A novella a Life Day Treasury antológiakötet részeként jelent meg 2021-ben. A beiktatását követően Stellan Gios Jedi-mester és immár tanácstag visszatér a Coruscantra, épp a Napforduló ünnepekor. Bár csak egy gyors járőrözésre indul, egészen máshogy alakul az estéje, mint eredetileg számított rá.
Ez a Köztársaság Fénykora történet az idővonalon A Jedik fénye és a Viharfellegek közé tehető, de függetlenül is olvasható.

CORUSCANT SOSEM VOLT olyan gyönyörű, mint a Napforduló Felvonulás alkalmával. A sugárutak szélén Seylott erdeiből származó vecari fák sorakoztak, mindegyik hosszú ágat csillogó fénygömbök borítottak, amik olyan fényesen ragyogtak, mint az éjszakai égbolt felé nyújtózó felhőkarcolók.

Stellan Gios a Jedi Tanácsba történt beiktatása óta várt erre a napra. Évek teltek el azóta, hogy az ünnepek alatt a Coruscanton tartózkodott, akkoriban ráadásul csak padavan volt. Azóta sok világ ünnepén részt vett, de egyik sem közelítette meg a galaktikus főváros téli ünnepeit. Néhányan gúnyolódtak a mulatságon, mert szerintük a Felvonulás csupán egy letűnt kor emléke volt, egy olyan kor szentimentális nosztalgiája, ami talán soha nem is létezett. Végtére is, az az idő már régen volt, amikor Coruscant lakói primitív kunyhókban laktak, és gyertyát kellett gyújtaniuk, hogy visszaszorítsák a tél kemény szorítását. Évezredek teltek el azóta, hogy a város terjeszkedésével végül az egész bolygót beborították. Az időjárást elemi motorokkal szabályozták, amikkel meghatározhatták, mikor fújjon a szél és mikor essen a hó, de Stellant mindez a legkevésbé sem érdekelte. Azok, akik ezeket a nézőpontokat hangoztatták, épp a lényeget felejtették el. Mit számít, ha a coruscanti tél valósága már elveszett az idő ködében? Ez az ünnep másról szólt: arról a melegségről, amit Stellan is érzett, amikor a Köztársaság Sugárúton sétált, amikor meghallotta a zenét, meglátta a fényeket vagy megérezte a mickeldiók édes illatát, amiket minden sarkon árusdroidok szolgáltak fel a megfelelő ünnepi tölcsérekben.

Stellan tudta, hogy a Templomban lenne a helye a többi tanácstag társaságában, és neki is készülnie kellene az ünnepre a nagy étkezőben. Még Yodának is vissza kellett térnie az utazásairól, hogy részt vegyen a vacsorán, amit minden nagyobb coruscanti vallási közösség méltóságaival – valamint néhány szenátorral és magával a főkancellárral – együtt fogyasztanak el, Stellan azonban a tömegben sétált, és osztozott a jelenlévők izgalmában. Most, az ünnep miatt talán senki sem fog haragudni rá.

Emellett a Templom egy rövid repüléssel elérhető volt. Vissza fog érni, mielőtt bárki rájönne, hogy elment.

Ekkor egy gyermekpár rontott előre, és oda se figyeltek, merre mennek. Csak az ajándékokra gondoltak, amiket – reményeik szerint – reggel az ágyuk lábánál találnak majd: plüss chiilakokat és játék csillaghajókat, csillogó papírba csomagolva, masnival átkötve.

Stellan megtorpant, hogy ne botoljon meg a fiatalokban, de annyira gyorsan állt meg, hogy egy dobozokkal és táskákkal felpakolt aleena férfi egyenesen nekiment.

– Magasságos csillagok! – kiáltott fel a nagy szemű teremtmény, miközben a magasba hajította az ajándékokat. Stellan megfordult, felemelte a kezét, és elkapta az Erővel a csomagokat, aztán szépen leeresztette őket a tulajdonosuk kezébe. Amikor az aleena észrevette Stellan szépen kidolgozott arany és krémszínű tunikáját, dadogva bocsánatot kért. Egyértelműen látszott rajta a csüggedés, amiért épp egy Jedinek ment neki. Stellan azonban csak mosolygott, és kellemes ünnepeket kívánt az apró teremtménynek. Az aleena kedvesen válaszolt, aztán elsietett a tömegben, nyilván máris azt tervezgette, hogyan fogja szórakoztatni a családját ezzel a találkozóval.

Stellan folytatta az útját, és elindult a díszes körhinta felé, amit a sugárút túlsó végében építettek fel. A zene egyre hangosabb lett, a fények egyre világosabbak, a jólét szinte tapinthatóvá vált. Családok és párok kavarogtak a levegőben az egyedi lebegőkabinokkal, egymást előzgetve egy az ég felé tornyosuló fénysugár körül.

Stellan a védőkorlát mellett állt, és csak nézte, ahogy repülnek. Valahol mélyen azt kívánta, bárcsak csatlakozhatna hozzájuk, miközben a zene ritmusára pörögtek és siklottak a fényoszlop körül. De ezzel talán túl sokat kért volna. Jedi-mesterként, teljes templomi öltözetben kóborolni a tömegben, egy dolog, de beugrani az egyik kabinba – nos, az egész biztosan más lapra tartozott. Várt még néhány percet, közben mélyen belélegezte a közeli bódékból szálló mámorító illatokat. Várt az első hópelyhekre, amelyek bármelyik pillanatban hullani kezdhettek. Stellan lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az Erő átáramoljon rajta, hagyta, hogy elszédítse, mint a fiatalokat a Napforduló reggele.

A szeme a következő pillanatban hirtelen kipattant. Valami baj volt. Érezte. Végignézett a lebegőkabinokon, hogy leellenőrizze, senkinek sem esett baja, de az élénk színű lebegő kocsik vidáman folytatták megkezdett útjukat. Stellan sarkon fordult, és a tömeget pásztázta. Az érzékei olyan élesek lettek, mint egy ryyk pengéje. Úgy tűnt, semmi sem változott. A vásárlók továbbra is bódéról bódéra jártak, hogy az utolsó pillanatokban beszerezhessék az ajándékokat, míg a szerelmesek továbbra is sétálgattak az embertömegben, és túlságosan is egymással foglalkoztak, semmint bármi másra felfigyeltek volna.

Akkor mit érzett?

Valami megmozdult mögötte. Olyan apró mozdulat volt, amit senki sem vett volna észre. Senki, leszámítva egy Jedit. Stellan szeme összeszűkült, amikor meglátta, hogy egy apró kéz becsúszik az egyik fűszeres tojástejbódénál türelmesen várakozó chagriai kabátzsebébe. A tolvaj egy gotal fiú volt, aki alig múlhatott tíz, tizenegy éves. Egyetlen pillanatig időzött a chagriai mellett, és máris megszabadította a férfit a kreditekkel teli pénztárcájától. Stellan csodálkozva figyelt, miközben a fiú egy vuvrian nőbe ütközött, és őszinte bocsánatkérés közben levette a nő csuklójáról a lucryte karkötőjét.

Ekkor a gyermek sárga szeme összetalálkozott a Jedi-mesterével. A szája tátva maradt, amikor rájött, hogy észrevették, aztán egy pillanat alatt eltűnt a tömegben.

Stellan azonnal utánaeredt. A sokaság talán azt hitte, visszamegy a Templomba. Egyszerűen tudta követni a fiatal gotalt, még egy ilyen örömben úszó fergetegben is érezte a fiú félelmét, miközben a kereskedelmi negyed magas toronyépületei felé sietett. A Jedi-mester a levegőbe ugrott, és az Erővel megsegítve az ugrást, a legközelebbi vecari fa tetején landolt, ezzel kristályszerű tűleveleket zúdítva az alatta lévő tömegre. Csodálkozó hangok hallatszottak, aztán kétségbeesett kiáltások, mivel a Jedi a mozdulattal felhívta a tömeg figyelmét arra, hogy valami nincs rendben. Egyesek a zsebükhöz kaptak, mások az ékszerükhöz, de azzal kellett szembesülniük, hogy kirabolták őket. Stellan másokat is látott, nem csak a chagriai férfit és vuvrian nőt. A jelek szerint a tolvaj igen elfoglalt volt.

A Jedi-mester a magaslati pontból látta, ahogy a gotal besiet egy sikátorba egy luxussikló kiállítóterem és a bolygó legrégebbi szabászata között. Nem jut messzire. Stellan eltökélte, gondoskodni fog róla, hogy minden, amit a fiú elsajátított, visszakerüljön a jogos tulajdonosához, mielőtt átadja a tolvajt a biztonsági szolgálatnak. Ahogy Soh kancellár szokta mondani: „Mi vagyunk a Köztársaság!”. Lopni a polgártársaktól – különösen az ünnepi időszak alatt –, szégyenletes tettnek minősült.

Stellan elrugaszkodott a fényesen kivilágított fa tetejéről, és egy parkoló hajó mellett ért földet, közvetlenül a sikátor bejáratánál. A fiúnak nyomát sem látta, de még mindig érezte a közelségét, miközben fedezék után kutatott. Lehet, hogy az épületek közötti labirintusban van lejárati pont az alacsonyabb szintekre – egy karbantartó akna vagy valami hasonló –, de a gotal akkor sem kerülheti el az igazságszolgáltatást. Ma este nem.

Stellan végigrohant a sikátoron, és épp időben fordult be a következő sarkon, hogy lássa, amint a fiatal tolvaj eltűnik egy földön lévő nyílásban. A gotal kikémlelt, hogy meglesse, követi-e az üldözője, és Stellan azonnal megérezte a rémült döbbenetét. A Jedik kerülték a feltűnést. A fiú megijedt, és jó okkal tette. A rendőrdroidok vagy a biztonsági erők elkerülése egy dolog, de a Jedik teljesen más lapra tartoztak. A gotal megdermedt, mint egy állat a fényszóró sugarában.

Maradj, ahol vagy! – sugallta Stellan Gios az Erőn keresztül, miközben lassított a tempóján. Nem akarta, hogy a fiú még jobban pánikba essen. Senki sem tudta megmondani, hogy a gotal milyen messzire kerülne, ha eltűnne a nyílásban.

Csak nyugodtan! – folytatta Stellan. – Ne mozdulj!

– Boldog Napfordulót! – harsant fel egy hang Stellan mellett. A Jedi annyira a fiúra összpontosított, hogy nem érzékelte a közeli kantinból érkező, erősen ittas besalisk férfit, aki négy karjából kettővel máris átölelte Stellant. – Egy Jedi a Napforduló estjén! Ez… – a besalisk nagyot csuklott, majd folytatta: – …maga a téli csoda! – A férfi ismét csuklott, aztán bágyadt arccal az ég felé nézett. – Ez is… nézd! Esik a hó. – Nagy kezével nagyot csapott Stellan mellkasára, kiszorítva a Jediből a levegőt. – Hóesés a Napforduló… – újabb csuklás következett – Felvonuláson.

Stellan nem akart belemenni, hogy az időjárást gépekkel irányítják, és nem akarta ellökni magától az ittas férfit, azonban tudta, hogy ki kell szabadulnia a barátságosnak szánt, de fojtó öleléséből. Túl jól ismerte azt a vigyort, amit a tolvaj arcán megjelent, mielőtt eltűnt a nyílásban.

– Gyere! – sürgette a Jedit az új legjobb barátja, miközben a kantin ajtaja felé próbálta húzni. – Igyunk egyet a Napfordulóra! Aztán énekelhetnénk és szórakozhatnánk!

– Semmi szükséged rám ahhoz, hogy szórakozz – ellenkezett Stellan a maga higgadt hangján, aztán az Erővel megtámogatva folytatta: – Menj, és élvezd az ünnepet!

– Nincs szükségem egy Jedire, ahhoz, hogy szórakozzam – felelte a besalisk kissé kábult, távoli hangon, miközben leeresztette a karjait Stellan válláról, és megindult a kantin felé. – Élvezni fogom az… – ismét félbeszakította egy csuklás – az ünnepet.

– Azért csak mértékkel! – tette hozzá Stellan, aztán a nyíláshoz sietett és lebámult rajta. A hópelyhek szépen lassan szállingóztak a nyitott fedélen keresztül az alatta lévő sötétségbe. A tolvaj azonban eltűnt.

Rég volt, amikor Stellan Gios a Coruscant alsó szintjeire ment. Odalent, kilométerekkel a felszín alatt semmi sem utalt az ünnepségre. Hideg volt, keserű hideg, amit a Jedi-mester még a vastag köpenyébe burkolózva is érzett. Odalent nem világítottak fények a törött kommunikációs tornyok közé feszítve, és nem énekeltek ünnepi dalokat a sötét sarkokban.

Stellan egy elkérgesedett boltíven guggolt, és az alatta lévő átjárón haladókat figyelte. A felszínlakók díszes kabátjainak és felhalmozott csomagjaiknak nyoma sem volt, csak mogorva arcokat és kopott kabátokat látott. A mickeldiók és a nuna-falatkák illatát a motorolaj és a kétségbeesés szaga váltotta fel. Stellan a homlokát ráncolta. A Köztársaság hihetetlen ütemben nőtt, egyre jobban nyújtózkodott a távoli csillagok felé, pedig még itt is lett volna tennivaló. Itt, a Mag szívében, ahol az alacsonyabb szintek polgárainak folyamatosan küzdeniük kellett a kemény valósággal.

Stellan lehunyta a szemét, és maga elé idézte a gotal fiú vonásait, az állán növő szakáll első szőrszálait. Az Erőn át abban a pillanatban megérezte a félelmét, ami sokkal nagyobb volt, mint amikor a tolvaj először rájött, hogy lebukott. Csak ő lehetett az. Stellan leugrott a boltívről, aztán végigfutott az alatta húzódó utcán, miközben az arra járók félreugráltak az útjából.

A fiúra egy szeméttel teleszórt sikátorban akadt rá, nála legalább kétszer magasabb fiatalok gyűrűjében. A társaság egy hosszú lábú lepiből, egy a tetovált ollóit vészjóslóan csattogtató nephran lányból és egy légzőkészüléket viselő octeroidból állt. Első ránézésre ez utóbbi lehetett a banda vezetője. A gotal minden tőle telhetőt megtett, hogy bátornak tűnjön.

– Nos, mit hoztál nekünk, Nit? – dörmögte az octeroid.

A nephran megragadta a fiú kabátját és a levegőbe emelte a gotalt.

– Talán meg kellene néznünk, nem? – morogta az anyanyelvén, azzal rázni kezdte az áldozatát. A fiatal tolvaj zsákmánya a koszos talajra hullott.

– Ennyi? – vicsorgott az octeroid. – Ennél többet akarunk!

Meg is kapjátok – gondolta Stellan a fénykardjáért nyúlva –, többet is, mint amire számítanátok.

A banda tagjai megpördültek, amikor a fénykard aktiválódott, a nephran meglepetésében elejtette a gotalt. Az octeroid véreres szeme tágra nyílt, amikor ráeszmélt, hogy egy izzó plazmapengével néz farkasszemet, ráadásul egyedül, mivel a társai a fénykard puszta látványától menekülőre fogták. Ő azonban a helyén maradt. Stellan alig hitte el, hogy az egyszemű teremtmény előrántotta az olcsó, kopott kabátja alól a sugárvetőit, és vörös fénysugarakat lőtt felé.

Ám a lövedékek sosem értek célba. Stellan átperdült a sugarak felett, és a bandavezértől centiméterekre ért újra földet. Az octeroid felnézett a Jedire, aztán lenézett a sugárvetőire, amik vörösen izzottak ott, ahol a penge beléjük mart.

– Tünés! – biccentett Stellan a sikátor vége felé. Nem kellett hozzá elmeérintést használnia, hogy az octeroid kimeneküljön a szűk utcából, hátrahagyva a tolvajt, és a szétszórt zsákmányt.

A gotal fiú – Nit – csodálkozva felnézett a Jedi-mesterre, aki leeresztette a kardját, aztán visszatette a markolatot a tokjába, majd egyetlen csuklómozdulattal magához húzta a tolvaj zsákmányát, beleértve a vuvrian karkötőjét is, ami eddig a rongyai közt pihent egy rejtett zsebben.

– Le vagyok tartóztatva? – kérdezte Nit elhaló hangon, a legrosszabb választól tartva.

– Újra megcsinálod? – kérdezett vissza Stellan, mialatt a köpenyébe rejtette a különféle kincseket, hogy alkalomadtán azonnal visszavihesse a jogos tulajdonosaiknak.

A fiú a fejét rázta, a Jedi-mester pedig csak bólintott.

– Akkor menj utadra, ifjú Nit, és kerüld el a bajt!

A gotal ígéretet tett, aztán feltápászkodott, és a lehető leggyorsabban elszaladt a sikátorból, hátha a Jedi meggondolja magát. Stellan összevont szemöldökkel nézte, ahogy a fiú elmegy. Elkapta a tolvajt, visszaszerezte a lopott tárgyakat, és megmentette a fiút a veréstől, de valami még mindig nem hagyta nyugodni.

Odafentről holohó hullott lefelé, miközben Stellan az árnyakba olvadva elsétált. Köpenye vadul lengedezett attól a levegőtől, ami egy újrahasznosított csőből áramlott ki a sikátorba.

 Nittel Karkson egyenesen hazasietett. Vagy legalábbis oda, amit az otthonának hívott. Félretolta az ajtót, ami annyira vékony volt, mintha csak ruhaanyagból készült volna. A nagymamája az ágyában feküdt pontosan úgy, ahogy akkor, amikor elment. Az ágy melletti tűzhelyen már forrt a leves az edényben.

– Hol voltál, Nit? – kérdezte az öreg gotal reszelős hangon.

Mit kellett volna felelnie erre a kérdésre? Mondja meg, hogy lopni próbált a felszínlakóktól; hogy így akart pénzt keresni, amiből megvehetné neki a takarót éjszakára? Mesélje el, hogy Norikus bandája majdnem kirabolta, de végül egy Jedihez került minden, aki fentről követte őt a négyezres szintre?

– Hát, tudod… – kezdett bele, figyelmen kívül hagyva az öreg gotal légvételekor hallható sípoló hangot – Erre, arra.

Ekkor a folyosón megcsikordult az egyik padlólap, amelyiket Nit szándékosan nem szögelt le, hogy mindig figyelmeztethesse, ha veszély leselkedik rá. Talán a banda jött vissza, hogy elégtételt vegyenek rajta, miután olyan csúfos vereséget szenvedtek a Jeditől?

– Maradj, ahol vagy! – kiáltotta Nit, és a húslevesben lévő merőkanál után nyúlt. Persze jól tudta, hogy az octeroid sugárvetőivel vagy Acantha ollóival szemben meglehetősen haszontalan fegyvert választott.

Az ajtó kinyílt, a gotal pedig harcállásba ugrott.

Azonban nem a lepi vagy a nephran állt az ajtóban, és nem is Norikus, hanem a szakállas Jedi a köpenyében. Bizonyára meggondolta magát, és hazáig követte, hogy most letartóztassa.

Nem, ez nem valószínű. A saját otthonában nem, hiába volt mocskos és sötét. Nit elhajította a merítőkanalat, de a Jedi felemelte a kezét, és a tárgy azonnal megdermedt a levegőben, aztán egy újabb ujjmozdulattól félrerepült a korábbi pályájáról.

– Azt mondta, elenged – kiáltotta Nit, de a Jedi nem válaszolt, csak elnézett a fiú mellett az idős nagymamára, aki fájdalmasan köhögött a jobb időket is megélt matracon. A Jedi ekkor újra Nitre pillantott a kristálykék szemeivel.

– Szóval ezért loptad el azokat a holmikat? Nem magadnak, hanem érte.

Volt valami a hangjában, valami, amit Nit még sosem tapasztalt meg. Nem szánalom vagy undor, sokkal inkább együttérzés és mély empátia annak ellenére, hogy az életük nem is lehetett volna eltérőbb. A Jedi a felszínen élt az ég felé törő templomban, míg Nit és a nagymamája a koszban, nyomorban éltek. Azonban nincs olyan együttérzés a világon, ami meggátolta volna Nit összerezzenését, amikor a Jedi hirtelen levette magáról aranyhímzéses köpenyét. A fiatal fiú csodálkozva figyelte, ahogy a szakállas férfi gyengéden betakarja a nagymamáját.

– Tessék. Ez majd melegen tartja.

Az idős gotal fogatlanul a Jedire mosolygott, és még jobban magára húzta a férfi köpenyét. Stellan viszonozta a mosolyt, aztán finoman megszorította az idős gotal karját, majd felkelt, és elindult kifelé. Az ajtóban megtorpant, és visszapillantott:

– Köszönöm.

Nit a homlokát ráncolta.

– Mégis mit?

– Emlékeztettél rá, miért teszem, amit teszek.

Nit nem tudta, mit mondhatna erre:

– Ööö, szívesen… azt hiszem.

– Csak egy dolgot ígérj meg nekem!

– Mit?

– Hű leszel az ígéretedhez: nincs több lopás.

Nit bólintott, és érezte, hogy melegség tölti el az arcát.

– Nincs több lopás. Ígérem.

A Jedi ismét elmosolyodott, aztán továbbindult.

Nit visszanézett a nagymamájára, aki teljesen bebújt a bőséges, új takarója alá.

– Várjon! – kiáltotta, miközben kisietett a bérház nyirkos folyosójára.

A Jedi azonnal megtorpant, és kérdőn nézett vissza a fiatal gotalra. Nit visszabiccentett az ajtó felé.

– Épp vacsorázni készültünk. Stratt ragu. Nem nevezhető Napfordulós ételnek, de megtiszteltetés lenne, ha megoszthatnánk önnel, ha nem kell máshol lennie.

– Nincs is jobb módja az ünnepnek – válaszolta a Jedi kiszélesedő mosollyal. – Biztos ezt akarod?

Nit vállat vont, hirtelen zavarba jött.

– Persze. Ha nem bánja, hogy a földön kell ülni. Sajnos nincsenek székeink.

– Kinek kellenek székek? – nevetett a szakállas férfi, miközben visszament a házba.

Stellan leült. Nit állkapcsa leesett, amikor a Jedi keresztbe tette a lábát, aztán elemelkedett a poros talajról, és fél méterrel felette lebegett a levegőben. A férfi látta a fiú meglepett ábrázatát, és kérdőn felvonta a szemöldökét:

– Szeretnéd kipróbálni?

A Jedi felemelte a kezét, és Nit azon kapta magát, hogy ő is elemelkedett a talajról. A nagymamája kuncogni kezdett – hónapok óta először –, amikor az unokája keresztbe tette a lábait, és úgy lebegett a levegőben, mint a Jedi.

– Mi a neved? – kérdezte a szakállas férfi.

– Nit. Nittel Karkson.

– Stellan vagyok – mutatkozott be a Jedi. – Együk meg a ragudat, aztán te és a nagymamád visszajöhettek velem a Jedi Templomba. Ott vannak meleg ruhák és kényelmes ágyak is, amikben alhattok az éjszaka. Aztán holnap egy tál fűszeres tojástej mellett megbeszéljük, hogyan tudnánk jobban kihasználni a tehetségedet. Mit szólsz?

Nit vigyora a füléig ért. Csodálatos Napforduló lesz ez a mostani.