A novella az Insider magazin 205. számában jelent meg 2021. szeptemberében. A történet a Viharfellegek c. regény cselekménye után játszódik. 

A galaxist megrázták a valói események, ahol a Nihil pusztító erejű támadást indított a Köztársasági Vásár ellen. Eluralkodik a káosz, amikor az anarchista martalócok feltűnnek a távoli rendszerekben. A Köztársaság összehangolt ellenlépésekre készül, és a műveleteik központjának a Csillagfény Jelzőállomást választják…

Velko Jahen hosszan fújta ki a levegőt, miután bezárt egy csatornát a Csillagfény Jelzőállomás fő vezérlőpultján. Épp a Jedik egyik Vektor-osztagának újabb bevetését felügyelte, immár harmadik alkalommal aznap. A Jedik elegáns vadászgépeit, amik a háromszög alakú hiperkeretekhez csatlakoztak. A mozgékony hajók csak a keretek segítségével tudták elérni a fénysebességet. A frozi Jedi, Nooranbakarakana felgyorsított, hogy segítsen Kriss tábornagynak, aki épp Nihil támadókkal vívott csatát a Magaveene-rendszerben.

Velko életét a legkevésbé sem lehetett csendesnek nevezni, mióta az állomásra került, de az utóbbi néhány hónap már a következő szintet súrolta. A valói eseményekre válaszul – ahol a Nihil gyakorlatilag a földdel tette egyenlővé a Köztársasági Vásárt – elindult a Válaszcsapás Hadműveletet. A Csillagfény Jelzőállomás pedig az események középpontjába került. Több tucatnyi küldetést indítottak innen, amik egytől egyig a Nihil előcsalogatását célozták. Akárhol bujkáltak is.

A Hadművelet során Velko különféle támadások koordinálásával töltötte a napjait – és az éjszakáinak egy részét is. Többnyire összekötőként dolgozott a Jedi Rend és a Köztársasági Védelmi Koalíció válogatott csapatai között. Eleinte nagyon élvezte a dolgot. Az érzelmek elszabadultak az állomáson, ami a korábbi életére, a Soika lövészárkaiban tapasztaltakra emlékeztették, de az adrenalin lassan elfogyott, a helyét pedig felváltotta a csontig hatoló fáradtság.

Velko a kronójára pillantott. Még négy órába is beletelhetett, mire végre elterülhet a priccsén. Talán a konferenciateremből hozhatna magának egy cafot a következő válság kirobbanása előtt. Ekkor megszólalt a komlink, így ez az ötlete hamar szertefoszlott.

– Itt Jahen – szólalt meg. Megpróbálta mellőzni a fáradtságot a hangjából, mielőtt válaszolt a hívásra.

– Adminisztrátor, nagyon elfoglalt?

Velko visszafojtott egy sóhajt, amikor felismerte Ghal Tarpfen, az állomás biztonsági vezetőjének hangját. Hogy lehet ilyen kérdéssel kezdeni egy beszélgetést? Ki nincs elfoglalva a jelen helyzetben?

– Miben segíthetek, főnök?

– Egy kisebb… perpatvar tört ki a négyes hangárban.

– Egy perpatvar?

– Meg tudja nézni? Lehetőleg most rögtön? – Velko megmasszírozta az orrnyergét. Érezte, hogy lassan megfájdul a feje.

– Esetleg nincs más, aki…

– Én mennék – vágott közbe a mon calamari –, de a Tűzmadár osztag most tért vissza néhány Nihil fogollyal, és velük kell foglalkoznom.

– És hogy halad?

– Jól – felelte Tarpfen. – Csak két tucatnyi elmaradásban vagyok, ami jobb, mint tegnap. Csak az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy nekem kelljen átvágtáznom a négyes hangárba…

– Amikor én itt vagyok a következő szektorban.

– Látom, kapiskálja már. Mondanám, hogy kérem, de…

– De kiütése lesz tőle – mosolyodott el Velko.

– Igen, az is. Szóval, megnézi?

Velko és Ghal kapcsolata eleinte nehezen indult, ám az utóbbi időben a valói válság után javult a viszonyuk. Összekovácsolódtak. Nem mondta volna, hogy barátok, de jó irányba tartottak, hogy egy nap így legyen.

– Máris megyek – felelte végül Velko, és máris elindult az ajtó felé. – De ezután jön nekem eggyel.

Eggyel? Fú, mennyivel tartozott neki Tarpfen!

Amit perpatvarnak nevezett, az valójában egy ide utazó kereskedő és egy nagyon különleges trandoshai közötti vita volt. A Jediknek mindig nyugalmat kellett sugározniuk, de a Sskeer mester zöld arcán megjelenő felháborodást semmivel sem lehetett összetéveszteni. Amikor Velko megpillantotta, az izmos trandoshai éppen letépte egy láda tetejét egyetlen épp karjával. A másik karját – bár most már elkezdett visszanőni – már azelőtt elvesztette egy csatában, hogy Velko megérkezett volna a Csillagfényre. Sskeerről köztudott volt, hogy még a jobb pillanataiban sem lehetett figyelmen kívül hagyni, a helyzet pedig egy pillanat alatt tovább romlott, amikor Velko felismerte a hajót, ami előtt a Jedi állt, és a kereskedőt is, akivel épp vitatkozott.

– Vane?

Amikor utoljára találkozott Vane Sarpóval, a vumant vastagon borította a soikai lövészárkokban rátapadt sár. Kezében egy ismétlő sugárvetőt tartott, a bal szeme fölött pedig erősen vérzett. A sebből mára csak egy halvány heg maradt a férfi homlokán, a piszkos gyakorlóruhát fényűző selyeming váltotta fel, ami tökéletesen illett az arcát borító elektromos, kék tetoválások színéhez. A vonalak és szimbólumok kidolgozott mintája jelentősen megnövekedett az utolsó találkozásuk óta.

– Velko! – kiáltott fel Vane. Sötét szeme felcsillant, mikor meglátta a nőt. – Velko Jahen! Vuma nevére, mit csinálsz te itt?

– Azt hittem, az egyenruhából egyértelmű – felelte a nő, miután keresztbe fonta a karját.

– Határozottan illik hozzád – válaszolta Vane, miközben alaposan végignézett a nőn. A régi Sarpo karizma még mindig sugárzott a férfiból, bár sokan – köztük Dagni, Velko legközelebbi bizalmasa a Felszabadító Erőknél – úgy gondolták, hogy inkább csak hízeleg.

– Ismeri ezt a… személyt? – szúrta közbe Sskeer még a szokásosnál is sziszegősebb hangon.

– Természetesen – szólalt meg Vane pimasz vigyorral az arcán, Velkót megelőzve. – Régi…

– Barátok vagyunk – vágott közbe a nő, mielőtt a férfi még kikotyoghatott volna valami titkot a Jedi előtt.

– Annál azért többek, szerintem.

– Együtt harcoltunk – magyarázta Velko figyelmen kívül hagyva a férfi közbeszúrását. – A polgárháborúban, még odahaza, a szülővilágomon.

Sskeer bizalmatlanul végigmérte a vumant.

– Ő nem is soikai.

– Maga aztán nagyon figyelmes ember… vagyis gyík… úgy értem… minek nevezzem?

– Jedinek – érkezett a dörmögő válasz.

Vane felkacagott, nem törődött sem Sskeer frusztrált pillantásaival, sem Velko elkeseredettségével.

– És én még azt hittem, régen voltam szerencselovag.

Sskeer ajka fintorra húzódott, így kivillantak éles fogai.

– Egy zsoldos.

– Már nem – javította ki Vane. – Most már csak egy alázatos kereskedő vagyok, és Clune-nal érkeztem ide. – A férfi egy idegesnek tűnő peasle felé biccentett, aki minden erejével próbálta lezárni azokat a ládákat, amiket Sskeer átvizsgált. Velko nem hibáztatta a kis rovart az nyugtalansága miatt.

Erről a fajról ismeretes volt, hogy rendkívül félénk lények, akik a baj első jelére összegömbölyödnek, egy elégedetlen Jedi-mester pedig határozottan annak számított.

– Mik ezek? – kérdezte Velko, miközben benyúlt a legközelebbi ládába, és kivett belőle egy kis műanyagból készült szobrocskát.

– Sértések – tájékoztatta Sskeer röviden. A Jedi-mester úgy nézett ki, mint aki nem tudja eldönteni, hogy ott helyben darabokra zúzza a sértő tárgyat vagy a legközelebbi légzsilipbe vágja.

– Ez művészet – pontosított Vane, és a Velko kezében lévő szobor felé nyúlt, de a nő elhúzódott, és alaposabban is megvizsgálta a tárgyat. Egy hosszú, szőke hajú nőt ábrázolt, aki egy izzó kardot tartott a magasba. Az alak szinte eltűnt a jól kihangsúlyozott tunikájában és a köpenyében.

– Ez nem…

– De, ő Avar Kriss Jedi-mester – válaszolt Vane büszkeséggel a hangjában. – A Hetzal hőse. Hát nem nagyszerűek? A Cadomai Prime legtehetségesebb snivvi szobrászától szereztem őket. Komolyan mondom, az a snivvi egy zseni. Nézd csak meg ezeket.

Vane kotorászni kezdett a ládában, aztán előhalászott egy űrhajó-modellt, ami egyszerre volt ismerős, mégis komikusan hibásan ábrázolt.

– Ez egy Vektor?

– Így van.

– Egy Vektor, hat szárnnyal.

Vane homlokráncolva pillantott a kezében tartott árura.

– Mennyinek kellene lennie?

– Nem számít, hogy négy, hat vagy hétszáz szárnya van – morogta Sskeer –, ezen az állomáson nem árulhatja ezeket.

– Miért nem? – vágott vissza Vane, és szélesre tárta a karját, mintha az egész hangárt meg akarta volna ölelni. – Nézze ezt a helyet! Az emberek a Külső Gyűrű minden tájáról idejönnek. Tudja, miért?

– Segítségért – sziszegte a trandoshai.

– Tévedés. Azért jönnek, hogy láthassák a Jediket – mutatott a Jedi-mesterre Sarpo. – És így emléket is vihetnének magukkal az utazásról. Sőt, biztos vagyok benne, hogy az én csámpásfogú barátom magáról is tudna szobrot készíteni. A népek zabálnák. Komolyan elszalasztanának egy ilyen lehetőséget? – Velko szíve még hevesebben kezdett verni, amikor Vane Sskeer csonkjára mutatott. – Esetleg megkérjem, hogy csináljon egy és két karút is?

Élő csillagok! Mégis mit csinál?

Velko egy ugrással a két fél között termett, miután a trandoshai fenyegetően a férfi felé lépett.

– Sskeer mester, majd én foglalkozom vele.

– Egyetlen darabot sem akarok meglátni ezekből az állomáson – morogta a Jedi mély hangon. – Se az itteni üzletekben, se máshol.

– Rendben – adta fel Vane a nő háta mögött. – Megértettem, nincsenek szobrok, de… – szünet következett, aztán Velko egy susogó hangot hallott, de nem mert megfordulni, hogy megnézze mi az. – Mi a helyzet az emlékbögrékkel?

– Mi a helyzet az emlékbögrékkel?

Velko lenézett az asztalon álló, olcsó kerámia pohárra, amin a Csillagfény Jelzőállomás neve szerepelt ferde, és fejjel lefelé elhelyezett mintán.

Vane nagyot kortyolt a söréből.

– Egy próbát megért. Amúgy is, mi van azzal a gyíkkal? Eddig úgy tudtam, a Jedik egyek az univerzummal. – Miközben beszélt, a férfi az arca előtt mozgatta hosszú ujjait. – Azt hittem, letépi a karjaimat.

– Minél kevesebbszer teszel említést karokról előtte, annál jobb – magyarázta Velko határozottan. – Tudod, Sskeer… – megdörzsölte a tarkóját – különleges eset. A zúgolódásai alatt ő egy…

– Igen?

Velko megrázta a fejét, és felnézett a kupolás mennyezetre.

– Tulajdonképpen fogalmam sincs. Kötekedő? Mogorva?

– Olyan, mint egy szálka a…

– Hozhatok még egyet? – Velko majdnem felugrott a hirtelen felbukkanó pincérdroidtól.

– Én nem kérek – felelte, aztán gyorsan hozzátette –, és neki se hozz. Nem maradunk.

Vane kifújta a levegőt, miközben a pincérdroid továbblebegett a következő asztalhoz.

– Ünneprontó vagy.

– Te meg szerencsés, hogy nem tiltottalak ki azonnal az állomásról.

– És inkább kihagynád a társaságom nyújtotta örömöket? – Vane a nőre vigyorgott. Még mindig úgy mosolygott, ahogy régen, és ami miatt Velko sokszor keveredett bajba. – Ennyi idő elteltével csak nem tennéd meg.

Velko minden idegszálával azon küzdött, hogy ne mosolyogjon vissza a férfire. Kétségkívül jó volt látni, és annak is kifejezetten örült, hogy végre szünetet tarthatott – már három ciklussal korábban megígérte magának, hogy így tesz. Egy a kereskedőtorony aljában helyet kapó bárba, az Egységbe jöttek el, ez volt Velko kedvence az állomáson. Okana nővér nem sokkal a megérkezése után mutatta meg neki ezt a helyet, és ez jó alternatívának bizonyult a többi bárral szemben, amiket köztársasági hivatalnokok látogattak. Itt pihenhettek anélkül, hogy a munka miatt zaklatták volna őket. Legalábbis elméletben. Hetek teltek el, mire először kóstolt meg egy italt – a teralovi rakétát –, ami azonnal a kedvencévé vált. Az italt a Csillagfény biokertjéből származó friss olap-levelekkel díszítették. Pompás ital volt, Vane mégis szórakozottan nézetgette.

– Mit szólna az osztagod, ha meglátnának ezzel?

Velko újabb kortyot ivott.

– Valószínűleg megbüntetnének dezertálás miatt. Soika legjobbjai csak rumot ihatnak.

Ahogy a férfi őt nézte, érezte, hogy teljesen elpirul.

– Boldog vagy itt, Vel?

– Persze – bólintott a nő.

– Fáradtnak tűnsz.

– Te pedig színesebbnek, mint valaha – felelte Velko a férfi arcán futó kék mintákra mutatva. – Azt hittem, nem csináltatsz több tetoválást.

Vane mosolya egy pillanatra eltűnt, ahogy végigsimított az arcán.

– Ismersz, mindig is szerettem kitűnni a tömegből. – Velko meg akarta kérdezni, hogy a férfi jól van-e, amikor Vane újra megszólalt, és visszaterelte a témát rá. – Meglepődtem, amikor megláttalak ezen a helyen. Viseled azt az egyenruhát, diplomatát játszol a Jedik mellett…

– Ennél azért több mindent csinálok.

– Nem is kétlem, de mindazok után, amin keresztülmentünk Dionas mezőin… Nem akarod inkább bejárni a galaxist, semmint lehorgonyozni egyetlen helyen?

Velko először nem tudta, mit feleljen erre a kérdésre, de lassan megeredt a nyelve:

– Tudod, itt úgy tűnik, amit teszek, az a munka, amit itt végzünk, különösen a Valo óta, az számít. Az emberek a Csillagfénytől várnak segítséget, és nem csak a Jedik miatt, hanem mert bizonyosságot nyújtunk egy egyre bizonytalanabb galaxisban. Te is tudod, milyen érzés a másik oldalon lenni, Vane. Az emberek félnek, nagyon félnek, évek óta most először.

– Ezt értem, de miért éppen te, Velko? Tényleg ezt akarod…

Hirtelen félbehagyta a mondatot, összerándult a fájdalomtól, és kezével a homlokához kapott.

– Vane?

– Elnézést – mondta. Zavart mosolyt villantott a nőre, aztán megdörzsölte a halántékát. – Fejfájás. Biztosan az itteni fény az oka. Egy ideje nem voltam ilyen helyen…

Velko a homlokát ráncolta. Mindig meg tudta állapítani, hogy Vane mikor mond igazat, vagy mikor próbál terelni. Miközben beszélt, a tekintete a nő válla fölé siklott, és figyelmesen nézett valamit – vagy valakit – Velko háta mögött.

A nő megfordult, és egy csinos zeltron nőt pillantott meg a bárban, aki egy termetes – Sskeer mestertől alig impozánsabb – houk mellett üldögélt. A zeltron hátrafelé nézegetett.

Velko lemondóan megrázta a fejét, és letette az italát. Hogy lehetett ennyire ostoba? Vane ruhásszekrénye lehet, hogy megváltozott, de a szokásai láthatóan nem… Aki egyszer játékos volt, mindig az is marad.

Felállt, és éles mozdulattal megigazította az egyenruháját.

– Sskeer mellett kellett volna hagynom téged. A helyedben most tisztáznám magam.

Vane Velkóra pillantott.

– Sajnálom?

– A hajód…

– A Rapscallion’s Heart.

– Azt hiszem, épp lejárt a dokkolási engedélye.

– Most viccelsz?

– Harminc perced maradt kihajózni. Ha sietsz, odaérhetsz húsz perc alatt.

– Tessék? Várj… Vel!

De Velko sarkon fordult, és elsétált.

– Jahen adminisztrátor – csattant fel, miközben az Egység ajtajai kinyíltak, ő pedig kiviharzott a bárból.

A Vane-nek adott húsz perc nagyjából azzal telt, hogy Velko igyekezett megnyugodni, aztán miután sikerült neki, pár másodperc elég volt, hogy elmerüljön a szégyenben. Mégis mit képzelt? Megvonják egy férfi dokkolási engedélyét, mert megnézett egy csinos zeltron nőt? Vane mindig is ezt csinálta. Még akkoriban is, amikor a frontvonalon harcoltak, de akkor Velko nem bánta, sőt még tetszett is neki. A háború közepén az utolsó dolog, amire szüksége volt, egy kapcsolat. Így a hétköznapi, kötöttségek nélküli akárminek is nevezzük, megfelelt neki. Akkor most miért reagált ilyen rosszul? Talán jobban kimerült, mint először gondolta. Szerencsére a naplóbejegyzések szerint a Rapscallion’s Heart még nem távozott. A legkevesebb, amit tehet, hogy bocsánatot kér. Azonban, amikor megérkezett a négyes hangárba, Vane nem volt egyedül. Velko sejtette, hogy a zeltron társaságában találja majd, de a houkra – aki épp az egyik ládába nézett – nem számított. Amint Vane megpillantotta Velkót, ahogy áthaladt a hajók között, lecsapta a láda fedelét, és magyarázkodni kezdett:

– Már megyek is, ígérem! Én csak…

A férfi szavai elhaltak, és Velko érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra. Ez egyfajta ösztön volt nála, amiben megtanult bízni. Akkor szokta érezni, ha Vane vagy bárki más, nem mond neki igazat.

– Nyisd ki a ládát! – parancsolta nyersen.

– Arra semmi szükség – magyarázkodott Vane. – A barátom csak azt nézte, hogy vegyen-e a portékámból, de mint a Jedi ismerősöd rámutatott, ez csak szemét.

– Igen – motyogta a houk, és látszólag sietősen távozott volna. – Rengeteg régi cucc.

Valami nem stimmelt. Velko a legközelebbi ládához ugrott, és lerántotta a fedelét.

– Vel, ne!

A houk rohanni kezdett, de vajon miért? Egy ládányi Jedikről készült játék miatt? Ennek nincs semmi értelme, hacsak… hacsak…

Velko belenyúlt a ládába, és megragadta a szobrocskákat tartó legfelső rekeszt. Amint kiemelte újabb holmik bukkantak fel alatta. Velko félredobta a tálcát – a műanyag szobrocskák hangosan gurultak szét a fedélzet padlóján –, és a következőért nyúlt. Vane meg sem próbálta megállítani, csak felkapta az összegömbölyödő Clune-t, és a hajója rámpája felé száguldott, miközben Velko kiemelte a második rekesznyi játékot, és zihálva bámulta a láda tartalmát.

– Vane! Azonnal állj meg!

A férfi azonban nem állt meg, csak elindult felfelé a rámpán. Velko morogva elhajította a kezében tartott rekeszt. Az olcsó szobrocskák mindenfelé szétszóródtak, amikor a tároló a fedélzetnek csapódott Vane lába előtt. A vuman megbotlott, és elzuhant a padlón, Clune kigurult a kezéből. Velko egy pillanat alatt elkapta, és a háta mögé csavarta a férfi karját, hogy az ne tudjon tovább menekülni.

– Mit műveltél? – préselte ki a fogai közt.

– Többet, mint bármelyikünk is hitte volna – sziszegett egy hang a hátuk mögül.

Sskeer állt ott, a kezében izzó fénykarddal. Mellette az elmenekült, mostanra bilincsbe került houk várakozott, valamint Ghal Tarpfen.

– Sskeer kutakodott egy kicsit – magyarázta a mon calamari, miközben Velko talpra rángatta Vane-t. – Mint kiderült, a KVK egy ideje figyeli a Rapscallion's Heart-ot.

– Meg tudom magyarázni – kezdte Vane, teljesen elfogadva Velko szorítását. Nem küzdött tovább ellene.

– Igen? – kérdezte a nő, és a nyitott láda felé lökte a férfit. – Kezdhetnéd ezzel…

Velko a férfival együtt áthajolt a láda tetején, így ismét megláthatta az ajándéktárgyak alá rejtett sugárvetőket.

– Nagyon egyszerű – sziszegte Sskeer, és a férfira pillantott. – A barátod fegyvereket árul… a Nihilnek.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK…