A novella az Insider magazin 151. számában jelent meg 2014. július 22.-én. Alexander Freed írta, valamint Joe Corroney és Brian Miller illusztrálta. A történet az Alderaan pusztulása után játszódik, a középpontban egy testvérpár áll, akik a Birodalom hajtóvadászata elől menekülnek Coruscant alsóbb szintjein.

A 2142-es szint egy szeméttelep volt. Anandra már akkor rájött erre, amikor odalépett Hangra Húsbárjának pultjához. Rányomta a tenyerét a zsíros fémre, hogy elrejtse a keze remegését, és a grillnél dolgozó öregembert kérdezte meg a „Centax 3 szállítmányról”. A férfi leereszkedő tekintettel pillantott rá, mintha Anandra egy mély vízbe keveredett, eltévedt kislány lett volna. Habár lényegében nem tévedett, a lány mégis legszívesebben kirángatta volna a pult mögül, hogy addig szidja, amíg valahogy minden helyre nem jön. De nem kezdett kiabálni. Nem rendezhetett jelenetet, így nyugalmat kényszerített magára, hogy továbbra is szánalmasnak és zavartnak tűnjön, azt remélve, ezzel elnyeri az emberek együttérzését. Mire visszament a testvéréhez – aki abban a sikátorban várt rá, ahol előző éjszaka aludtak –, már kitalálta az új tervét.

A következő lehetősége a meneküléshez a rohamosztagosok voltak.

A sikátort fémes rácsú csatornafedők borították. Anandra nekidőlt a falnak Santigo mellett, és a fiú arcán figyelte a fölöttük elrepülő siklók árnyékát. Odaadta neki a zsíros hús és sajt csomagot, amit az öreg adott neki, aztán várta, hogy az öccse feltegye a kérdéseit.

– Szóval elmegyünk? – kérdezte Santigo. Anandra ökölbe szorította a kezét, de nem nézett rá.

– Lekéstük a lehetőséget.

– Nem kellett volna pihennünk – motyogta Santigo.

Nyolc éves volt, alig fele Anandra korának, de keserű eltökéltsége az apjukra emlékeztette a lányt.

– A szállító két napja ment el – vicsorogta Anandra. – Négy órán nem múlt semmi.

Vett egy mély levegőt, miközben odanyúlt az egyik csomagért, és csatlakozott az öccséhez az evésben.

Üresnek érezte magát, és szédülni kezdett az étel gondolatától.

– Azonkívül – kezdte –, nem kell elhagynunk a Coruscantot. A fickó azt mondta, ismer valakit az 1997-es szinten, aki menedéket adhat nekünk.

– Most melyik szinten vagyunk? – kérdezte a fiú.

Anandra nem válaszolt. Úgysem vigasztalná a fiút, neki pedig nem volt kedve veszekedni. 145 szint gyalog valóban hosszú út, és bár mindketten kimerültek voltak, tovább kellett haladniuk.

A csendes evést Santigo törte meg, amikor kiköpött egy csontszilánkot, és megszólalt.

– Bárcsak lenne csillagvirágunk!

Szinte csak magának mondta, de Anandra megragadta a fiú vállát, és szembe fordította magával.

– De nincs! – vágta rá. – Nem ehetünk mindig gyümölcsöt, amikor csak akarunk, és nincs több csillagvirágunk.

Santigo remegni kezdett. Anandrát hatalmába kerítette a bűntudat, így lassan eltolta magától a fiút.

– Eltűntek az Alderaannal együtt. Szokj hozzá!

A lázadások sem lázadásként indultak. A 3204-es szint lakói számára, az egész virrasztásként kezdődött. Több százan vonultak az utcára, és azokra emlékeztek, akik eltűntek vagy meghaltak a Katasztrófa bekövetkezésekor. Holografikus pillanatfelvételeket, kézzel írt leveleket, gyerekjátékokat vittek a parkokban és közösségi házakban felállított emlékművekhez.

Ahogy múltak a napok, és a hivatalos nyilatkozatok mellett a kalózhírforrások is a szörnyű valóságról számoltak be, a meggyötört jajgatások kiáltásokká alakultak át, követelve az igazságot, később pedig a forradalmat.

Az Alderaan bolygó eltűnt. Megsemmisítette a Birodalom olyan bűnökért, amiket senki sem értett. A Coruscanton élő alderaani emberek – első és második generációs bevándorlók, akik boltokat és éttermeket nyitottak, a 3204-es szinten laktak, és ritkán látogatott bolygójukról hozott kedvenc gyümölcsükkel ünnepelték a Koronázási Napot –, tovább éltek, szívükben félelemmel és dühvel. Coruscant többi lakója otthon maradt, és idegesen nézték a híreket az Alderaanról, de ettől az még nem az ő bolygójuk volt.

Anandra nem hibáztatta őket. Sosem érezte az Alderaant a szülőbolygójának, egészen a mélyvilág rendőrei, és a birodalmi rohamosztagosok érkezéséig.

Amikor a katonák végigmasíroztak az utcán és lelőtték a nagybátyja szomszédját, mert az röviden szónokolt a birodalmi korrupcióról, édesanyja ígérete – miszerint senki sem fog harcolni, és a rohamosztagosok nem okoznak gondot –, szertefoszlott.

– Te és Santigo biztonságban lesztek – mondta halványan mosolyogva reggeli közben. Gondolataiba mélyedt, kezében egy kanalat hajlítgatott.

Azt is megígérte, hogy Anandra apjával minden rendben lesz. Hazajön, amint végzett a kereskedelmi küldetésével, de ezt még Santigo sem hitte el.

– Téged elvihetlek – mondta a paui. A halott szürke bőr a szája körül kitágult, mikor grimaszolt. – De, hogy téged és a fiút együtt? Az már bonyolultabb.

Az 1997-es szint koromtól és emberi hulladéktól bűzlött. Az ipari présgépek szikrája lustán sodródott az utcán, és a pasztellrózsaszínben és kékben tündöklő sápadt jelek hívogatták a járókelőket, hogy vegyék ki a részüket a helyi „szórakozásból”. Anandra egyszer már lemerészkedett az 1997-es szintre az egyik iskolatársával egy kihívás miatt. Egy liftet használva leereszkedtek, lefényképezték magukat egy holokamerával, aztán visszamentek a szintjükre. A szülei sosem tudták meg.  

Visszatért a jelenbe. Bámulta a hullaszínű férfi arcát, egy fájdalmasan világos kantin szűk sarkában. Santigo a széke mögött állt, egyik kezét a lány vállára tette.

– Nem megyek el az öcsém nélkül – jelentette ki Anandra.

– Megértem.

A paui hátradőlt a székében, és rávigyorgott szörnyű partnerére, egy nagydarab fekete bőrű idegenre, akinek a szája szélesebb volt, mint Anandra válltól vállig, szemei helyén pedig csápok meredeztek. Anandra nem tudta, milyen fajba tartozhat.

– A család az család, de nekem olyan emberek kellenek, akik el tudják adni, és ki tudják szállítani az árucikkeket. Te képes vagy erre, cserébe meg tudlak védeni.

Anandra gyanította, milyen „kézbesítőkre” van szükség az 1997-es szinten, de tudta, hogy el tudná végezni a feladatot. Talán el is kell majd vállalnia.

– Viszont a fiú még túl kicsi és semmit sem tud adni. Érted a gondomat? – folytatta a paui.

– Majd én dolgozok helyette is – vágta rá a lány. A paui felsóhajtott, és megint a társára nézett.

– Nem vagyok biztos benne, hogy ez elég lesz. Mindketten kockázatot jelentetek, mert menekültök a mélyvilág rendőrei elől – szünetet tartott. – Még egyszer. Mi is a bűnötök?

– Nem vagyunk bűnözők – Anandra összerezzent Santigo lágy, de kihívó hangjától.

– Akkor nincs mitől félnetek, nem? – vágott vissza a paui. A csipkézett fogain megcsillant az élénk fény. A bejárat felé mutatott.

Ketten léptek be a bárba, mindketten teljes testpáncélt viseltek. Akár droidok is lehettek volna, ha nem árulja el őket a hivalkodó járásuk. Az egyikük a mélyvilági rendőrség kékesszürke egyenruháját viselte, borostyánszínű fények csillogtak a sisakja foglalatából. A másik a birodalmi rohamosztagosok fehér páncélzatát hordta, amin élesen és vakítóan csillant meg a kantin világítása.

Reffe lelövésének másnapján a biztonsági erők elkezdték letartóztatni az utcákon lévő embereket. Anandra édesanyja a lakásukban lévő narancssárga kanapén ült és sírt, miközben Anandra távol tartotta Santigót az ablaktól. Aznap nem volt HoloHálózat adás sem – a hírek nem terjedhettek máshogy, csak szomszédról szomszédra.

Az ezt követő nap a rohamosztagosok elkezdtek házról házra járni. Azt mondták, a lázadó kémek a helyiekből toboroztak, és mindenkit, aki az Alderaanon született bevisznek kihallgatásra.

Az a szóbeszéd járta, hogy a második generációs bevándorlókat ártatlannak vélik, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, ezért a biztonságuk érdekében ideiglenes lakásokba helyezik őket.

A szomszédjukban élő fiatal nő – egy kicsorbult elülső fogakkal rendelkező, szőke hajú droidszerelő, aki korábban többször is vigyázott Anandrára –, cinikus vigyorral ismételgette, ezt a különös pletykát.

– Így szereztem az első siklómat. – Mesélte egyszer. – Amikor áthelyezték a mon calamarikat a Régi Piac Szektorban történt lázadás után, apa talált egy a B-14-est, amit egy szegény család hagyott hátra.

– Nem emlékszem erre az esetre – vallotta be Anandra. – Nagyon fiatal voltam még. – A lány áthelyezte a súlyát az egyik lábáról a másikra, aztán kínosan a csípőjére tette a kezeit. – Szerinted menekülniük kellett volna? Mármint a mon calamariaknak.

– Ezt nehéz megmondani – felelte a nő. – Néha várnod kell, és csak remélheted, hogy a dolgok jobbá válnak.

Aztán megölelte Anandrát, majd visszament a lakásába, és bezárta maga mögött az ajtót.

Aznap délután Anandra és Santigo közel maradtak egymáshoz. Anandra anyja bezárkózott a fürdőbe, de a lány már nem hallotta, hogy sírna.

Az 1996-os szint csövek és futóhidak útvesztője volt a fenti présgépek, valamint az alatta morajló szakadék között. A tetőt beborító fémlemezekből és zsilipekből áradt a hőség Anandrára és Santigóra, ahogy továbbsiettek a lifttől.

A rohamosztagos észrevette őket, és nem tudták lerázni. Anandra tudta, hogy rossz döntést hozott. Élhetett volna. Több csomag halálpálcát kellett volna eladnia, vagy kémkednie kellett volna az utapaui ügyfeleknek. Santigo okos volt, és rugalmasan kezelte volna a helyzetet, idővel pedig megtanult volna együtt élni vele. Viszont a lány a szájába harapott, amikor az utapaui a végső lehetőséget kínálta, és ahelyett, hogy elfogadta volna, hogy menedéket kapjon a coruscanti bandáknál, megragadta Santigot, és a kantin hátsó kijárata felé húzta.

Most megfizetnek a gyengeségéért. A futóhíd kanyarodott, majd szétvált, de a csőhálózat függönyét leszámítva, egyik oldalon sem voltak falak; nem volt hol elbújniuk a rohamosztagos hőkijelzője, az érzékelői és még ki tudja milyen szerkezetei elől. A briliáns tervébe – miszerint elfutnak a következő szintig, aztán megkeresik a legmélyebb, legsötétebb lyukat, amiben elbújhatnak –, egyre több hiba csúszott.

Anandra megállt egy pillanatra a hosszú, keskeny karbantartási platformok között. Egyik oldalon sem volt semmi. Alattuk is csak a morajló 1995-ös szint furcsa fényei világítottak.

– Tovább kell futnod, rendben? – fordult szembe az öccsével.

– Veled mi lesz? – kérdezte Santigo.

– Ne beszélj vissza! – csattant fel Anandra.

Nem számított rá, hogy a testvére engedelmeskedik, a fiú mégis megtette. Félrenézett, és megkönnyebbülten fellélegzett, amikor hallotta az öccse lépteinek távolodó visszhangját.

Kezeit a védőkorlátra rakta, és várt.

Amikor a rohamosztagos kilépett a liftből, fehér páncélja szinte ragyogott, mint egy reflektor fénye. Ami jó hír, hogy a mélyvilági rendőr nélkül jött. Anandra viszont még jobban örült annak, hogy a sugárvetőjét még mindig a tokjában tartotta.

Egy pillanat alatt kiszúrta Anandrát. A lány mozdulatlanul állt, miközben a katona a legközelebbi platformhoz ért.

– Kérlek, lassan indulj el felém! Kezeket a magasba! – utasította a rohamosztagos. A lány a sisak elektronikus sziszegésétől még azt sem tudta megállapítani, hogy milyen idős lehetett a rohamosztagos.

– Nem csináltam semmit! – kiáltotta Anandra.

– Személyazonosság megerősítve. Anandra Milon, tizenhat éves, a 3204-es szinten élt, beütemezve áthelyezésre. Fiatalkorú engedetlenségért előzetesen elítélve. Tisztességes meghallgatásban lesz részed, figyelembe véve az életkorodat és a lelki állapotodat.

– Ott fog állni, vagy letartóztat? – kérdezte a lány. Meglepődött, mert hirtelen szédítő nyugalom szállta meg.

A rohamosztagos a háta mögé pillantott, majd vissza Anandrára.

– Ugyan, kölyök! Igazságtalanul bántak veled, de ez nem a világ vége.

– Nekem az volt – nevetett fel a lány, miközben letérdelt az átjáróra. A rohamosztagos a sugárvetőjére tette a kezét, és óvatosan közeledni kezdett.

– Rád kell raknom a karperecet – mondta a katona.

Ahogy hozzáért az övéhez, Anandra a tokban lévő sugárvető felé ugrott.

Nem próbálta megszerezni a fegyvert. Ha sikerült is volna, a rohamosztagos könnyedén elkapta, és eltörte volna a csuklóját, hogy visszaszerezze a sugárvetőt. Csak ki kellett húznia a tokból. Lendületet kellett szereznie. A futóhíd fém szélei meginogtak, és az egész szerkezet megremegett. Abban a pillanatban Anandra került előnybe.

Aztán a rohamosztagos a mellkasába térdelt. Anandra hátraesett, alig tompítva az esést.

Nem lőhet le – gondolta. Ha tüzet nyit, az a méltóságába kerülne.

A lány újabb két visszafogott rúgást kapott a mellkasába, amitől úgy csinált, mintha az egész teste görcsbe rándult volna. Amikor a birodalmi habozott, a lány felpattant, és a férfi nyaka köré fonta a karjait. Megpróbált a sisak alá nyúlni. Fájdalom járta át, amikor a férfi ujjai az oldalába martak, de ő minden erejével azon volt, hogy eltörje a sisak pántját. Keményen a sisakba fejelt. Piros foltokat látott, de remélte, hogy ezzel nyert magának néhány percet.

A földön feküdt, amikor visszatért a látása. Meglepetésére, a rohamosztagos arcát látta maga előtt. Egy ijedt, középkorú férfi arcát, aki a nagybátyjára emlékeztette. Aztán a rohamosztagos hirtelen felkiáltott, amikor a levegőbe emelkedett, majd átlendült a korláton.

A férfi mögött a paui szörnyszerű társa állt. Alig fért el a futóhídon. Zömök ujjait úgy rázogatta, mintha a rohamosztagos nyomait szeretné eltüntetni róluk.

– Az 1782-es szint… – lihegte a lény magas hangon. Anandra nem ilyen hangot képzelt el a teremtményhez. – Ott menedékre lelhetsz. – Egy pillanatig csak bámultak egymásra, aztán a lény hozzátette: – Nem tőlem hallottad!

Anandra csak ekkor vette észre, hogy a rohamosztagos sisakját tartotta a kezeiben. A fehér páncélon a vére csillogott.

– Miért csináltad ezt? – kérdezte.

– Te alderaani vagy, nem? – A lény megmozdította hatalmas izmait, ami azt a benyomást keltette, mintha vállat vonna.

– De.

– Tudom, hogy a néped szenved – folytatta a lény, majd megfordult, és elment.

Amikor a rohamosztagosok Anandráékhoz értek, a lány és Santigo egy tisztítódroid üres vödrébe zsúfolták magukat, ami a hálószobai ablakon kívül lebegett. Egy droid hetente egyszer lemosta épület külsejét. Elvileg két nappal korábban vált esedékessé, de ezúttal később történt meg a takarítás. Anandra úgy vélte, az időbeosztás változtatásáért a szomszédjuknak kell köszönetet mondania.

Hallotta, amikor az anyja kinyitotta az ajtót; hallotta a rohamosztagosok géptorzított hangját, aztán a tisztító egység elindult velük. Átkarolta Santigót, és az anyjától kapott utasításokra koncentrált: menjenek a 3108-as szintre, és keressék meg a család egyik régi barátját. Az anyjuk ott találkozik velük, aztán együtt elmennek a Coruscantról.

Természetesen a 3108-as szint volt az első, a temérdek csalódás közül. A „család barátja” semmit sem tett. Elnézést és bocsánatot kért tőlük, aztán ígéretet tett, hogy egy csempész a 2142-es szintről, majd elviszi őket. Santigo nem akart elmenni az anyja nélkül, de amikor Anandra összetűzésbe keveredett egy mélyvilági rendőrrel, meggondolta magát.

Azóta folyamatosan menekültek.

Az 1782-es szint egy végtelennek tűnő szeméttelepre emlékeztetett. Az egészet fémhulladék falak határolták, egyes helyeken pedig lengedező tornyok jöttek létre a szemétből. A falat siklók, leszerelt nagysebességű vonatok és törött, az égi otthonukból száműzött hirdetőtáblák alkották. Amikor egy jármű lekerült a felsőbb szintekről, az 1782-es volt az utolsó állomása.

Anandra és Santigo együtt sétáltak, a fiú a lány jobb kezét fogta. Anandra a bal kezében a halott rohamosztagos sugárvetőjét szorította. Nem tette le, mióta megszerezte a futóhídon.

Már majdnem egy órája járták a szeméttelepet – teljesen egyedül voltak, már persze ha nem vesszük figyelembe a túlméretezett patkányokat –, amikor egy emberszerű alak bukkant fel egy rozsdás villamos autó mögül. Legalább két számmal nagyobb munkásmellényt viselt, kidudorodó szemei könnycsepp alakú feje oldalán helyezkedtek el. Anandra felismerte, melyik fajba tartozik az idegen – egy mon calamari –, de évek óta nem látott egyet sem.

Úszóhártyás kezében egy hosszú és nehéz acélhidrokulcsot cipelt. Anandra úgy vélte, hogy talán a szemetet próbálja újrahasznosítani vele. Ugyanakkor emlékezett még a rohamosztagos csizmájára, amikor az mellkason rúgta, így csak arra tudott gondolkodni, hogy a lény milyen gyorsan és keményen tudná meglódítani a fém szerszámot.

Felemelte a sugárvetőt, és célzott.

– Ne gyere közelebb!

A mon calamari megtorpant. Santigo megszorította a nővére csuklóját, és mondott is valamit, de nem figyelt oda rá. Az ujja a ravaszon remegett.

– Nem akarunk bántani – jelentette ki Anandra. – Csak étel kellene, és néhány kredit, hogy elérjük a következő szintet.

A mon calamari fejet hajtott, de egyébként nem mozdult.

– Azt mondtad, lesz itt valaki, aki segít nekünk – suttogta Santigo, de a lány továbbra is figyelmen kívül hagyta az öccse megjegyzését. Végre egyszer ő irányított, és nem akart többször csalódni.

– Érted, amit mondok? – kérdezte nyersen. A tenyere izzadt miközben próbálta keményebben fogni a fegyvert anélkül, hogy meghúzta volna a ravaszt.

A mon calamari torokhangon beszélni kezdett a saját nyelvén. Amikor Anandra intett a sugárvetővel, újra megpróbálta.

– Igen – mondta ügyetlenül.

– Ne bántsd! – kérte Santigo.

A mon calamari felemelte a szabad kezét – a másik a hidrokulccsal együtt leengedve maradt – és Santigóra mutatott.

– Alderaani?

A szeme sarkából Anandra látta, hogy az öccse bólint.

– Követ – mondta a mon calamari, majd elindult visszafelé.

Anandra a célkeresztről a teremtmény arcára nézett. Azokra a lehetőségekre gondolt, ahol ez a találkozó elromolhatott. Lehet, hogy ez az idegen a paui rabszolgájaként dolgozik; lehet, hogy arra készül, hogy feladja őt a rohamosztagosoknak; lehet, hogy minden ok nélkül végez vele és az öccsével is.

Santigo őt figyelte. A lány lassan kiengedte a levegőt, és lejjebb eresztette a fegyvert.

Egy kanyargó ösvényen haladtak a roncsok között, aztán leereszkedtek egy kárpitozott vonatülésekből és ablakkeretekből épült dombon egy nagy acélbarlang irányába. Amikor közelebb értek, Anandra rájött, hogy amit korábban barlangnak hitt, az valójában egy csillaghajó törzse volt. Biztosan egy rég elfelejtett konfliktus alatt semmisült meg, és az azóta eltelt idő alatt belezték ki ennyire. Semmi sem maradt belőle, csak egy kék és sárga fénytől ragyogó üres tér.

A hajótest belsejét összetákolt táborok, apró standok, lámpásokkal és akkumulátorokkal megvilágított sátrak, zsírban sistergő, hordozható sütők, esővízzel teli vödrök és több száz, különböző fajú élőlény töltötte meg. Egy mon calamari mynokot sütött, miközben tetovált emberszerű gyerekek labdáztak a közelben. Anandra látott egy nehézkesen mozgó lényt is, akiről hirtelen azt hitte, hogy a paui társa, de a káprázat elmúlt.

– Állj! – kiáltott Anandra, nyersebben, mint szerette volna. Magához húzta az öccsét. – Mi ez az egész?

– Otthon – felelte a mon calamari. – Maradhattok. Nem erre számít?

Anandra zavarodottan megrázta a fejét.

Egyre több férfi és nő gyűlt össze a hajótestből, és óvatos érdeklődéssel figyeltek. A mon calamari végig a lányt nézte.

– Mon calamari – mutatott a mellkasára. – Birodalom elvesz. – Maga mögé mutatott. – Herglic – Egy újabb izmos lény tűnt fel. – Birodalom elvesz.

Ahogy a tömeg nőtt, a mon calamari egyesével az idegenekre mutatott. Megnevezte melyik fajba tartoznak, és melyik bolygóról származnak. Anandra némelyiket alig ismerte, éppen csak említés szintén hallott róluk korábban. Végül a lény rá mutatott.

– Alderaani. Birodalom elvesz, de itt, mindannyian osztoz.

Nem tudta, hogy az idegen szavai, vagy a mögötte gyülekező szomorú tömeg hatására, vagy csak a kimerültsége hatalmasodott el rajta, de Anandra elejtette a fegyvert, és sírni kezdett.

Santigo ismét megszorította a kezét. A lány úgy sírt, ahogy az anyja szokott a lázadás kitörése után. Nem kellett neki különösebb indok, egyszerűen csak méltóság nélkül sírt. Végül az idegenek felkarolták, és bekísérték őket a hajótest biztonságos melegébe. Santigo mellette maradt. Amikor Anandra újra tudott beszélni, segített a vendéglátójuknak előkészíteni az ételt, aztán keresett egy helyet, ahol az öccse lepihenhetett, és nyugodtan ehetett.

Tudta, hogy a kérdéseivel megvárhatja a másnapot. Meg kellett tanulnia, hogyan élik a mindennapjaikat ezen az szinten az élőlények, meg kellett ismernie, hogy miben reménykednek. Meg kell osztania velük a feljebb lévő szintek híreit. De, ami a legfontosabb, el kellett döntenie, hogy eldobja a sugárvetőjét, vagy harcol vele a Birodalom ellen.

Azon az éjszakán azonban félretehette az aggodalmakat. Azon az éjszakán otthont és családot talált a Coruscant mélyén.