a nautoliaiak nagylelkű, odaadó nép voltak, készek voltak megosztani a vagyonukat és a gazdaságukat. Így, mikor az anselmi császárnő követei kérvényt nyújtottak be a nautoliai királynő bíróságán, a királynő nem tagadta meg a kérésüket, és a kért területet a nélkülöző szomszédjainak ajándékozta. Az anselmiek hála helyett azonban csak azt látták, hogy a nautoliai királynő milyen könnyen beadta a derekát, és csak nevettek a naivságán. Okosabbnak és felsőbbrendűnek érezték magukat.
Az anselmiek benépesítették az újonnan szerzett területet és a virágzó gazdaságát. Azonban ahogy a számuk és az önbecsülésük egyre nőtt, úgy akartak egyre többet és többet. Úgy tűnt, az étvágyukat semmi sem csillapíthatja. Mert az, amit az anselmiek kerestek, amit elvesztettek a fejükből és a szívükből, azt sosem találhatták meg az óceán hullámai alatt, vagy a nautoliaiak gazdaságai és városai között.
Az idő telt-múlt, és az egykor békésen élő fajok között egyre növekedtek a rossz érzések. Ahogy az anselmiek folytatták a terjeszkedést és a növekedést, elkezdtek versenyezni a nautoliaiakkal az erőforrásokért. A soraikból egyre többen gondolták úgy, hogy egyszerűen csak el kell venniük, amire szükségük van. Míg a nautoliaiak továbbra is csak a békét hirdetették, addig az anselmi bölcsek az önbizalomról és a mások feletti uralkodás jogáról beszéltek. Az anselmiek – mert mindig is büszke nép voltak, és könnyen rászedhetők, ha a császárnőjük szólt hozzájuk – lassan elhitték a hazugságot arról, hogy a szomszédjaik gyengék, tudatlanok és kevesebb jog illeti meg őket, így elvehetik maguknak a kiváltságokat és a forrásokat, amikről úgy gondolják, jog szerint őket illetik.
Az egykori szeretetet és kölcsönös tiszteletet felváltotta a heves gyűlölet, és a nautoliaiak nem tudták, mit tettek, ami ilyen érzelmeket váltott ki szomszédjaikból.
Hamarosan az anselmiek erőszakos fenyegetéssel további területeket követeltek a nautoliaiaktól, akik bár próbálták elkerülni a háborút, nehezen engedtek a követeléseknek. Érezték az anselmiek egyre növekvő arroganciáját, ami már a tenger alatti világ egyensúlyát is fenyegette.
Mivel a császárnő és a királynő közti kapcsolat egyre feszültebbé vált, a nautoliaiak követeket küldtek a szomszédjaikhoz a népük figyelmeztetésével: ha továbbra is ezen az úton járnak, akkor a mindenség egyensúlya kibillenhet, az óceán élő szelleme pedig elégedetlen lesz, és meg fogja büntetni a gyermekeit.
A királynő nyíltan és csodálattal egykori barátja iránt, arra kérte a császárnőt, hogy függessze fel terjeszkedő politikáját, mert azzal az anselmiek pusztulását kockáztatja. Az óceán szeszélyes, és hatalmas szelleme felett nem lehet uralkodni. A királynő arra is figyelmeztetett, hogy ahogy tanították nekik, az óceán szelleme csak addig hagyja őket élni a víz alatti világban, amíg a mindenség közti egyensúly megtartására törekednek.
A császárnőt sértette a figyelmeztetés. Arroganciájában úgy hitte, a népe felsőrendűbb holmi tengeri fenevadaknál, aprócska halaknál, a szomszédjaiknál, de még magánál az óceán szelleménél is.
Azonban az arroganciájuk ellenére az anselmiek megértették, hogy egy háború indítása a nautoliaiak ellen nem lenne bölcs dolog, elvégre a nautoliaiak remek harcosok voltak, még úgy is, hogy nem támogatták az erőszakot. Ezért válaszüzenetet küldtek a nautoliaiak követeivel: az anselmi nép nem csak az óceán, de a felettük lévő földek felett is követeli a hatalmat. Bebizonyítják, hogy a nautoliaiak felett állnak, így ők és aztán az egész Glee Anselm kénytelen lesz elfogadni az igazságot, és hűséget esküdni az anselmieknek. A nautoliaiak továbbra is aggódtak szomszédjaikért, ezért arra kérték őket, gondolják át az egészet újra, de a figyelmeztetéseik süket fülekre találtak. Az anselmiek egyként emelkedtek ki az óceánból és foglalták el a szárazföldeket.
Ott, egy óriási szigeten, az óceán közepén, az anselmiek olyan ember által érintetlen helyet találtak, aminek puszta nagysága és zöld területei évszázadokig eltarthatták volna őket. Megtalálták, amire vágytak: egy helyet, ahonnan lenézhetnek az óceánra és a lakóira, mint a mindenség urai.
Az elkövetkező években az anselmiek a felszínen alakították ki az életüket, és hatalmas birodalmat hoztak létre a hullámok felett. Tornyos templomokat és sziklából kivájt hatalmas városokat építettek. Népességük egyre csak nőtt, hogy megtöltsék a fényes, új utcákat és az otthonokat. Nem törődtek azzal, amit elvettek a földtől. Meghódították, már az övék. Mély bányákat ástak és megcsapolták a természeti erőforrásokat. Addig ették a föld gyümölcseit és állatait, míg végül kövérekké és lustákká váltak.
Az anselmiek egész idő alatt gúnyos mosollyal az arcukon néztek le az óceán hideg ölelésében élő nautoliaiakra, és minden követet visszaküldtek anélkül, hogy meghallgatták volna őket. Hamarosan minden kapcsolat megszűnt az egykori szomszédok között, és az anselmiek vidáman nevettek rajta, milyen magasra törtek.
Eközben a nautoliaiak tovább sajnálkoztak az anselmiek miatt, mert egykor szerető szomszédok voltak, de az útjaik különváltak. Ők továbbra is csendesen békében és boldogan éltek a területeiken, az óceán gondoskodott róluk. Nem akartak semmi mást, csak az anselmiek biztonságos visszatérését, bár attól tartottak, hogy az arroganciájuk miatt ez sosem fog megtörténni.
Bár hatalmas területet birtokoltak, az anselmiek végül túlnőttek a szigetükön, mert palotákat és bemutatótermeket építettek vezetőik számára, és megfosztották a földet minden kincsétől. Ahogy egykoron, úgy most is mohósággal néztek szomszédjaik területeire, és irigységgel néztek az óceánra, hiszen milyen jogon fedi el a földeket?
Ezért egy nagy mérnöki hőstettel – amilyet előtte még nem látott a világ – hatalmas gátak sorozatát helyezték el a szigetük körül, egyre jobban kizárva az óceánt. Visszaszorították a vizet és területeket szereztek az óceán homályos mélységéből, aztán építkezni kezdtek, újabb és nagyobb otthonokat és még magasabb szobrokat emeltek a saját tiszteletükre.
A munka végeztével, amikor visszanéztek, büszkén állapították meg, hogy a bolygón, tényleg minden felett állnak.
Eközben a nautoliaiak továbbra is követeket küldtek a figyelmezetéssel, ám a felszínen továbbra sem hallgatták meg őket, mert eddigre már el is felejtették, milyen volt szomszédok mellett élni, és rég nem foglalkoztatta őket az egyensúly gondolata.
Ha az anselmiek figyeltek volna nautoliaiak figyelmeztetéseire, talán felismerték volna a hibákat, amiket elkövettek, ám az arroganciájuk elvakította őket, és vakságukban feldühítették az óceán szellemét.
A szellem fellépett ellenük, dühében keltett hatalmas hullámai és viharai átcsaptak a gátak fölött, elpusztítva valamennyit. Hamarosan a hullámok visszaszerezték a földeket, amiket az anselmiek elloptak az óceántól.
Az óceán szelleme azonban leckét akart adni a Glee Anselmen élőknek, ezért nem állította le a hullámokat, amik így összecsaptak az anselmiek városai felett, elárasztották az utcákat, ledöntötték a szobrokat, és az élőket is kimosták az otthonaikból.
Napokig szünet nélkül viharzott, míg végül az óceán szelleme ismét megnyugodott. Elvégezte feladatát.
Helyreállt az egyensúly, az anselmiek térdre kényszerültek. Semmi sem maradt a szigetből. A dombvidékek a hullámok alá süllyedtek, az anselmi birodalom minden nyoma eltűnt.
Az anselmiek, akik egykor magasabbrendűbbnek tekintették magukat mindenki másnál, eltűntek. Alig egy maréknyian élték túl, hogy guberálóként éljenek korábbi dicsőségük törmelékei között.
Az óceán mélyén a nautoliaiak megsiratták szomszédjaik elvesztését. Az egyetlen dolog, amit kívántak, hogy megmenthessék őket önmaguktól. Tudták, hogy az anselmiek a cselekedeteikkel megbillentették az egyensúlyt, amit az óceán szelleme nem fog sokáig tolerálni.
A nautoliaiak városai a hullámok alatt maradtak, és mindig szem előtt tartották az egyensúly fontosságát. Glee Anselm népe soha többé nem becsülte le az óceán hatalmát vagy próbált meg kitörni a nagy egészben nekik szánt helyükről.
