A novella eredetileg a Dark Legends antológiakötet Target kiadás részeként jelent meg 2020-ban. A novella az alapkötetnek nem része.
Az Új Köztársaság idején egy jós, aki Bakurat-kártyából olvassa ki a jövőt, veszélyes jóslatot ad egy csempésznek, aki bár először nem hisz a nőnek, később egyre különösebb dolgok történnek vele.

ÉGES-RÉGEN, MÉG A Régi Köztársaság felemelkedése előtt, ismerté vált a Mag űrkikötőinek kocsmáiban és kantinjaiban egy furcsa és misztikus művészet, ami a Bakurat nevet kapta. Azok a jövendőmondók, akik akkoriban használták, úgy vélték, a Bakurat a galaxis legősibb napjaira nyúlik vissza, lévén a gyökereit már addigra is régen elfelejtették.

Az a hiedelem járta, hogy a csillag alakú Bakurat-kártyák, egy hozzáértő kártyaolvasó kezében, akárkinek megmutathatják a jövőt a kártyákon található meseszép festmények segítségével, amiket még a Byss Run egyik legelső népének freskói ihlettek. Ez azonban azt jelentette, hogy amint kiolvasták a kártyákból valakinek a sorsát, az onnantól kezdve megmásíthatatlannak bizonyult, sem megváltoztatni, sem megakadályozni nem lehetett az eljövetelét. Ezzel a kockázattal járt előre megismerni a jövőt.

Ennek ellenére a Bakurat-olvasások nagy népszerűségnek örvendtek a sztárok és politikusok közt is, amíg egy nap egy szenátor boszorkányságnak kiáltotta ki, mivel nem tetszett neki a kiolvasott jövő. A gyakorlatot betiltották és eltemették mélyre, míg végül feledésbe merült. Alig maroknyian maradtak a galaxisban, akik még olvasni tudták a Bakurat-lapokat. Akik mégis beléjük botlottak, azok babonának, trükknek vagy az elővigyázatosabbak egyszerűen gondnak tekintették a művészetüket.

Az egyik ilyen jövendőmondó a Takodana bolygón kötött ki, Maz Kanata kastélyában, ahol minden nap egy csendes fülke árnyékában üldögélt, hogy elkerülje a vendégek jövés-menéseit. Ezt az embert, egy fiatal és gyönyörű nőt, Milát csak baljós kinézetű társa, Sir Kron – egy testnélküli, ősi időkből való, megviselt protokolldoid feje – kísérte. A párost jól ismerték Maz kastélyában, és igyekeztek elkerülni őket, mert az a hír járta, hogy a szörnyű jóslatai nagyon is pontosak.

Az egyik ilyen mese egy férfiról szólt, aki – csempészként egy sikeres munka befejezését ünnepelte a társaival – miután teljesen leitta magát, a legénység többi tagjának ösztönzésére végül meglátogatta a jósnőt. A Barbas nevű férfi magabiztosan közelítette meg Mila asztalát, mint aki nem is volt tisztában az előtte álló út veszélyes mivoltával. Letette a kreditjeit a lakkozott asztalra, a jósnő pedig mosolyogva fogadta, bár a szemében szomorúság tükröződött.

– Ülj csak le – invitálta – és láss, mert az utad hamarosan tiszta lesz előtted.

Barbas felnevetett, miközben a társai köréjük gyűltek és vidáman hátba vágták. Alig várták, hogy hallhassák a nő jövendölését.

Mila három lapot osztott ki, és elhelyezte őket egy galaktikus spirál formára.

– Mielőtt folytatjuk, muszáj megkérdeznem: biztosan meg akarod ismerni a jövőt? – kérdezte Mila. A nő idősebb és bölcsebb volt, mint amilyennek látszott, és sokszor tapasztalta már, hogy a nevetés a következő pillanatban megbánásba csap át, miután elhangzik az igazság, amire a legkevésbé sem számítanak.

– Biztos – jelentette ki Barbas, idegesen pillantva a társai felé. – Ki vele!

Mila csak bólintott, és a megmaradt kártyák – amiket nem osztott le az asztallapra – eltűntek a köpenye redői között.

– Ahogy kívánod. Akkor már csak az maradt vissza, hogy bemutassalak Sir Kronnak – folytatta a nő, miközben lenyúlt a szék mellé és felvett egy fadobozt, amit aztán felemelt és az asztalra tett. A doboz megkopott és kissé deformálódott az évszázadokon át tartó használattól. Az elülső panelen egy csuklópánt helyezkedett el, amit egy kis rézretesszel zártak le. Barbas előrehajolt a székében, miközben azt nézte, hogy Mila kinyitja a zárt, és a panel recsegve felnyílik a zsanérjain.

Az összegyűlt csempészeknek egy emberként akadt el a lélegzete.

A doboz belsejében egy régi protokolldroid rézszínű, korrodálódott feje lapult. Szemei élénk sárgán égtek, miközben lassú, reszelős kilégzésre emlékeztető hangot hallatott. Senki sem lehetett biztos benne, hogy honnan merítette az erejét, de Barbas tudta, hogy azok a sárga szemek őt tanulmányozzák, miközben rémülten hátradőlt a csúf dologtól.

– Sir Kron segít az olvasásban – magyarázta Mila mosolyogva.

Miután Barbas tetetett megabiztosággal összeszedte magát – egyre jobban kételkedett az olvasás folytatásában rejlő bölcsességekben – Mila a kártyák felé intett, jelezve, hogy a csempésznek egyszerre kell átfordítania őket. Barbas egy utolsó pillantással a társaira nézett, azonban tudta, hogy most már nem hátrálhat meg, így belekezdett.

Az első lapot felfordításakor Mila vidáman felnevetett a kép láttán: egy férfi, aki meggörnyedt a vállán lévő világító csillag súlyá alatt. A második kártya következett: egy vékony, fényes kardú nő, aki egy széken ült egy nyitott ajtó előtt, amely az űr mélyére nézett.

Barbas számára egyik sem jelentett semmit. Próbált ellazulni, lévén lehet, hogy az egész csak egy színjáték, csak szórakozás, amivel ő és a társai elütik az időt. Nevetve nyúlt az utolsó kártyáért. Amikor felfordította, a lapon a vérhold képe jelent meg, ami a csillogó víz felszínén tükröződött.

Mila hátradőlt a székében, elkapta Barbas pillantását és elmosolyodott.

– Nos? – kérdezte jókedvűen a csempész. – Mit jelent ez az egész?

Mila a magasba emelte az egyik ujját, amivel azonnal csendre intette a társaságot. Egy pillanattal később Sir Kron szólalt meg – a leharcolt áramköreinek köszönhetően – sziszegő, pattogó hangon. Barbas kelletlenül hajolt közelebb, hátha úgy jobban megértheti a droidot. 

– Először – kezdte a droid – a legváratlanabb helyen fogod megtalálni a szerelmet… – Üdvrivalgás söpört végig a csempészek társaságán, Barbas megkönnyebbülten az asztalra csapott. – De a saját gondatlanságod miatt el is fogod veszíteni… – A csempészek gúnyosan sóhajtoztak. – …ezt követően pedig meghalsz, halld figyelmeztetésem!

A részeg csempészek egy pillanat alatt elnémultak, aztán a következőben harsány ordítással felröhögtek és szétszéledtek a bárban, hogy újabb italokat vegyenek magukhoz bánatukban. Csak Barbas maradt az asztalnál, aki látta a Mila szemében megbújó szomorúságot, miközben a nő becsukta Sir Kron dobozát és összeszedte a kártyáit.

– De ez nem igaz, ugye? – kérdezte kétségbeesett hangon. – Ez csak egy játék. Csak szórakozás. – Mila kerülte a pillantását, a kártyáival foglalatoskodott. Barbas szorongva közelebb hajolt: – Igaziból nem fogok meghalni, ugye?

Mila csak vállat vont.

– Egyszer mindenki meghal – mondta, aztán visszatette a droid fejét tartalmazó dobozt a székre. – A kérdés csak az, mikor.

Barbas egy pillanatig a lányra meredt, aztán bizonytalanul elsétált, hogy csatlakozzon a cimboráihoz. A hangulatára baljósság szállt, ezt látva Maz Kanata újabb kört rendelt a csempészeknek a ház ajándékaként. A mulatozás hamarosan újraindult, és az egészre úgy tekintettek, mintha csak vicc lett volna. A csempészek tovább nevetgéltek, tivornyáztak és a szoba túlsó végéből viccelődtek Milán és a droidján.

Másnap reggel – a másnapossággal küzdve – a csempészek bepakolták a holmijukat a hajójukba, a Wyvernbe, és elhagyták a Takodanát, hogy elvégezzék a következő megbízást. Barbas és a többiek még akkor is a Bakurat-olvasón és a kísérteties droid jóslatain viccelődtek, amikor átvették az új munkájuk tárgyát a csempésztársaik hálózatán keresztül.

Ezúttal nem illegális üzemanyagot vagy szükséges fegyvereket kellett leszállítaniuk. A kérdéses rakomány ezúttal egy nő volt, aki igyekezett elkerülni az Első Rend vigyázó szemeit. A munka egyszerűnek ígérkezett: szállítsák át a nőt a Tarolax jégholdról egy quellusi elhagyatott megfigyelőállomásra. A csempészek örömmel vállalták a munkát és Barbast osztották be a nő őrzésére, amíg az a Wyvern fedélzetén tartózkodott.

Így történt hát, hogy Barbas szinte állandóan a titokzatos nő, Misette társaságában találta magát.

Mivel Sparth alsóvárosában nőtt fel – ahol alaposan megismerhette az Első Rendet és az elnyomó módszereiket – Misette határozott jellemmel rendelkezett, úgy tűnt, mindig tudja, mit akar pontosan. Ott növekedett benne a lázadás magja és amikor elég idős lett, mindent elkövetett, hogy elmeneküljön. Átverekedte magát az alsóváros bűnbandáin és egy térképész hajójával menekült el, át az egész galaxison. Csatlakozott az Ellenálláshoz, titkos akciókban vett részt és veszélyes helyzetekbe keverte magát, csak hogy zavaró hatásokat vagy hasznos információkat kutasson fel.

Barbas nem ismerte Misette történetét – legalábbis még nem –, mégis ő vigyázott erre a nőre, aki minden reggel harci rutinokat gyakorolt a hajó folyosóin, és csak a legszükségesebb információkat közölte magáról. Hamarosan barátság alakult ki kettejük között. Naphosszat beszélgettek távoli világokról vagy épp a klónháborúk történeteiről, vagy azokról a hősökről, akik átélték ezeket a nehéz helyzeteket és nagy dolgokat vittek véghez. Barbas még a gyerekkoráról is beszélt, amit a Dantooine-on töltött. Ahogy az út folytatódott, Misette elkezdett bízni a férfiban és ő is egyre több mindent árult el Barbasnak a saját életéről. Így történt, hogy Barbas és Misette egymásba szerettek.

Bár a takonadai jósnő pontosan ezt olvasta ki a kártyáiból, Barbas keveset törődött vele. Gyorsan és mélyen beleszeretett ebbe a nőbe, és terveket szövögetett, hogy Misette mellett maradhasson.

Soha senki sem fordít hátat a könnyű krediteknek, ezért a Wyvern legénysége egy második szállítmányt is elvállalt, mialatt Maz kastélyában tartózkodtak. Le kellett szállítaniuk egy veszélyes idegen lényt, egy karloxot az egyik huttnak, miután biztonságosan eljuttatják a nőt a Quellusra. A karlox a raktérben felállított cellába zárva utazott, a legénység tagjai óvatosan etették és itatták az út során. Barbas tudta, hogy a ritkaságnak számító lény egy kisebb vagyont hoz majd a csempészek konyhájára, ezért kigondolt egy tervet. Azt javasolta a többieknek, hogy először szállítsák le a karloxot a huttoknak és kérjék a jutalmukat, mielőtt elvinnék a nőt a Quellusra. Így tudta, hogy szert tehet némi kreditre, mielőtt Misette oldalán örökre maga mögött hagyja a csempészetet és a legénységet. Akár még az Ellenálláshoz is csatlakozik, ha az azt jelenti, hogy együtt lehetnek.

Aznap éjjel Barbas ismertette a tervét a nővel, aztán hátrahagyta a szobájában, amíg ő elment beszélni a társaival. Amikor azonban a hajó közepén elhelyezkedő közös helyiséghez ért, heves vitát halott a többi csempész között, így az ajtó mellé állt és várta, hogy hová fajul az összeszólalkozás.

Legnagyobb rémületére Misette-ről folyt a vita, mivel a legénység tudomást szerzett a fejére kitűzött rendkívül magas vérdíjról. A nagyobb profit reményében azt a döntést hozták meg, hogy megállapodnak az Első Renddel a nő átadását illetően a nagyobb összegért cserébe, semmint, hogy elszállítsák az eredeti megállapodás szerint.

Barbas dühösen rontott be a helyiségbe, kiabált a társaival és azzal érvelt, hogy az Első Rend halálra ítéli a nőt, ha megkaparintják. Társai azonban nem törődtek vele, csak kinevették és Sir Kron szavaival gúnyolták az utasuk iráni megszállottságáért. Hiszen a droid figyelmeztette, hogy elveszíti a szerelmét, nem? Végül szavazásra bocsájtották a kérdést. Az eredmény szerint mielőbb átadják a nőt az Első Rendnek.

Aznap éjjel Barbas nem aludt el, hanem a lelkiismeretével viaskodott, míg végül másnap reggelre elhatározásra jutott. Számára csak Misette iránti szerelme számított, ha a társai ezt nem értik meg, az legyen az ő saját problémájuk. Így elment a nőhöz, és elmondta neki, hogy aznap este maradjon a szobájában és ne jöjjön ki, amíg nem hallja meg az ő jelzését. Misette vonakodva beleegyezett, de magyarázatot várt a férfitól, Barbas azonban arra kérte, hogy bízzon benne, mert számára csak az számított, hogy a nő biztonságban legyen, és csak arra vágyott, hogy közösen építhessék a jövőjüket.

A nap csendben telt el, Barbas igyekezett elkerülni a legénység többi tagját, és Misette sem tudott semmi olyasmit mondani, amivel visszarángathatta volna a férfit a merengéséből. A nappali ciklus végül a végéhez ért, Barbas pedig a szobájában hagyta a nőt, de előtte még emlékeztette, hogy zárja be az ajtaját és ne nyissa ki újra, amíg nem jelez. Míg a csempészek a játékukkal foglalatoskodtak, a férfi besurrant a raktérbe és óvatosan megközelítette a karlox celláját.

A lény azonnal tudta, hogy valami nincs rendben, dühösen vetette magát a ketrece rúdjaira és két csattogó szájával próbálta elkapni a férfit – persze hatástalanul. Undorító látványt nyújtott: magas és ruganyos teste minden mozdulatnál hullámzott és megremegett, nyurga lábaival egy fészken ült, amit ő maga készített. Tizenkét fekete gyöngyszeme végigfutott a fején, lehetővé téve számára, hogy minden irányba egyszerre láthasson. Hét szájában tűhegyes, megsárgult fogak sorakoztak, amiket a zsákmány darabokra tépéséhez használt.

Barbas úgy érezte, nincs más út, így belekezdett terve megvalósításába. Elfordította a karlox cellája kioldószerkezetét, aztán lélekszakadva visszarohant a szobájába, bezárta maga mögött az ajtót és bevetette magát a priccsen álló halomba.

A következő két órában az ajtó túloldaláról beszűrődő hangok Barbas legszörnyűbb rémálmait juttatták eszébe, de mindvégig határozott maradt. A legénység elárulta, neki pedig meg kellett akadályoznia, hogy a szeretett nő az Első Rend kezére kerüljön. Mi mást tehetett volna még?

Amikor Barbas végül kimerészkedett a rejtekhelyéről, egyértelmű bizonyítékot talált a vérengzésre, amit a fenevad a legénység sorai közt végzett. Egyik társa sem maradt életben. A legtöbbjük felismerhetetlenné vált, a karlox hét szája elvégezte a feladatát, némelyik csempészt végtagtól végtagig széttépte.

Óvatosan kisurrant az ajtón. Tudta jól, hogy a vadállat még szabadon van, és bármelyik pillanatban eljöhet érte. Végül megtalálta a lényt az egyik választófal tövében; láthatóan eltelt a lakomától. Nem maradt reménye a lény megállítására, és nem tudta, mit tehetne még, így előkapta a lopott sugárvetőjét – amit a szobájában őrzött –, és agyonlőtte a teremtményt.

A karlox kivégzése után sietve indult el Misette szobája felé, a nő ajtaja azonban nyitva állt. A férfi zaklatottá vált, bement a szobába miközben a nevén szólította a nőt, de azonnal rájött, hogy elkésett. Ahogy a legénység többi tagja, úgy Misette is a karlox áldozata lett. Biztosan félreértette a szobán kívülről érkező hangokat, és azt hitte a férfi jelez neki, ezért nyithatta ki a szoba ajtaját, ezzel beengedve a teremtményt.

Barbas úgy érezte, megszakad a szíve. Zokogva térdre rogyott. A jósnőnek igaza volt, beteljesült a jóslata. A saját gondatlansága miatt elvesztette a szerelmét; nem csak a legénység vére száradt a kezén, hanem a nőé is.

Ami az utolsó jóslatot illette… a karlox meghalt, ahogy a csempészek is. Talán elkötheti az egyik mentőkabint, hátrahagyhatja a hajót és szörnyű rakományát. Így talán még átverheti a sorsot.

Csak a légzsilip sziszegő hangja és csizmák dobogása tették egyértelművé számára, hogy elkésett. Barbas szomorúan lehajtotta a fejét.

– Itt van. Az egyetlen, aki életben maradt.

– Nézd, mit tett!

A rohamosztagosok hangjából sugárzott az undor. Miközben felemelték a sugárvetőiket, hogy kivégezzék, Barbas csak arra tudott gondolni, hogy megérdemli a sorsát.

Takodanán, Maz Kanata kastélyában ugyanannál az asztalnál ülve, Mila végigkövette az ujjával a csillag alakú kártyája szélét és elmosolyodott. A kártyán a vérhold képe jelent meg, ami a csillogó víz felszínén tükröződött.

– Mindenki azt kapja, amit megérdemel – mondta Sir Kron a furcsa, kísérteties hangján. A homályban a szeme még élénkebben világított, mintha pillanatnyilag több energiát kapott volna abból, ami hajtotta.

– Ehhez értünk – válaszolta Mila miközben visszacsúsztatta a kártyát ruhája ujjába. – Ehhez értünk.