A novella eredetileg a Dark Legends antológiakötet Target kiadás részeként jelent meg 2020-ban. A novella az alapkötetnek nem része. Az idővonalon a Fenyegető sötétség és a Viharfellegek c. regények közé szokták elhelyezni, de azoktól teljesen függetlenül is olvasható. 
Az Köztársaság Fénykorában látszólag minden jó. A Jedik vigyázzák a fényt és az életet, a Köztársaság virágzik. Ám néha a legváratlanabb helyeken üti fel a fejét a gonosz.

ÉGES-RÉG, AMIKOR A GALAXISBAN béke honolt, és a Jedik fénye ragyogott a Köztársaság Fénykorában, élt egy farmer a távoli Batuu bolygón. Ez a Menir nevű farmer a kis Skirl falu szélén épített magának otthont, amit három oldalról az ősi erdő vett körül. Az erdő, ami a bolygó egyik legszebb és legtermékenyebb helyeként jelölte meg a területet.

A Skirl lakói szívesen fogadták Menirt, aki a csillagok közül érkezett közéjük. Azt pletykálták, egykor zsoldosként szolgált, és a Vad Űr mélyén szerzett magának vagyont, mostanra azonban csendes, békés életet kívánt élni egy hasonlóan gondolkodó nép tagjaként. Nem sokkal az érkezése után összeházasodott egy Elise nevű skirli nővel. Onnantól kezdve együtt művelték a földet és együtt gazdagodtak, igaz nem pénzben vagy csecsebecsékben mérve, hanem szerelemben.

Menir tudta, hogy ott a Batuun mindent megtalált, amit csak kívánhatott a világon, és megfogadta, hogy mindenáron megvédi az otthonát és a falu népét.

Teltek az évek, és miközben az univerzum nagy kereke megfordult és minden megváltozott, addig Menir rendületlenül ugyanaz maradt. Valójában az eltökéltsége, hogy megvédi az életvitelét megmozdíthatatlanná vált, egy nehéz, megkerülhetetlen dologgá. Idővel ott, ahol egykor szeretetet és békét érzett, mostanra csak a túlzott ragaszkodást.

Egy nap arra tért haza Fekete Toronyból – ahol a termékeit árulta –, hogy a felesége a konyhaasztalnál ül, és egy idegent szórakoztat.

A jövevény – egy ember férfi – csak rongyokat viselt, amik elhasználódtak attól, hogy folyamatosan úton volt. Mindössze egy kicsi bőr táskát hozott magával, ami most az asztalra helyezve pihent előtte. Csendesen kortyolgatott egy tál levesből. Amikor Menir belépett a szobába felnézett a férfira, szemei melegen megvillantak, miközben mosolyogva üdvözölte.

– Jó napot neked, uram – köszöntötte a férfi. – Iren vagyok, egy szerény utazó, aki eljött ide, Skirlbe, hogy eladjam a magjaimat. Amikor a felesége meglátott egy férfit, akinek meleg élelemre és egy kis pihenésre volt szüksége, meghívott az otthonába, ahol megvárhattam a visszatértét.

Menir dühbe gurult az idegen tolakodásáért, és a feleségéhez fordult.

– Üdvözöltél egy idegent, leültetted az én helyemre és még ételt is adtál neki a tálamból?

– Menir – kezdett bele Elise – Iren csak egy szegény kereskedő, aki átutazóban van. Csak nem tagadod meg tőle az ételt és egy pillanatnyi szusszanást?

De Menir nem hallotta meg az érveket, felesége szavaiban csak közhelyeket és árulást fedezett fel.

– Megtagadom, mert nincs szükségünk a fajtájára errefelé! Nincs szükségünk arra, hogy bekérezkedjen az életünkbe, és megzavarja a jól megszokott spirálunkat!

Azzal megragadta az utazót a vállánál fogva, kirángatta a székből, áthúzta a szobán és kipenderítette az ajtón. Iren megbotlott és elterült a poros ösvényen.

– Menj! – ordította Menir. – Takarodj, és ne nézz vissza!

– Legyen hát úgy – vágta rá Iren, miközben feltápászkodott és leporolta rongyos ruháit –, de tudd meg, nem azért jöttem, hogy kárt okozzak, te mégis megsértettél. Minden, ami ezután következik, csak neked köszönhető.

Azzal elfordult és eltűnt az erdő fái közt.

Menir visszaért a konyhába, ahol Elise könnyes szemekkel ült az egyik széken. A jövevény bőrtáskája még mindig az asztalon pihent.

– Még szegényebbé tettél egy alapból is szegény embert – motyogta Elise. – Kihajítottad a magjai nélkül. Mit fog így eladásra bocsátani?

Erre Menir felkapta a táskát és miután belenézett, felnevetett. Felfordította a táskát és a tenyerébe rázta a tartalmát, aztán kinyújtotta Elisa felé, hogy a felesége is láthassa: a táska már így is majdnem teljesen kiürült, csak néhány apró mag maradt benne.

– Látod? – kérdezte. – Át akart verni. Három nyavalyás mag! Aligha érte meg időt áldozni rá.

– Akkor is csak ennyije volt.

– Akkor vissza kellene adnom neki – válaszolta Menir, aztán kiviharzott a házból és meg sem állt az erdő széléig. Pontosan oda ment, ahol a jövevény eltűnt. Karját hátrahúzta, és Iren nyomába hajította a három magot, egyenesen a fák közé. A magok szétszóródtak a puha, nedves talajon.

Az üres bőrtáska következett.

Elégedettséget érezve – mert biztosan tudta, hogy az idegen nem tér vissza többé Skirlbe, a nemkívánatos árujával – Menir visszament a házba, ahol megette az ételét, felmelegítette magát és tovább élvezte a békés álmait a puha ágyában. Egyszer sem gondolt a szegény utazóra, akit nagy hirtelenséggel hajított ki a házból, és aki egyedül, az erdő fái alatt tölti az éjszakáját.

Másnap reggel Menir kipihenten és vidáman ébredt. Elise – mint kiderült – korán felkelt. Öltözködéskor a friss kenyér hívogató illata fogadta a férfit.

– Micsoda örömteli ajándék ezen a csodaszép reggelen! – mondta, miközben leült az asztalhoz és letépett egy szeletet a friss, meleg kenyérből. – Mi történt?

– Nem tudtam aludni – válaszolta Elise. A nő szemeiben aggodalom csillant, amikor a férjére nézett. – Ma itthon kell maradnod! Ne foglalkozz a szántóföldi munkákkal vagy a gyümölcs betakarításával!

– Badarság – préselte ki Menir teliszájjal. – Vissza kell mennem Fekete Toronyba, mert befejezetlen dolgom van egy droiddal és a koréliai gazdájával, akik meg akarják vásárolni a gabonánk egy részét, hogy etethessék a rabszolgáikat.

– Rabszolgáikat? – Elise megcsóválta a fejét. – Sajnálatos dolog, hogy ilyen ügyekbe keveredsz, Menir.

– De jövedelmező. A bevétel majd enyhíti a félelmeidet, és te is nyugodtabban fogsz aludni éjszaka.

– Nem a profit miatt nem alszok jól – magyarázta Elise. – Valami baj van. Te nem érzed? Borzalmas súlyként nehezedik az otthonunkra. Úgy érzem, mintha megfulladnék ennek a valaminek a jelenlétében.

– Ez van, ha idegeneket engedsz a házadba – sóhajtott fel Menir. – Ez a jövevény félelmet ébresztett benned. Mostanra már belátod, ugye?

Felkelt az asztaltól, és felvette a pultról a hátizsákját.

– Ma a siklóval megyek, akkor hazaérek sötétedésig.

Aztán elhagyta a házat.

Ahogy végigment a kora reggeli ködön, ami szirupos csomókba gyűlt össze a fák ágai körül, kezdett egyetérteni a feleségével. A zavarosság sötét és baljóslatú jelenlétét érezte a közelből, mintha rosszindulatú szemek figyelték volna és követnék minden lépését.

Hideg izzadtságcseppek alakultak ki Menir homlokán. A tarkóján a szőrszállak az égnek meredtek. Nem sokkal később teljesen eltévedt. A köd annyira sűrűn telepedett a környékre, hogy még a fedett tetős fészerig sem jutott el, ahol a terepsiklóját tartotta.

Irányvesztetten és bizonytalan léptekkel fordult körbe, hátha talál valamit, amit tájékozódási pontnak használhat.

A köd gyengéden kavargott körülötte. Érezte a mozgást a háta mögött, de amikor megfordult, semmit sem látott, csak egy a szürkeségből előbukkanó fa elmosódott alakját. Göcsörtösen és vádlón meredezett felé, mintha csak egy hegyes ujj mutatna rá.

– Fényes napokat? – kiáltotta, de még a hangja is elhalt a sűrű ködben. – Van ott valaki?

Hallotta a saját szívverését, ahogy vadul dobogott a mellkasában.

Mi folyik itt?

Honnan jött ez a szörnyű köd?

Mi mozog körülötte?

– Ragyogó napokat! – kiáltotta újra, de ezúttal sem érkezett válasz.

Menir átkozódva, teljesen vakon, széttárt karokkal botorkált tovább. A félelem egyre nőtt benne, mintha egy csomó keletkezett volna a mellkasában. Aztán a köd vékonyodni kezdett, Menir pedig a ház hátsó falánál találta magát. Megtett egy kört.

Menir óvatosan – leküzdve a késztetést, hogy visszamenjen a ház fedezékébe –, a ház széle mentén a fedett fészer felé vette az irányt, ahol a siklója várt rá. Egyre növekvő magabiztosággal indította be a járművet.

Menir biztonságban érezte magát a siklója belsejében, és innen már tudta, hogyan jut el az útig. Lassan előjött a siklóval, aztán megindult a ködön át, ami függönyként vált szét előtte.

Megkönnyebbülésére hamarosan áttörte a ködös fátylat és rákanyarodott a Fekete Toronyba vezető útra. A különös köd miatt kialakult félelmeit elűzte a gondolatai közül.

Biztosan csak az időjárás viccelte meg, így nyilvánult meg az évszakok ritka összefonódása, ezzel az áthatolhatatlan köddel. A háta mögött felbukkanó furcsa alak, ami látszólag azt figyelte, ahogy elmenekül otthonról, pedig minden bizonnyal csak egy fa volt, amit nem ismert fel a szürkeségben.

A szokatlan reggeli élményt hátrahagyva a nap további része jövedelmezőbbnek bizonyult Menir számára. Üzletek köttettek, termékek cseréltek gazdát, és boldog emberként indult haza, szinte elájulva önmaga tehetségétől, amiért ilyen jól helyt állt egy ilyen hírhedt piacon. A csillagok közt eltöltött évek jól kitanították, és bár Elise figyelmeztette, tudta, hogy a gabonája eladásával legalább azt biztosíthatja, hogy a kereskedő rabszolgái ne éhezzenek. Hát nem elég önzetlen ez a tett? Nem elég gondoskodó?

A köd utolsó foszlányai is eltűntek, mire hazaérkezett. Menir azon kapta magát, hogy fütyörészve lép be a házba. Elise az egyik öreg ekehúzó droidon dolgozott. A droid belső egységei csikóféregként tekeregtek a padló felé. A nő megkönnyebbült, amikor meglátta a férjét, és egy pillanatra félbehagyta a munkát, hogy üdvözölhesse.

– Az a hír járja a faluban – kezdte –, hogy felbukkant egy rejtélyes alak a reggeli ködben. Egy furcsa, szálkás fickó, aki a házak között mozgott, bekukucskált az ablakokon, aztán újra eltűnt az erdőben. Nem láttál semmit, amíg odakint voltál indulás előtt?

Menir felnevetett, de ez a nevetés erőltetettnek tűnt. Egy olyan ember nevetése, aki nem akarta beismeri a saját félelmeit.

– Persze, hogy nem. – Legyintett a kezével. – Ezek csak mesék, amiket azok találtak ki, akik nem szoktak hozzá az ilyen sűrű ködhöz. Az elméjük játszik velük, mindenféle dolgot láttat velük, amik nincsenek is ott.

A férfi megsimogatta a felesége kezét.

– Csináld csak a droidot, majd én megcsinálom a vacsorát. Nincs miért aggódnod. Ne feledd, hogy Skirl egy csendes, békés hely, én pedig biztosítani fogom, hogy ez így is maradjon.

Menir nekilátott a vacsora elkészítésének.

Az este további része eseménytelenül telt. Hamarosan az éjszaka ereszkedett rá a falura, és Skirl újra megadta magát a homálynak. Bezárták az ajtókat, lekapcsolták a lámpákat, és a falusiak elszenderedtek.

Csak Menir nem, aki ébren feküdt, és nem tudta kiverni a fejéből sem a ködből előbújó göcsörtös ág ijesztő képét, sem a furcsa, torz alakot, akit a háta mögötti úton pillantott meg, mielőtt ráfordult az útra aznap reggel.

Végül elbóbiskolt, de kis idő elteltével felriadt egy furcsa kopogó hangra, ami valahonnan a házból jött.

Rat-a-tat-tat! Rat-a-tat-tat!

Menir egy pillanatig csak hallgatózott, próbálta azonosítani a hangot. Mintha valaki kitartóan kopogott volna a konyha ablakán.

Gyorsan kimászott az ágya melegéből, és kipislogta az álmot a szeméből. Gyorsan körbepillantott. Elise még mindig aludt, és nem is akarta felébreszteni. Lassan átment a sötét szobán és pillanatokkal később már a konyhában járt.

Ki lehet az éjnek évadján?

Batuu ikerholdjai magasan lebegtek az égen, és mindent ezüstös fénybe burkoltak. Ki jöhetett ide az éjszaka közepén?

Rat-a-tat-tat! Rat-a-tat-tat!

Megint az a furcsa hang.

Menir zavartan lépett az ablakhoz, és kinézett a kis kertre és a sötét fák vonalára.

Senkit sem látott.

Akkor mi csinálja ezt a hangot? Talán az ajtó felől jött?

Ellépett az ablaktól és hátat fordított neki.

Rat-a-tat-tat! Rat-a-tat-tat!

Borzongás futott végig Menir gerincén. A hang a háta mögül érkezett.

Hevesen dobogó szívvel fordult meg. Azonban semmit sem látott, ami kiadhatta volna ezt a hangot… kivéve a lehűlt ablakon megjelenő meleg leheletből hátramaradt párafoltot.

Menir zavartan nézte, ahogy a párafolt elhalványult, majd eltűnik, mintha soha nem is lett volna ott. De látta! Biztosan látta. Visszasietett az ablakhoz, és ismét kikukucskált a kertbe.

Talán a képzelete játszott vele? Mégis csak álmodott volna?

Ekkor jött rá, hogy visszatartotta a lélegzetét, így most lassan, egyenletesen kiengedte.

Talán semmiség, csak a szél mozgat egy leszakadt csövet. Majd reggel megnézi, és gyorsan megjavítja. Igen, csak ennyi az egész. Visszamehet a meleg ágyába, és el is felejtheti az egészet.

Rat-a-tat-tat! Rat-a-tat-tat!

Ám ekkor Menir döbbenten hátrált el az ablaktól, és csak kapkodta a levegőt. Látta!

Egy faág – pont, mint amilyet a reggeli ködben látott – kinyúlt az ablak felé, és kopogni kezdett az ablakon. Mintha egy hosszú kar lett volna, ami hosszú, göcsörtös ujjban végződött.

Menir homlokán hideg verejték gyöngyözött. A ház körül nem volt olyan fa, ami olyan közel lett volna, hogy az ága elérje az ablakot.

Megacélozta az idegeit és odasietett az ajtóhoz. Egy mozdulattal feltépte és kirohant a csendes, hűvös éjszakába. Arra számítva, hogy bármelyik pillanatban rátámadnak, körbejárta a házat, közben pedig többször is arra gondolt, hogy magával hozhatta volna az ágy alá rejtett sugárvetőjét.

– Tudom, hogy ott vagy! – kiáltotta remegő hangon. – Mit akarsz?

De semmi sem történt. A kert üres volt, az éjszaka pedig csendes. Még a fák lobjai sem suhogtak. Bármit is látott idekint, eltűnt.

Menir csendesen visszatért a házba, mert nem tudta, mi mást tehetne még. Becsukta maga mögött az ajtót, és visszatért az ágyába. Elise még mindig aludt. A férfi bemászott mellé és szorosan magára húzta a takarót. Aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt többet.

A következő reggelen ismét kopogtattak – ezúttal az ajtón –, de Menir legnagyobb megkönnyebbülésére, csak a szomszédja, Nanuth jött el hozzájuk. Boldogan nyitott ajtót neki, és beengedte a nőt.

– Láttad, mi lett a mezőkkel ma reggelre? – kérdezte, még mielőtt átlépte volna a küszöböt. Alaposan végigmérte a férfit. A kinézetéből egyből tudta a választ. – Minden növény elpusztult.

– Az összes terményednek vége? – kérdezte Menir a homlokát ráncolva.

Nanuth súlyos arckifejezéssel rázta meg a fejét.

– Nem, Menir. A növények. Mindegyik. A tiéd, az enyém, Benithé… Az egész falué.

– De tegnap még…

– Tegnap még minden rendben volt, most meg nem. Elfeketedtek, elhervadtak és a földre hullott mindegyik. Mintha valami eljött volna az éjszaka folyamán és tönkretette volna az egészet. Nem tudom, mihez fogunk kezdeni.

– Mutasd meg! – kérte Menir, miközben csak arra a gabonaszállítmányra tudott gondolni, amiről a koréliaival megegyezett.

Ha amit Nanuth mondott igaz, akkor az könnyen tönkreteheti őt is.

– Most!

Nanuth és Menir elhagyták a házat és a szántóföldekre mentek, azonban csak a pusztaság fogadta őket. Ameddig Menir ellátott, az egykor szépen rendezett takarmány helyét egy elfeketedett szárú tenger borította, amit már csak a penész vehet birtokba. Az áporodott szag kis híján maga alá teperte.

– Mi lehet képes ilyen tettre? – kérdezte a férfi. – Ez nem lehet természet alkotta dolog.

– És nem ez a legrosszabb – folytatta Nanuth keserűen. – Az a hír járja, hogy a fiatal Cleeve eltűnt. A fiú tegnap este lefeküdt, de azóta senki sem látta. Sokan úgy gondolták, valami eljött ide az éjszaka alatt és magával vitte.

Menir nyelt egyet, de a torka teljesen kiszáradt. Iren szavai jutottak eszébe: „Minden, ami ezután következik, csak neked köszönhető.”

Iren átkot szórhatott volna a falura? Ő a felelős mindazért, ami itt történt?

Hamar kiderült, hogy a növények menthetetlen károkat szenvedtek a csapástól, így – más tennivaló híján – Menir és Elise a többi falusival egyetemben inkább átfésülték a környéket az eltűnt fiú nyomait keresve. A keresés azonban eredménytelenül zárult és a szürkület beálltával a falusiak kényszeredetten felhagytak a kutatással és visszatértek az otthonaikba.

Menirben izzó csomóként nőtt a harag, mert biztosan tudta, hogy Iren a felelős mindazért, ami Skirlben történt. Az az átkozott jöttment bár sose jött volna el a falujukba, hogy megpróbálja eladni azokat az átkozott magjait!

De ez az egész, nem pont Menir álláspontját bizonyította? Ha beengednek egy idegent maguk közé, az magával hozza a mérgeit is, és a falusiak ugyanúgy járnak, mint most a megfeketedett terményeik.

Ezek a gondolatok keringtek Menir fejében, amikor álmatlanul hánykolódott az ágyában. Végül fáradtan kimászott a meleg ágyból, hogy igyon egy kis kék tejet a konyhában.

Az ablak elé állt miközben belekortyolt a hűs italba. Megnyugvást keresett a masszív fák látványától. De a göcsörtös ágak közt egy röpke mozdulatot pillantott meg. Valami megmozdult a hold fényében.

Lehet, hogy az eltűnt fiú, Cleeve bújt elő a rejtekhelyéről? Vagy talán Iren tért vissza, hogy megnézze kéretlen munkája gyümölcsét?

Menir nem hátrálhat meg, nem számít, milyen későre jár az idő, szembe kell szállnia a férfival. Lecsapta a poharát a pultra, aztán egy izzórúd birtokbavétele után kiviharzott a házból. Egy lélegzetvételnyi megállás nélkül átvonult a kerten a fák vonala felé, izzórúdja sárga fénnyel űzte el a körülötte lévő homályt.

– Látlak! – kiáltotta. Haragja minden más érzelmet háttérbe szorított – Látlak!

De a fák közötti sötétségből nem érkezett válasz. Menir szitkozódva verekedte át magát az aljnövényzeten. A bokrok ágai elszakították a ruháját és felsértették a bőrét, de a férfi nem törődött velük, csak ment tovább, egyre mélyebbre.

Mozgást érzékelt maga előtt. Menir folyamatosan nyomult előre. Ha el tudná kapni az utazót, bíróság elé fogja állítani, a falusiak pedig hősként tekintenek majd rá. Ami pedig ennél is fontosabb, hű maradhat ahhoz az ígéretéhez, miszerint megvédi a faluját és fenntartja a dolgokat Skirlben úgy, ahogy voltak.

Előtte egyszer csak szétváltak a fák, és feltártak egy ligetet, amit az ikerholdak fénye vont halvány ragyogásba, megvilágítva a mohával borított földet. Menir itt állt meg először, mióta elhagyta a házat, mert az előtte lezajló jelenettől gyökeret vert a lába félelmében.

Valami kinőtt a fák között. Néhány ismeretlen dolog.

Hatalmas, szörnyű alakokat látott, amik látszólag a földből törtek elő. Testük megcsavarodott gyökerekből és göcsörtös ágakból állt, sápadt arcuk és gonosz állkapcsaik megmerevedtek az ezüstös fényben.

Hajuk levelekből és indákból álltak, végtagjaik pedig iszonyatos fanyúlványokból, amik abban a pillanatban felé nyúltak, amint belépett a ligetre. Jelenlétük rettegéssel töltötte el a férfit, és Menir egyből rájött, hogy ezek a szörnyek a sötétségben, gyűlölet által, fájdalomban születtek.

Némelyik olyan magas volt, mint egy felnőtt férfi, megint mások akkorák, mint a gyerekek, azonban mindegyikük ugyanúgy tört elő a porból, mint furcsa, élő fák.

Hatan, heten, de akár nyolcan is lehettek és most mindegyik őt nézte, felé nyúltak ki a csápos kezeikkel, de Menir mozdulni sem bírt. A környező fák visszahúzódtak, ágaik megfeketedetten görbültek el, mintha a lények puszta közelsége megrontotta volna őket.

Menir felnyögött. Az egyik gonosz dolog lábánál Cleeve néma, összegömbölyödött alakját pillantotta meg. A fiú elvékonyodott, sápadttá vált és úgy hevert ott, mintha lecsapolták volna. Mintha a lények táplálkoztak volna életerejéből és az egész addigi életéből.

A legrosszabb felismerés azonban csak ezután következett: Menir három foltot pillantott meg a földben. A talajt ott feltúrták, mindenfelé szétzilált gyökereket pillantott meg, az egyik mellett pedig ott hevert egy bőrtáska, az, ami egykor az idegen magjait tartalmazta.

Ezek a lények azokból a magokból jöttek létre.

Ahol földet értek, ott gyökeret eresztettek és növekedésnek indultak, aztán pedig szörnyű dolgokat tettek. Ők okoztak minden rosszat Skirlben.

„Minden, ami ezután következik, csak neked köszönhető.”

A férfinak ekkor eszébe jutott a kopogás az ablakon, aztán a meleg lehelet nyoma, amit a hideg üvegen pillantott meg, és felsikított.

Menir megfordult és futni kezdett, bevetette magát a sűrű aljnövényzetbe és a sötétségbe. Izzórúdja fénye hol előtte, hol mögötte világította meg a környezetét, ahogy a kezében tartva rohant tovább. Úgy érezte, a körülötte lévő erdő megelevenedik. A fák fölé magasodtak, az ágak utána nyúltak, hogy megragadják végtagjait.

Kitört a fák közül, és a kertben találta magát…

De már elkésett, hogy figyelmeztesse a falusiakat. Skirl romokban hevert. Ahol egykor a szomszédjai házai álltak, ott már csak romokat látott, amiket megfeketedett indák nőttek be. Az otthonából csak az eldeformálódott, megtört váz marad meg a kicsavarodott ágak szorításában, amik szörnyű öklökként markoltak rá.

– Elise! – ordította térdre ereszkedve. Könnyei patakként folytak a szemeiből. – Elise…

Lépéseket hallott a háta mögül. Összerezzenve megfordult, csak, hogy megpillantsa Irent, aki szomorú mosollyal az arcán figyelte őt.

– Talán akkor tettél volna igazán jót, ha kicsit kedvesebb vagy – mondta a férfi –, de te ehelyett csak gyűlöletet és félelmet tudtál felmutatni. Ez hát a dolgok rendje. Ha keserűséggel táplálsz valamit, az is csak keserű termést hoz. Így történt a magjaimmal is. Ezek a drengirek a megérdemelt termések egy olyan farmernek, mint amilyen te vagy.

Azzal Iren megfordult és elsétált a sötét erdőbe.

Egy pillanatnyi várakozás után Menir is felállt és lassan elindult az egykori háza felé. Hallotta, hogy valami kopogtat a konyha ablakán, és tudta, hogy ideje válaszolni rá.

Rat-a-tat-tat! Rat-a-tat-tat!