A novella eredetileg a Dark Legends antológiakötet Target kiadás részeként jelent meg 2020-ban. A novella az alapkötetnek nem része.
Élt egyszer egy hercegnő, akinek a története évszázadokkal később is inspirációként szolgál az utókor számára. Ide tartozik egy fiatal régész is, aki a fejébe veszi, hogy felkutatja példaképe rég elfeledett sírját annak ellenére, hogy előtte sokan elbuktak már ezen a vállalkozáson. De vajon azt kapja, amire számított?

VSZÁZADOKON ÁT FENNMARADT a Külső Gyűrű dicsőségkeresői, kincsvadászai és a mesemondói között egy ősi hercegnő meséje, aki egykor bolygókon átívelő birodalom felett uralkodott a Vad Űr legtávolabbi területein. Mindez még az aranykorban történt a háborúk kitörése előtt, amikor az ősi hajók vitorlásként szelték át a galaxis óceánjait, és a régmúlt lovagok védelmezők voltak, akik az univerzum legmélyebb retteneteitől is védték a népeiket.Ezt a hercegnőt szerette a népe, mert igazságosnak és őszintének tartották. A nép jóindulata elismeréseként ajándékokkal árasztotta el, és hatalmas emlékművet emeltek a tiszteletére azokon a világokon, amiket szemmel tartott.

A hercegnő hatalmas vagyont halmozott fel, és nem a nép kizsákmányolása révén, hanem a tiszteletük és a szeretetük kiérdemlésével.

A hercegnő megdöbbentő szépsége ellenére – aki látta, azt magával ragadta a megjelenése – sosem házasodott meg, és nem születtek gyermekei sem. Ez nem az udvarlók hiányából fakadt, mert reményteljes kérők egész sora várt rá az ajtaja előtt, sokkal inkább abból, hogy úgy érezte, már elkötelezte magát a népével kötött házassággal és a vezetőjükként betöltött pozíciójával. Minden idejét, energiáját és szeretetét annak szentelte, hogy jobbá tegye az emberek sorsát, és, hogy kibővíthesse a birodalma határait olyan emberek felé, akik rászorulnak a segítségére.

Természetesen a hercegnő – bár sokáig élt – halandó volt, és az idő könyörtelen ellenfél. A hosszú évek elvégezték a feladatukat: a hercegnő végül megöregedett és meghalt.

A népe megsiratta és meggyászolta, mert tudták, akárki követi is a trónon, nem lehet olyan kegyes és igaz. Így is történt. A hercegnő egykor nagy birodalma felbomlott, ahogy minden birodalom, aminek ki kell állnia a hosszú évmilliók pusztítását.

A birodalom nyom nélkül eltűnt, a hercegnő pedig feledésbe merült, semmivé vált. Csak a mesékben és mítoszokban maradt fenn a története az elkövetkező civilizációknak.

A mese, ami arról szólt, hogy a hercegnőt a kedvenc holdján temették el a népétől kapott ajándékok és kincsek között, azonban fennmaradt. Eszerint a hercegnő örök időkig a szeretetük emlékei között fog aludni.

Az évek során sokan keresték az igazságot az ősi mese tartalma mögött, sokan igyekeztek megtalálni a hercegnő sírját rejtő hold helyét, de az egykor dicsőséges birodalomból nem maradtak feljegyzések, és annyi idő telt el, hogy már a legnagyobb épületei is porrá váltak.

Néhány elszórt, csábító nyom azonban mégis megmaradt. Egy falfestmény itt, egy törött szobor ott. Mindössze ezek bizonyították, hogy akadt valóságtartalma a régi történeteknek, és a hercegnő valóban élt, ahogy a birodalma is létezett.

Így történt, hogy egy Loreth nevű régész, az eltűnt hercegnő és a sírja utáni kutatáson találta magát.

A régészt már fiatal kislányként is lenyűgözték a rég elveszett hercegnőről szóló mesék. A barátaival újra és újra eljátszották a történeteit az udvaron. Ezekben a szerepjátékokban Loreth mindig a hercegnőt alakította, a magányos, de szelíd, jó szándékú uralkodót, aki a saját boldogságánál is előrébb helyezte a kötelességet. Loreth átérezte a hercegnő történetében rejlő szomorúságot, és bár ő is áhítozott a kincsre és a dicsőségre, ami a sír felkutatásával járt, egy része csak azt akarta, hogy a hercegnő elfoglalhassa az őt megillető helyet a galaxis történelmében. Ha sikerülne megtalálnia, feleleveníthetné az emlékét, a birodalmáról szóló történet pedig évezredekig visszhangozna a galaxisban.

Bár Loreth felnőtt, a név nélküli hercegnő iránti szenvedélye nem fakult meg. Helyette megtanult mindent a Vad Űr kopár világairól, amik egykor talán részét képezték a mára elfeledett birodalomnak.

Amint elég idős lett és elég gazdag – a tanulmányai alatt rendre takarékoskodott és szerény összegekért árult leleteket az olyan gazdag világokon, mint amilyen a Naboo vagy a Serenno –, elindult nyomokat keresni. Elszánt jellemének és kitartásának köszönhetően tovább jutott a hercegnő birodalmának nyomait keresve, mint előtte bárki. Titkokat keresett a Vad Űr világainak romjai és építményei között. Összegyűjtötte a nyelvük töredékeit és megfejtette a galaxist bejáró ókori, istenszerű lények történeteit, akik magából az élet lényéből merítettek erőt. Világok, városok és emberek nevét ismerte meg, rátalált a művészetük nyomaira a freskókon és a szobrokon, a fafaragásokban és az épületek maradványaiban.

Loreth évekig dolgozott, míg végül ezeket a különböző nyomokat sikerült egyfajta térképpé összeállítania. Egy térképpé, ami megmutatta neki a hercegnő birodalmának határait, és ami feltárta előtte a hercegnő sírjához vezető lehetséges útvonalat. Számos utalást talált, amik szerint a Selenus holdján volt a hercegnő kedvelt kastélya.

A problémát az jelentette, hogy a Vad Űr ezen régióját bemutató térképeken nem létezett Selenus nevű hold, de Loreth a történetekből ismert égitestet egy Salaniss nevű ismert kisbolygóval azonosított, amin egykor egy virágzó civilizáció élt, mostanra azonban teljesen lakatlanná vált. A felszínén már csak homok és törmelék maradt. Loreth biztosan tudta, hogy ott fogja megtalálni a hercegnő sírját, az évezredek alatt felhalmozódott por mélyén.

Izgatottság töltötte el, érezte, hogy közel jár a nagy áttöréshez. Loreth egy kis, válogatott csoporttal indult el a Salaniss felé, hogy megkezdhesse az ásatásokat.

Hosszú ásatási hetek következtek, amik hamarosan hónapokká nyúltak. A sikertelenség hatására Loreth csapata lassan lemorzsolódott, egyre kevesebbeket érdekelt a kutatás, mert attól tartottak, hogy nem kapják meg a kellő jutalmat a napi rutinná váló, büntetésnek is beillő munkáért. Loreth kezdett osztozni a kételyeikben, de olyan messzire jutott és olyan sokáig dolgozott, hogy elképzelhetetlennek tartotta a feladást. Ezért – nagyobb érdeklődéssel, mint korábban bármikor – folytatta a munkát a kevés megmaradt segítőjével, hogy végül elérje a célját.

Végül megjött az áttörés. Felfedeztek egy kamrát az egyik domboldalban, amit a földcsuszamlásokban elmozdult agyagpalák és az összedőlt falazat temetett maga alá.

Loreth azonnal tudta, hogy kincsesbányára bukkant. A sír egyértelműen ősi volt, a külső kamra bomladozó falain még mindig ott lógtak az utolsó freskók, amik egykor teljesen elfedték őket.

Loreth megrészegülve kezdett dolgozni a belső ajtóval, egy kőlappal, amivel évezredekkel korábban lezárták a sírt, és ami még most is a helyén állt, hogy védje a mögötte rejlő titkokat a domboldal mélyén.

A felnyitása csak pár órát vett igénybe, és hamarosan Loreth borzongás és csodálkozás kíséretében letörte az utolsó pecsétet is, aztán belépett a hercegnő sírjába. Hosszú évmilliók óta ő lett az első élőlény, aki megtehette.

A hosszú évek fáradságos munkája kifizetődött, a sírban ugyanis sokkal több kincset halmoztak fel, mint azt valaha el tudta volna képzelni, és ami még fontosabb, a hercegnő ott pihent a sokáig zavartalan sírban. Békésen, háton feküdt egy tökéletesen megmaradt karbonit tömbbe fagyasztva.

A nő gyönyörűnek is fiatalabbnak tűnt, mint Loreth képzelte. Sima maradt a bőre, hosszú, szép haját hátrakötötték az arcából. Karjai szépen keresztbe téve pihentek a mellkasán, a köntös, amibe öltöztették a vállától a bokájáig ért. A karbonit tömböt a sír túlsó falába ágyazták, épp a bejárattal szemben. A hercegnő lábainál aranycsészék és ékszerek hevertek, az egykor elhelyezett virágok helyét azonban mostanra a por vette át.

Loreth nagyon boldog lett, könnyei elöntötték a szemét, mert egész életében erről a pillanatról álmodozott, és most végre annak a nőnek az arcát nézhette, aki vele volt minden ébren töltött percében.

A következő napokban Loreth és a kis csapata keményen dolgozott, hogy kategorizálják és leltárba vegyék a sírban talált kincseket. A kamra csak úgy bővelkedett bennük, Loreth számára pedig még többet értek, mint amennyi kreditet kaphat majd értük az eladások során, mert egy ősi kultúráról meséltek, ami valaha a Vad Űrben virágzott.

A hercegnő mozdulatlanul nézte a munkájukat a karbonit tömb belsejéből. Loreth felbérelt munkásai azonban idegessé váltak a közelében, és ősi átkokról susmorogtak, de a bőséges vagyon ígérete végül elnyomta ezeket a hangokat. Eközben Loreth tovább folytatta a hercegnő titkainak feltárását, a sikerei ellenére azonban nem aludt jól a táborban lévő hálóhelyén. A csillagok közt elterülő ősi birodalomról álmodott, a népről, aki imádta a hercegnőjét és a hercegnő arcáról, ahogy minden mozdulatát figyeli.

Egyre növekvő nyugtalanság töltötte el. Valami baj volt, de nem tudta megmondani, hogy pontosan mi. A tekintete valahányszor a hercegnő karbonit sírjára esett, magán érezte a nő tekintetét, időről időre – a kincsek kategorizálása közben – pedig egy halk, suttogó hangot hallott, ami arra kérte, hogy ébressze fel a hercegnőt régóta tartó álmából.

Ez azonban csak akkor történt meg, amikor egyedül volt, de a figyelmét egyre jobban elterelte. Vajon az elméje játszik vele? Talán túl sok stressz érte a közelmúlt sikerei miatt? Talán a céljai elérésével semmi sem maradt már benne, és a tétlen elméje kreálta ezt a furcsa és baljós hangot?

A valóságban tudta, hogy nem ez a helyzet.

Loreth minden erejével próbálta kizárni a hangot, de annak kitartása végül elviselhetetlenné vált, és nem tudott másra koncentrálni. Tudta, hogy nincs más választása. Ki kell engednie a hercegnőt a sírból, már csak azért is, hogy bebizonyítsa magának: a hercegnő réges-rég meghalt, és a fejében a hang csak a saját lelkes fantáziája szüleménye. A megmaradt munkásai elleneztek egy ilyen drasztikus intézkedést, és azt tanácsolták a lánynak, hogy előbb szállítsák haza a tömböt további vizsgálatokra, de Loreth nem hallgatott rájuk, mert tudta, hogy soha többé nem lel békére, amíg nem tudja meg az igazságot. A suttogó hang ott volt az elméjében és megakadályozta, hogy bármi mást csináljon.

Az egyik éjszaka során Loreth elment a sírba, és megközelítette a hercegnő nyughelyét. Továbbra is bizonytalanságot érzett a test kiszabadításával kapcsolatban. Egy pillanatra megállt és felnézett. A hercegnő arcának eredeti kifejezésével tekintett vissza rá. A szemei üvegesek voltak, túlontúl nyugodtak…

Mielőtt még rájött volna, hogy mit csinál, Loreth ujjai a kezelőpanelen kezdtek táncolni, mintha saját akaratukból, kényszer hatására mozognának. A lány szíve a torkában dobogott. Hátralépett és rettegve figyelte a felizzó tömböt. Félt attól, ami hamarosan kiderülhet. A mögötte álló dolgozók mozdulni sem tudtak a félelemtől. Rettegve nézték, mit tett Loreth, ugyanakkor képtelenek voltak levenni a szemüket a kibontakozó eseményekről. Mintha hipnotizálták volna őket. Loreth figyelte az olvadó karbonitot, ami lassan felfedte az alatta lévő nő sápadt, hibátlan bőrét. A borzalom és a csodálkozás keveréke tört rá a fiatal régészre, mert a hercegnő a legkevésbé sem volt halott, csak csapdába esett az elmúlt évmilliók során. A hercegnő életben volt!

Loreth izgatottsága azonban hamarosan elhalványult, mert amikor a nő végre szabaddá vált és kipislogta a szeméből az ezeréves álmait, keserű megvetéssel fordult a fiatal lány felé. Lassan felemelte a karját és szikázó villámokat eresztett Loreth felé. A hirtelen jött energia a hátsó falnak taszította a régészt. Loreth fájdalmasan felkiáltott, ahogy a villámok végigcikáztak a húsán. A körülötte álló munkások fejvesztve menekültek, de a sír ajtaja bezáródott előttük, így bent rekedtek a frissen ébredt rémséggel egyetemben.

A nő – aki kilépett a karbonit börtönéből és évezredek óta először szívott levegőt a tüdejébe – felnevetett Loreth vonagló testét nézve, míg végül el nem eresztette. A lány a hátán feküdt, és csendesen nyöszörgött. Arca eltorzult a nő hatalma láttán.

– Te nem az a kedves hercegnő vagy, akiről a mesék szólnak – kiáltotta, miközben tehetetlenül zokogni kezdett. – Az a hercegnő sosem emelt volna kezet egy másik élőlényre.

A nő azonban csak nevetett, mert tudta az igazat: a hercegnő soha nem is létezett.

A valóságban, nem hercegnő volt, hanem egy Sith, Darth Siberus, aki rettegett attól, hogy egy nap megöregszik, és nem talál már méltó ellenfelet a galaxisban – mert nagy hatalommal bírt és az ellenségeit mind legyőzte és meghódította –, ezért tervet kovácsolt, hogy meghosszabbíthassa az életét és megtartsa a szépségét egészen addig, amíg egy új hatalom, és ezzel együtt egy új, uralkodásra méltó nép emelkedik fel. Ezért bezárkózott ebben a karbonit tömbbe, amiben átvészelhette a birodalma szétesését és az eljövendő évezredeket.

Előtte azonban elhintette a gazdag hercegnő meséjét a Vad Űrben és azon túl, hogy a jövő nagy hősei keresni kezdjék. Azonban hamarosan megfeledkeztek róla, csak azok a mesék maradtak fenn, amik az évezredek során anyáról gyerekre szálltak.

Néhány generációnként született egy gyermek, aki hallott erről a rég elveszett hercegnőről, és idővel követni kezdte a hátramaradt nyomokat, vállalva az út közben felbukkanó kihívásokat. Akik elég kitartónak bizonyultak, eljutottak hozzá és felébresztették őt a karbonitból, csak hogy azzal szembesüljenek, hogy nem a hercegnőre találtak rá, hanem egy Sithre, aki a felébredését követően elszívta az életerejüket, amivel megőrizhette a szépségét, eltüntethette az arcáról a ráncokat és az éles vonalakat, így megőrizhette a fiatalságát. Aztán újra végignézett a galaxison, és mivel látta, hogy még mindig nincs senki, aki méltó lenne a figyelmére, visszatért hosszú álmához. Tudta, hogy egyszer eljön még az ő ideje, amit szépen és felkészülten fog várni.

Darth Siberus lenézett az őt felébresztő lányra, és csak mosolygott.

– Ostoba gyermek vagy, de nem okoztál csalódást. Elhoztál mindent, amire szükségem van. – Újabb Erő-villámok törtek elő az ujjaiból, Loreth pedig felsikított, miközben a földön heverő kincsek között vergődött, míg végül csendben maradt. Darth Siberus felsóhajtott, végigsimított a haján és fiatalos arcán, aztán a rettegő munkások felé fordult. – Mit meg nem kell tennem, hogy szép maradjak – mondta gúnyosan, miközben újabb villámok cikáztak elő az ujjaiból. A munkások addig ordítottak, míg az utolsó is hamuvá vált.

Darth Siberus nevetve gyűjtötte össze a kincseit és visszatért a pihenőhelyére. Eldöntötte, hogy újra a karbonitba fekszik, amíg egy méltó hős meg nem találja és újra nem éleszti. És amikor ez megtörténik, a hatalmát – és a szépségét – újra rászabadítja az egész galaxisra.