A novella az Insider magazin 166. számában jelent meg 2016. június 14.-én. A rövid történetet Sylvain Neuvel írta, és Drew Baker illusztrálta.

Nincs vér a földön, csak a páncélom telik vele. Hogy mikor kezdődött ez az egész? Számomra ez egy könnyű kérdés. Úgy emlékszem arra a napra, mintha… nem igaz. A tegnapi nap homályba vész. A történetem korábban indult. Emlékszem, tizenkettő éves voltam. Az apám az eriadui légtisztító gondnokaként dolgozott. Függőlegesen felhúzott gépek végtelen sorai tisztították azt a levegőt, amit a bányászat szivattyúi egyre több mérgező anyaggal szennyeztek. A legtöbb ember soha nem is lát légtisztítókat – főleg, mert olyan távol építik fel őket a civilizációktól, amennyire emberileg lehetséges. Senki sem akar arra emlékezni, hogy egyedül ezek miatt lélegezhető a levegő. És különben is csúnyák, de mi nem bántuk. A húgomnak és nekem a farm egy… játszótér volt. Egy erdő. Egy seregnyi droid. Az volt, aminek csak akartuk. Anyám addigra már meghalt, és amíg apám dolgozott, csak ketten voltunk. A városba ritkán mentünk – apa mindig azt mondta, veszélyes – és senki más nem lakott a közelben.

Xea éppen csak betöltötte a nyolcat, amikor a lázadók megérkeztek. Aznap nem érezte túl jól magát, ezért hagytam, hogy az én ágyamban aludjon, mert szeretett ott aludni. Az érkező hajók csendesek voltak, szinte már hangtalanok. Nem is tudom biztosan, hogy az apám hogyan hallotta meg őket, de meghallotta. A sugárfegyvere hangja ébresztett fel. Mire kiértem a házból, a lázadó hajók már vonóhorgot akasztottak két légtisztítóra. Gondolom azt hitték, hogy csak felkapják és elmennek. Amatőrök. A folyamatos húzás hatására az egyik gép végül engedett, de a hálózati vezeték kitartott. Átszakította a talajba épített csatornát, miközben a tisztító a fejünk fölé emelkedett, és eltűnt a sötétben. Apa ordítani kezdett, és innentől az egyre növekvő hasadékra tüzelt a hajó helyett. Én csak néztem, és nem értettem. Pedig kellett volna. Addigra sok tudományos könyvet olvastam el, amiket még az anyám adott nekem. Imádta a tudományt.

– Ha élni akarsz ebben a világban – mondta nekem egyszer –, az a legkevesebb, hogy megpróbálod megérteni a működését.

Azok a könyvek maradtak csak utána, és legtöbbjüket kívülről fújtam. Szakítószilárdság. Egységnyi erő per keresztmetszet területe. Mekkora húzóerőt képes elviselni egy dolog, mielőtt szétesik? Apa semmit sem tudott a fizikáról, de már elég mélycsatornát rögzített ahhoz, hogy tudja, micsoda pokoli küzdelem árán lehet kiszerelni. Hajó, elektromos vezeték, vonókötél. Valamelyiknek engednie kellett. Amikor a hajóból elfogyott a kötél, a hirtelen rándulás hatására a vontatókábel elszakadt. Fél másodperccel később a tisztító újra megjelent az égen. Keresztülesett a tetőn, egyenesen a szobámba. Teljesen maga alá temette a kishúgomat. Mikor kezdődött? Éppen akkor.

Abban a pillanatban tudtam, hogy lázadókat akarok ölni. Ez abban az évben volt, mikor Wilhuff Tarkin megkapta a nagymoff címet.

Ezek után, a dolgok gyorsan megváltoztak Eriadun. Szabályozások. A bűnözőket keményen megbüntették. Egyesek szerint néha már túl keményen is, de ha nincs mit rejtegetned, nincs mitől félned. Én nem bántam, hogy pár terroristával példát statuáltak. Életeket mentettek vele. Úgy érezhettük, hogy… védve vagyunk. Végigsétálhattunk Phelar utcáin anélkül, hogy robbanástól vagy lövöldözéstől kellett volna félünk. Apa még engem is elküldött néha ellátmányokért. Nem tudom, hogy ha Xea élt volna, Tarkin kapott-e volna hatalmat, de azt tudom, hogy Xea szerette volna látni Phelart.

Találkoztam egyszer a nagymoffal. Eljött a farmra nem sokkal a támadás után. Sose láttam apámat olyan idegesnek. Nem emlékszem rá, hogy mit mondott Tarkin, mert őszintén szólva nem is figyeltem rá, csak a mögötte álló emberek fényes, fehér páncéljára. Erőt sugároztak, nyugodtságot. A körülöttük lévő világnak nem kellett félnie. Mindig erősnek érezhették magukat abban a páncélban. Azonnal tudtam, hogy én is rohamosztagos leszek.

Apám persze ellenezte. A Lázadók Szövetsége elvette az egyik gyerekét, és nem akarta, hogy a Birodalom elvegye a másikat, de nem számított. Semmi sem számított. Amint betöltöttem a kötelező életkort, azonnal beálltam. Kiszöktem az éjszaka közepén, és csak egy cetlit hagytam a konyhaasztalon.

A Junior Akadémia szinte gyerekjáték volt. Az egyetlen célja, hogy kiszűrjék a gyengéket. Azonban Phelarban nem tudtak elég embert toborozni. A helyi hatóságok jobban aggódtak azért, hogy nem tudnak elég újoncot toborozni a fővárosban, minthogy egyikünk sem áll készen a szolgálatra. Heten voltunk a szakaszunkban, és az oktatóink nagy gondot fordítottak arra, hogy mind a heten le is diplomázzunk az év végén.

Végül tényleg rohamosztagos lettem. Apám persze nem jött el az ünnepségre, és nem volt ott akkor sem, amikor elhagytam a fővárost. De ezen nem is kell csodálkozni, hiszen sosem mondtam neki, hogy elmegyek. Mégis, amíg a szállítónk fel nem szállt, végig ismerős arc után kutattam a dokkban. Olyan sok dolgot nem mondtam el neki, és nem akartam, hogy a búcsú közéjük tartozzon.
 

Az Eriadui Birodalmi Akadémia. Azt mondták, nem olyan nagy és rangos, mint a coruscanti, de engem kellően lenyűgözött. A fő hivatalok az óvárosban voltak. Ősiek, őrülten díszesek. Bárki csinálta azokat a faragásokat, biztosan nagyon nyomorult életet élt. Az előcsarnokban voltunk, amikor megismertem az oktatómat, egy klónt, akit Lassarnak hívtak. Mindenki úgy hívta, „Jogan”. Mint a gyümölcsöt. Sosem tudtam meg, honnan szerezte ezt a nevet. Persze én csakis Lassar parancsnoknak szólítottam. Nem is mertem máshogy, főleg, hogy így is utált engem. Nem, ez így nem teljesen igaz. Ő klón volt, egy tökéletes harci gép, akit egy célból terveztek és hoztak létre. Mi? Az ő szemében, mi nem értünk fel hozzá. Hibásnak tartott minket, hiszen mi cél nélkül születtünk. A gyorsított öregedés elavulttá tette a fajtáját, de nyilvánvalóan zokon vette, hogy emberi sorállomány vette át a klónok helyét, és utált mindegyikünket. Számára csak egy rakás háziállat voltunk, akik veermokoknak akartak látszani. Szóval így kezdődött a viszonyunk… Mély nehezteléssel. Gondoljunk erre úgy, mint kiindulási pont. Utált engem.

– Alacsony vagy farmer fiú. Egy hét alatt kikerülsz innen.

Így mutatkozott be, és igaza volt. Alacsonyabb voltam a többieknél.

Vajon miért fáj ennyire, amikor vesén csapnak?

Így kezdődött az első napom az akadémián. Lassar utasította a társaimat, hogy húzzák a fejemre a takarót, és üssék az oldalam, amíg már nem mozdultam. És ez így folytatódott minden reggel a következő évben. Nem haragudtam a többiekre. Minden kiáltásom emlékeztetőül szolgált, hogy jobb, ha Lassar jó kedvében marad. Nagyjából egy hét telt el, amikor a többiek elkezdték visszafogni az ütéseiket. Persze mindig gondosan hozzáadtak egy kis „Há!” felkiáltást, csak a drámai hatás kedvéért. Mindeközben a parancsnok csak állt ott, és mosolygott. Védelmére szóljon, mindig mosolygott. A szó legszorosabb értelmében. Talán idegkárosodás miatt.

Ostobaságnak tűnhet, de a mindennapos reggeli előtti verés csak arra szolgált, hogy erősítse az elhatározásomat. Ahogy én láttam, kilépni az első nap után olyan lett volna, mintha a semmiért vertek volna össze. Másnap már kétszer hagytak helyben, majd ötvenszer, aztán százszor. Egy év után már magamat ütöttem volna, ha ez azt jelenti, hogy eltelik még egy nap. Rohamosztagos akartam lenni.

Az új év, új kadétok érkezését is jelentette. Utáltam magam érte, de reméltem, hogy lesz egy nagyobb… Hogy is mondjam? Ja, igen: egy nagyobb „sértés a számtalan klón emlékére, akik a harcmezőn estek el.” Nem volt szerencsém. Különleges voltam.

Nem tudom, mit csinálnak, hogy beszédre bírják a gyanúsított lázadókat, erről csak pletykákat hallottam. De bármit is tesznek velük, abban biztos vagyok, hogy velem is megtették valamikor a kiképzés során. Én mégsem törtem meg. Akkor nem.

Már csak egy pár hét maradt a vizsgáig. Csak arra tudtam gondolni, hogy Lassar direkt keresztbe fog tenni nekem, hogy még többet bánthasson. Forró, izzasztó nap volt. Olyan forró, hogy még a hideg zuhany sem hűtött le. A vizsga első szakaszában öt kilométeres futást kellett végeznünk, teljes felszerelésben. Mielőtt elmentünk, Lassar parancsnok egy kis beszédet, és pohárköszöntőt tartott nekünk, akik eljutottak idáig. Nem tartott sokáig, tekintve, hogy egyedül nála volt ital. Felhajtotta a smaragdszínű bort, aztán földbe taposta a poharat a csizmájával egy régi szokás részeként, amit egyikünk sem ismert. Aztán megkért, hogy vegyem le a csizmámat, én pedig végignéztem, ahogy a szilánkokat apránként beleteszi. A kicsik aggasztottak a legjobban. Azok, amelyek lyukat vágnak a húsodba. Mégis visszavettem a csizmámat, de ezt nem nevezném bátorságnak. Harag nélkül tettem. Így futottam le az első ötszáz métert. Koncentráció és eltökéltség. Ez adott nekem újabb három lépést. Azután, mintha nem én lettem volna. A fájdalom az agyunk terméke, nem a testünké. Túl sok fájdalom esetén az agy egyszerűen lekapcsol – legalábbis egy része. Minden, ami hajtott, az érzékeim, a lelkem vagy bárminek is hívjuk, eltűnt. Bármi is haladt át a célvonalon, az nem én voltam. Az nem volt emberi.

A betegszobában ébredtem fel három nappal később. Rekonstruálták mindkét lábam. Én még arra sem emlékeztem, hogy befejeztem a versenyt, de nem is érdekelt. Minden részem elismerte a vereséget. Megkérdeztem a nővért, hogy beszélhetek-e Lassar parancsnokkal. Azon a legelső napon azt mondta, kevés leszek ehhez. Most, hogy már levizsgáztam úgy éreztem, el kell mondanom neki, hogy igaza volt. Az ápolónő azt mondta, ez várhat. Az orvos két hét pihenést írt elő. Akármit is akarok mondani a parancsoknak, ráér az ünnepség után.

– Megcsinálta – mondta. – Rohamosztagos lett.

Xea büszke lett volna rám. Megcsináltam. A birodalmi hadsereg egyik elit rohamosztagosa. Azt a feladatot kaptam, hogy járőrözzek Eriaduváros ötödik kerületében, a divatkerületben. Az elit talán egy kicsit túlzás, de rengeteg tolvaj őszintén meglepődött, amikor meglátott minket. Némelyik elfutott. Persze nekünk az tetszett, ha elfutottak. Talán nem egészen erre vágytam, de a piti bűnök is bűnök, és valakinek meg kellett állítania. Én pedig jó csináltam, amit csináltam. Szerettem nézni az embereket, akik élvezték az általunk biztosított rend és biztonság érzetét. Ahogy az emberek sétálnak akkor, amikor nincs mitől félniük… számomra ez a szavak nélküli elismerés. Azt kívánom, bár elég lett volna, de sosem tudtam elfojtani a haragot. Egy évvel később hallottam, hogy még több egységet vezényelnek a Lothalra. Önként jelentkeztem.

Először hagytam el a bolygót. Amíg el nem hagytuk az űrkikötőt, végig arra gondoltam, hogy el kellene mennem apámhoz. Csomót éreztem a gyomromban, amikor a hajó elhagyta a légkört. Nagyon, nagyon beteg lettem. Mint kiderült, nem bírom az űrutazást. Még jó, hogy nem a flottát választottam.

A levegő más volt a Lothalon. Igazából, minden más volt. Látszott, hogy az emberek nehéz időket élnek, és ezért még őszintébbé váltak. Először imádtam ezt. Az egységünkben lévő férfiak és nők jók voltak. A századosunk egy nerf farmon nőtt fel, és folyton arról beszélt. Minden elképzelhető problémát a gazdálkodással kötött össze. Tömegoszlatás? Gondold azt, hogy nerf terelés. Túsz szituáció? Mindenkit meg kell nyugtatni – ahogy a nerfeket elléskor. Terrorizmus? Nos, képzelj el pár nerfet, amikor elkapják a feluciai influenzát. Mit teszel, hogy megmentsd a csordát? Elintézed a beteg állatokat, és talán még pár egészségeset is, akik közel voltak a betegekhez. Gyorsan kell cselekedni, hogy sikerüljön, de ha beválik, akkor a csorda nyugodtan legelhet tovább, mintha mi sem történt volna. Volt egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Igazam lett.

Tettem dolgokat. Én… nem vagyok katonai stratéga. A pokolba is, még tiszt sem vagyok. Rá kellett jönnöm, hogy valami sokkal nagyobb részévé váltam. Olyan hatalmas dolgokba csöppentem, amiket egy magamfajta alak talán fel sem fog. Mégis… tettem dolgokat. Egy kis falu felégetése talán valóban a Birodalom üdvét szolgálja, talán tényleg életeket ment, de miközben csinálod, nehéz arra gondolni, hogy ez jó a Birodalomnak. Csak úgy érzed, hogy leégetsz egy kis falut. Mi vagyunk azok, akiknek foglalkozniuk kell a sikolyokkal, a síró gyerekekkel.

Pontosan azt tettem, amiért kivezényeltek minket. Lázadókat bántottam. Viszont korábban mindig úgy képzeltem, hogy ez egyszerű fekete és fehér. De akkor a szürkeség óceánjában úsztam. Voltak napok, amikor hiányzott, hogy csak piti tolvajokat kapjak el Eriadun. Hiányzott az egyszerűsége. Mégsem kérdőjeleztem meg soha a kapott parancsot, csak tettem a dolgom. Aznap egy ellopott, ritka kyberkristály-szállítmány vadászatára indultunk. Nagyon boldogok voltunk, amikor még ebéd előtt megtaláltuk. Ellenőrző állomásokat húztak fel a terület minden útján. Akárki is lopta el a szállítmányt, valószínűleg pánikba esett, és otthagyta az egyik közeli letelepedési tábor mellett. Ettünk egy falatot, aztán elindultunk megkeresni a tolvajokat.

A százados elmondta, hogy amikor egy nerf leszakad a csordáról és eltéved, keményen rá kell vágni az egyik állat farára, hogy visítson. Ettől a többi nerf is elkezd majd visítani – valamilyen természetes ösztön miatt –, és egy kis szerencsével az elkóborolt állat meghallja társai kórusát, így megtalálja a visszautat. Akkor még egyikünk sem értette, mire gondolt pontosan a százados, de elég magabiztosnak tűnt ezzel a nerf-ihletett stratégiával, úgyhogy nem kérdeztünk vissza. A valójában ez azt jelentette, hogy torkon ragadtunk egy rodiai boltost, elrángattuk főtérre, és fegyvert fogtunk a fejéhez. A százados azt mondta, bárki lopta el a kristályokat, lépjen elő, mielőtt háromig számol, máskülönben a rodiai meghal. Rossz rodiait szemelt ki. Senki sem szólt egy szót sem, még akkor sem, amikor a földre zuhant. Holtan.

A százados ezután egy ember nőt ragadott meg. Nem mondta el újra, csak elkezdett visszaszámolni. Amint kimondta a hármat, egy férfi lépett elő a tőlem balra eső épületből. A kezében puskát tartott. Azonnal tüzet nyitottam. Nem engedtem, hogy egyetlen rohamosztagost is célba vehessen. Egyszerűen nem. Egy kislány – nem lehetett több tíz évesnél – tűnt fel mögötte, és a testhez rohant. Próbálta felébreszteni, visszarázni az életbe. Tényleg megpróbálta. Az egyik első dolog, amit megtanulsz egy alakulatban az az, hogy a holttestek súlya egymilliószor nehezebb, mint az élőké. Olyan, mintha megpróbálnál felemelni egy zsák vizet. Amikor rázuhant a testre, rájött, hogy feleslegesen erőlködik, és inkább elkezdte a halott apja haját fésülgetni az ujjaival.

Aztán kitört a káosz, mindenfelé lövések cikáztak. Egy másik gyalogos segítséget hívott. Elfordultam egy pillanatra, és ekkor lőtt meg. Igazából nem is hallottam a lövést, de éreztem, ahogy a sugárnyaláb átégeti a belsőségeimet. Feleslegesen néztem volna meg, jól eltalált. Egyszerűen térdre rogytam – ez a része magától történt –, és levettem a sisakomat. Jól esett. A szél az arcomon, az illatok, a perifériás látás…

És itt tartunk most. Haldoklom. Még mindig engem néz, miközben az apja teste fölé magasodik a mindössze százhúsz centiméterével. A puskát, ami éppen akkora, mint ő, egyenesen tartja. Az apja jól megtanította rá. Nem tüzel többet, tudja, hogy így is végem van, de ennél többről van szó. Felismerem ezt a nézést. Érez valamit, amit még nem is ért igazán. Tudom, mert én is ezt éreztem a húgom halálának éjszakáján. Épp előttem történik meg újra. Az a sok fájdalom, az a sok düh. Egy pillanattal ezelőtt, túl sok mindent kellett kezelni, akár egy raj lylek, akikkel nem tudsz harcolni. Nem harcol többé, csak befogadja. Egy része épp most halt meg, de ami megmaradt, azt élőbbnek fogja érezni, mint valaha. Célt kapott, ott akkor. Épp… most. Tudja. Úgy fog felnőni, hogy lázadó akar lenni. Rohamosztagosokat fog ölni. Csodálkozom, hogy miért mosolygok. Fogadok, ő is csodálkozik rajta. Mit érzek? Bűntudatot nem. Talán kellene, de nem érzem. Talán büszkeséget? Nézz rá! Gyönyörű. Mikor kezdődött? Számára egy másodperccel ezelőtt. Mikor lesz vége? Xea, jövök hozzád…