A novella a Life Day Treasury antológiakötet részeként jelent meg 2021-ben. A novella a Birodalom idején játszódik. A középpontban egy csoport droid áll, akik azzal próbálják elterelni a figyelmüket szomorú sorsukról, hogy meséket mesélnek az Olajhozóról, akit a droidok utolsó reménységeként ismernek.

A-R1 boldogan gurult végig Mos Gofti poros utcáin. Beköszöntött az éjszaka, a Tatuin ikernapjai lemerültek a távoli Naptűz-hegység vonulatai mögött. Jó nap volt az aznapi, a kis vörös asztrodroid rekordidő alatt teljesítette a gazdája kérését, és beszerezte az új levegősűrűség-érzékelőket, ráadásul a várt ár feléért. Fedbord gazda örülni fog, talán még egy kiadós olajfürdőt is biztosít neki, amikor visszatér. Szüksége is lenne rá, különösen, az előtte álló hosszú út után. Az ízületei már most megmerevedtek, de nem szeretett panaszkodni.

LA-R1 szívesen segített Fedbord gazdának és fiatal családjának, különösen az év ezen szakában, amikor a gyerekek annyira izgatottan várták a klánok összejövetelét, az ünnepet, amikor a rokonok összegyűltek Tatuin minden részéről, hogy megosszák egymással a történeteiket és az ételt. Hamarosan nevetés fogja megtölteni a farmot, Fedbord bátyja kínos balesetekről fog történeteket mesélni a fiatalabb éveikből, míg a fiatalok a párologtatók körül játszadoznak. LA-R1 boldogan füttyentett. Igen, egy valóban boldog időszak kezdődik.

A droid befordult a sarkon Brotingo jerba karámja mellett, és majdnem beleütközött egy magas, hosszú és barna köpenyt viselő emberbe, aki épp az ellenkező irányba tartott.

– Sajnálom, kis barátom – mondta a csuklyás alak, miközben LA-R1 hátrébb húzódott. – Nem láttalak. – Az idegen félrelépett, és eközben a droid fotoreceptorai egy szakállt pillantottak meg a köpeny rejtekében, ami bár rendezett volt, a kor előrehaladtával fehérbe váltott. – Tessék, csak utánad.

LA köszönésképpen sípolt egyet, aztán nyikorogva továbbindult a Kressely kantin és a Saiyan élelmiszerpiac közötti szűk sikátorban. Valami arra késztette, hogy visszafordítsa a fejkupoláját. Az öregember még mindig ott állt, ahol majdnem összeütköztek, és csontfehér szakállát simogatva őt nézte. De vajon miért? Időnként a szerves létformák váltak a legfurcsább lényekké, de a csuklyás férfi nem tűnt fenyegetésnek. Épp ellenkezőleg, de persze sosem lehet tudni. LA-R1 visszafordult és egy kicsit gyorsított. Fedbord gazda siklója a közelben volt, LA hamarosan épségben hazaérhet vele.

Legalábbis a droid így gondolta. LA figyelmét annyira lekötötte az öregember, hogy észre sem vett egy kisebb, de hasonló csuklyát viselő alakot, aki az egyik ajtóban várakozott kicsivel előtte. Ez nem viselt szakállt – legalábbis nem lehetett látni –, de a szemei sárgán izzottak a durva köpeny csuklyája alatt. Az ionvetőt – amit kesztyűs kezében tartott – azonban nem lehetett eltéveszteni. Az apró termetű lény kiugrott a rejtekhelyéről, és LA-R1-nek még sípolni sem maradt ideje, mire az alak meghúzta a ravaszt. A kis droid egy pillanatig ragyogó fehér fényben fürdött, ami gyors egymásutánban kiütötte az érzékelőit.

LA megmerevedett, aztán elsötétült fotoreceptorokkal a földre borult.

A közelben a fehér szakállas öregember Brotingo egyik jerbájának sörényét simogatta. A fenevad fel-felhorkant, élvezte a rá háruló figyelmet. Ekkor az idős férfi felkapta a fejét, mintha megérezte volna, hogy valami nincs rendben. Odaadott egy utolsó falat elemózsiát az állatnak, aztán visszalopakodott a sikátorba, ahol utoljára a droidot látta, az azonban eltűnt. A nyomai hirtelen véget értek a porban. Az öreg összeráncolta a homlokát. Valami nincs rendben. 

LA-R1 rázkódásra ébredt, érzékelői sorban bekapcsoltak. Már nem a kereskedési állomáson volt, hanem egy barlangszerű helyiségben, a fémfedélzet folyamatosan vibrált a görgői alatt. A kupolája hangosan nyikorgott, miközben körbenézett, és felmérte új környezetét. A mennyezetről kábelek lógtak lefelé, és ahogy az egész szoba meg-megremegett, úgy imbolyogtak ezek is a magasban. Valamilyen jármű fedélzetére került – egy mozgásban lévő járműre. Egy járműbe, ami csak egy csapathoz tartozhatott.

LA-R1 kikukucskált egy alvó gonk energiadroid mellett, és elfojtott egy kétségbeesett sípolást, amikor megpillantotta azt az alakot, aki rátámadt a sikátorban. Az elrablója nem volt egyedül, többedmagával egy siklóalkatrészekből álló halom körül szorgoskodott. LA visszahúzódott a gonk droid mögé, és gyászosan füttyentett. A javák fogságába került. Azok a könyörtelen roncsvadászok ejtették fogságba, akik hatalmas homokkúszójukkal járták a sivatagos bolygót roncsok után kutatva. Hallott már történeteket, amikben ezek a tisztességtelen tolvajok egyszerűen elragadták a droidokat a gazdáiktól, amikor azok nem figyeltek, aztán eladták őket a bolygó különböző részein más, gyanútlan gazdának.

LA-R1 aggódva futotta át a saját adatbázisait, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy még mindig fel tudja idézni jogos tulajdonosai arcát és a klántalálkozók felvételeit is, amikre aznap olyan boldogan emlékezett vissza. Bár az emlékei sértetlennek tűntek, sajnos a levegősűrűség-érzékelőket elveszette, és egy rögzítőzár is felkerült rá az elsődleges motivátoránál. A kis droid – csak próbaképpen – megvizsgálta a kör alakú eszközt az egyik manipulátorával, de hamar hátrarántotta, amikor a zár a puszta érintéstől is kellemetlen érzést keltett a fájdalomreceptoraiban.

– Nem jó, ha megpróbálod eltávolítani – hallatszott egy torz hang a háta mögött. – Csak feldühíted vele a javákat, hogy a homok tömítené el a fúrógépeiket!

LA-R1 szinte felugrott a hangra, fütyülve megfordult, és egy ütött-kopott CZ kommunikációs droidot pillantott meg. A két lábon járó egység a tárolórekesz ferde falának dőlt, és úgy tűnt, még rosszabb állapotban van, mint ahogy LA érezte magát. Hangképzője lazán lógott, az egyik karja pedig hiányzott. A levágott vállegységből drótok álltak ki. LA-R1 üdvözölte, de a kommunikációs droid nem is lehetett volna érdektelenebb.

– Miért érdekelne a neved? Nem úgy nézel ki, mint aki sokáig itt marad. Nézd csak meg! Minden végtagod és kötésed ép. A javák pillanatok alatt el fognak adni, míg nekem az a sorsom, hogy beolvasszanak vagy a hulladékzúzóba küldjenek. Jegyezd meg, amit tanácsolok neked: tartsd magadban a dolgaidat, és imádkozz, hogy eltűnhess erről a nyomorúságos helyről, mielőtt elérjük a Crater farmot. Nem is hinnéd el, miket csinálnak ott a droidokkal. Jobb, ha nem is tudod, mert megolvasztaná a processzoraidat.

LA-R1 soha nem tudott meg ennél többet a Crater farmról, de egy rozsdás, hajtókerekes segédegységtől megtudta a kommunikációs droid nevét: 9R-NC. Ő volt itt a legrégebb óta, és ennek nyomán mindig a végzetet és az elfeledést emlegette, különösen az új érkezőknek.

Szerencsére a többi droid barátságosnak bizonyult. Akadt ott pár PK munkásegység, egy félénk MSE-6-os és egy zord, rövid hatótávolságú szállítódroid, meglepően színes szókinccsel. A droidok száma pedig egyre gyarapodott. Miután a javák rajtaütöttek egy elhagyatott előőrsön a Jundland sivatagban, csatlakozott hozzájuk egy ideges futárdroid, és egy sokkarú, hegesztőszerszámokkal felszerelt javítódroid is.

Aznap este a droidok összegyűltek, és miközben a homokkúszó folytatta az útját a sivatagon át, történeteket meséltek egymásnak a javák előtti életükről, szeretettel beszélgettek gazdáikról, és múltbéli hőstettekkel szórakoztatták egymást. A droidok némelyike meglepően sokat utazott, sok különböző helyen megfordult, bár 9R-NC folyamatosan gúnyolódott a meséken, azt állítva, hogy ezek csak téveszmék. LA-R1 csak hallgatott, próbálta megjavítani a gonk droidot, miközben a többiek beszélgettek. Az egyik történet, amit az egyik PK egység mesélt, azonban felkeltette az érdeklődését, mert egy olyan legendáról volt szó, amiről korábban sohasem hallott. Akkor kezdődött, amikor a mogorva szállítódroid hangosan eltöprengett azon, hogy vajon kiszabadulnak-e még valaha. Persze 9R-NC azonnal megválaszolta ezt a kérdést.

– Dehogy leszel szabad, te meghibásodott emelőkar! Még ha valami csoda folytán a javák el is adnak, az új gazdád azonnal leszereli a lebegtetőidet, és csak azokat fogja használni. Droidok vagyunk. Az a sorsunk, hogy szolgáljuk a szerveseket, amíg darabokra nem hullunk. Nem tudom, mi ütött belétek, hogy itt ültök és a gazdáitok után sírtok. Garantálom nektek, hogy a gazdáitok nem is törődnek veletek. Fogadni mernék, hogy észre se vették, hogy eltűntetek!

– Nem minden szerves ilyen – válaszolta a javítódroid a maga bináris nyelvén. – Vannak, akik igenis kedvesek, még a droidokhoz is.

A kommunikációs droid felhorkant:

– Nevezz meg egyet!

– Mi a helyzet az Olajhozóval? – kérdezte az egyik PK, és körbeforgatta a fejegységét a teleszkópos nyakán.

– Az ki? – kérdezte a szállítódroid.

LA-R1 is félbehagyta a munkát – épp egy új gőzszelepet hegesztett a gonk lábára –, mert erre a kérdésre ő is meg akarta tudni a választ.

– Az Olajhozó – ismételte meg a PK. – Biztosan ismeritek a történetet. Évente egyszer egy vidám öregember járja be a kozmoszt, hogy mindenhol enyhítse a droidok terhét. Beolajozza az ízületeiket, megjavítja a logikai táblákat, még a problémás motivátorokat is kicseréli.

9R-NC rövid, éles hangot adott ki, ami talán a nevetésnek felelt meg:

– És miért tenne ilyet ez a mitikus lény?

A PK úgy bámult rá, mintha a válasz teljesen nyilvánvaló lett volna.

– Csak. Ezt csinálja… törődik velünk és a helyzetünkkel.

– És melyik bolygót látogatja meg ez a kedves ember? – kérdezte a kommunikációs droid, tovább feszegetve a témát.

– Az összeset – felelte a PK. – Bejárja a galaxist az egyik végétől a másikig.

– Bejárja a galaxist az egyik végétől a másikig? – ismételte meg 9R-NC. – Minden egyes bolygót innentől a Magvilágokig?

A másik két PK egység egyszerre bólintott, ami csak tovább fokozta a kommunikációs droid hitetlenségét.

– Nektek hiányzik egy relé-áramkörötök? Hogyan tudná egyetlen ember, egyetlen éjszaka alatt bejárni az egész birodalmi felségűrt, hogy meglátogasson minden létező droidot? Ez lehetetlen.

– Nem, ha a banthája repíti – érvelt a másik PK.

– A milye? – A kommunikációs droid teljesen kiborult. – Egy repülő bantha? Gondolom a hiperűrbe is képes utazni az elvarázsolt patái segítségével, igaz?

– Én… ezen még sosem gondolkodtam el – ismerte be a PK –, de magától értetődik.

– Nem hiszem, hogy így van – suttogta a szállítódroid. – Én úgy hallottam, hogy egy varázslatos fogaton utazik.

– Egy fogaton.

– Amit a kibernetikus vidámság hajt.

A kommunikációs droid hitetlenkedve a magasba emelte egyetlen, megmaradt karját.

– Azt hiszem, én már mindent hallottam. Kibernetikus vidámság, na még mit nem!

– Ez igaz is lehet – suttogta a segédegység.

– Csak ha hibás a processzorod. Ez csak egy tündérmese, én mondom nektek. Egy ostoba kitaláció az egész! Itt ültök egy java homokkúszóban abban a reményben, hogy egy vidám öregember idejön, bekeni az ízületeiteket és kijavítja a meghibásodott részeiteket. – 9R-NC megkocogtatta hiányzó karjának vállízületét. – Gondolom új kart is hozni fog, ugye? Vagy talán segít megszökni nekünk erről a szörnyűséges helyről? – A kommunikációs droid végigjáratta a tekintetét a csapat tagjain. – Nos?

Komorság borult a csoportra, a droidok lehajtották a fejüket.

– Talán igazad van – motyogta az első PK. – Nem tűnik valószínűnek.

– Nem bizony – fejezte be diadalittasan a kommunikációs egység. – A helyetekben én kikapcsolnám magam az éjszakára, hogy megőrizzem az energiámat. Ki tudja, milyen gyötrelmeket hoz a holnap.

A droidok szétszéledtek, és kis zugokat kerestek maguknak, ahol letelepedhettek éjszakára. LA-R1 végignézte, ahogy a többiek távoznak. Magában elraktározta a csikorgó csuklóízületekre és a nyikorgó kerekekre vonatkozó észrevételeit, aztán folytatta a munkát az energiadroidon, miközben a többiek alvó állapotba kapcsoltak. A lámpák sorban kialudtak, a motorjaik lelassultak. Még 9R-NC is kikapcsolt, a feje előrezuhanva pihent a mellkasán.

LA-R1 senkit sem szeretett boldogtalannak látni. Már az is épp elég, hogy csapdába estek ebben a reszkető, mozgó erődben. Az utolsó dolog, amire szükségük volt, hogy 9R-NC azt a kevéske reményt is elvegye tőlük a gúnyolódásaival.

Azonban volt valami a droidok történetében, ami megragadta a figyelmét. Talán itt az ő nagy esélye, hogy segítsen az Olajhozónak a galaxis egészét érintő, hálátlan feladatában. Amikor megbizonyosodott róla, hogy egyetlen java sem jött le ellenőrizni őket, LA-R1 droidtól droidig haladva gurult, és a saját olajtartalékait felhasználva megkente a megmerevedett ízületeket. Aztán a homokkúszó hatalmas gyűjteményéből pótalkatrészeket keresett a hiányzó végtagok pótlásához. Manipulátoraival késő estig dolgozott, sorban kijavítva a hibás alkatrészeket. Még 9R-NC-nek is talált egy megfelelő pótkart, amit fel is hegesztett a helyére. Talán ez majd javít egy kicsit a kommunikációs droid hangulatán, bár nem számított erre.

Amikor elkészült, LA-R1 visszagurult a gonk droidhoz, és kikapcsolta magát. Az akkumulátorai csaknem teljesen lemerültek az éjszaka erőfeszítéseiben.

Nem sokáig aludt. Alighogy elhalványultak a receptorai, újra működésbe léptek, amikor valami nagy dolog csapódott neki a lánctalpas szállító oldalának, megdöntve a ferdén ívelő járművet.

A droidok egy szempillantás alatt felkeltek. Elektronikus jajgatásuk tovább fokozta a kialakult zűrzavart, miközben a homokkúszó tovább billegett.

– Mi volt ez? – kiáltották a PK egységek egyszerre, amikor kintről újabb fülsiketítő üvöltés hallatszott. Olyan hangos volt, hogy még a droidok csatlakozói is beleremegtek.

LA-R1 tudta. Hallotta már egyszer ezt a kiáltást a homoktenger pusztaságában. Egy szörnyű üvöltést, ami csak úgy visszhangzott a kanyonok közt. A homoki vapiti adott ki ilyen hangot. A hatlábú, pikkelyes bőrű, hatalmas termetű állat, aminek az agancsa olyan szélesre nőtt, mint egy koréliai teherhajó. LA gyorsan elsípolta az állatról előkotort ismereteit, épp, amikor a lánctalpas homokkúszó újabb ütést kapott a vadállattól. A duracél lemezek repedezésének hangja töltötte be a rakteret, ahogy az állat hegyes agancsa áthasította a szállítójármű páncélozott burkolatát.

A homokkúszó a következő pillanatban az oldalára borult. A droidok átrepültek a raktérben. Az LA-R1 görgői alatt futó padlóból hirtelen fal lett, amin végigcsúszott a helyiség egyik végétől a másikig, ahol egyenesen nekiütközött a szállítódroidnak. A mogorva droid egyik hosszú raklapkarja elvágta LA jobb oldali tápkábelét.

Odakint a homoki vapiti újabb dühös kiáltást hallatott, aztán óriási patáival újabb támadást indított, és törmelékké formálta a jármű futószalagját. Kétségbeesett kiáltások hallatszottak a javák nyelvén, aztán sugárnyalábok hangját lehetett hallani, ahogy a fogvatartóik elkergették a fenevadat. LA hallotta a vapiti egyre távolodó hangját. A javák dühösen kiáltoztak, de hangjukat elnyomta az izgatott MSE droid, aki ekkor gurult be a felfordított tárolórészbe.

– Igaz lehet? – kérdezte 9R-NC, miután meghallgatta az egérdroid szédítő gyorsaságú jelentését. – A fő rámpa leszakadt a tartópántokról?

– Akkor itt az esélyünk elmenekülni – kiáltotta a szállítódroid, miközben kikászálódott LA-R1 alól.

A droidok nem várták meg a javák visszatérését. Kimásztak a raktérből, és ekkor csodálkoztak el igazán, hogy az ízületeik sokkal simábban mozogtak, mint bármikor korábban. A gonk droid – akiről úgy gondolták, teljesen lemerült – most boldogan dudálva haladt mögöttük. LA-R1 még azt is hallotta, hogy 9R-NC hirtelen felismerte a tényt, hogy újra két karja van.

– Talán mégiscsak volt valami az Olajhozóról szóló történeteitekben! – jegyezte meg a kommunikációs egység, miközben kimászott az összetört lánctalpasból.

Azt azonban senki sem vette észre, hogy LA-R1 nem gurult velük. Ott feküdt, ahová a jármű feldőlése után került. Az akkumulátorai lemerültek, az olajtartalékai pedig vészesen alacsony szintre süllyedtek. Mozdulni sem bírt. Hangot is csak alig tudott kiadni magából, nem úgy a többi droid, akik egyre távolodtak a homokkúszótól, vagy később a javák, miután visszatértek, hogy összeszedjék az arra érdemes holmikat, lévén a járművet már nem lehetett megjavítani. Azt feltételezték, hogy géppel együtt a szemétledobó is meghibásodott, így az értéktelen kacatokat a raktérben hagyták. Erre a sorsra jutott LA-R1 is, akit félig maga alá temetett a többi értéktelen szemét.

Leszállt az éjszaka a sivatagban. LA-R1 az oldalán feküdt, és várta, hogy az akkumulátorai végleg lemerüljenek. Valahol a távolban egy vadállat üvöltése törte meg a csendet. LA hamar rájött, hogy a homoki vapiti tért vissza a roncshoz. Hallotta, ahogy a fenevad patái alatt dübörög a homoktenger. Egyre közelebb ért. Hamarosan elérte a javák elhagyatott járművét, és hatalmas agancsával átszakította a behorpadt fémlemezeket. A droidnak fogalma sem volt, miért akarhat ez az állat annyira bejutni a jármű belsejébe. Talán néhány java is áldozatul esett az első támadás során, és most jött, hogy velük töltse meg a hasát. Talán droidokra éhezett. LA-R1 nem tudta, de rettenetesen félt, különösen, amikor a lény felhasította a homokkúszó oldalát, mintha az csak egy pallér gyümölcs lett volna. A következő pillanatban a lény hatalmas orra jelent meg a raktérben.

LA-R1 kikapcsolta a receptorait, annyira félt odanézni. Mivel így tett, lemaradt arról a látványról, ahogy egy láthatatlan kéz megragadta, a levegőbe emelte és elhajította a hatalmas lényt. A vapiti feltápászkodott, és bömbölve menekült el a sivatagon keresztül.

LA óvatosan bekapcsolta a lencséit. Mozgásérzékelői azonnal figyelmeztették, hogy valaki átmászik az őt takaró pótalkatrész-szemétdombon.

– Üdv neked – hallatszott egy emberi hang.

Egy hang, amit LA-R1 ismerősnek talált. Elfordította a fejét, és egy szakállas férfit pillantott meg, ahogy épp lefelé mászott a szeméthalmon, egyenesen felé. Az idegen lett volna az Mos Goftiból? LA-R1 nem volt benne biztos. Az iontöltet kicsit megzavarta a kereskedelmi állomással kapcsolatos emlékeit. Akárki volt is, megmozdította a kezeit, mire az LA-R1-t a padlóra szorító fémhulladékok varázslatos módon a levegőbe emelkedtek. A kis asztrodroid felvisított, amikor felfogta, hogy ő is emelkedni kezdett, de egy pillanattal később a görgői újra a padlóra kerültek.

– Nem nézel ki túl jól – állapította meg az öreg, miközben újra csatlakoztatta LA-R1 tápkábelét, aztán pedig tesztelte az ízületeit. – Olajra van szükséged.

A férfi eltűnt, de néhány másodperc elteltével vissza is tért egy kenőanyagos dobozzal, amiből gyakorlott könnyedséggel látta el LA-R1 ízületeit.

– Ettől jobban érzed magad, hm? Enélkül még jobban leszel.

A férfi nyitott tenyérrel intett egyet LA kupolája felett, mire a rögzítőzár kioldott, és átrepült a raktéren. Valahol messze a látómezejükön kívül ért földet, hogy a feledés homálya örökre rá telepedhessen.

– Na, barátocskám, azt hiszem, ideje téged hazavinni. Biztos vagyok benne, hogy nem akarsz lemaradni a klánok összejöveteléről, igaz-e? Fedbord biztosan kíváncsi, hogy merre jártál.

LA-R1-nek fogalma sem volt arról, honnan tud ez a szakállas férfi az összejövetelekről, vagy a gazdájáról, de azt biztosan tudta, hogy a csuklyás alak kivezette őt a homokkúszóból a csillagokkal teli éjszakába. Az Olajhozó legendája mégiscsak igaznak bizonyult.