A novella az Insider magazin 206. számában jelent meg 2021. októberében. A történet a Viharfellegek c. regény cselekménye után játszódik.

Miközben a Köztársaság visszavág a Nihil fosztogatóknak, a galaktikus anarchisták egyre álnokabb módszerekhez folyamodnak. Kereskedőnek álcázva magát, Vane Sarpo – Velko Jahen egykori barátja és szövetségese – a Csillagfény Jelzőállomásra érkezik, ám hamar kiderül, kihez is hűséges…

 
A Csillagfény Jelzőállomás nagyon sokat változott, nagyon rövid idő alatt. Amikor először ideérkezett, Velko Jahen adminisztrátort megdöbbentette a légkör. Mindenki magabiztosnak és nyugodtnak tűnt, az állomást pedig nyüzsgés jellemezte. Aztán jött az izgalom, amit szinte tapintani lehetett a levegőben. A Csillagfény Jelzőállomás egy új kezdetet jelentett, mind a galaktikus peremvidék számára, mind a megfáradt veterán számára, aki új életcél keresett magának. Most? Most minden megváltozott: minden, ami a Való előtt volt; minden azelőtt, hogy a Jedik feladatul kapták a Nihil levadászását. Azóta a biztonsági torony Nihil foglyokkal telt meg, akiket a Válaszcsapás Hadművelet részeként fogtak el.

Velko egy cella előtt állt, és egy férfit nézett, akivel együtt harcolt a Soikán. Egy férfit, akit, ha nem is szeretett, de mélyen törődött vele. A férfit, aki most fogoly volt, ráadásul az ő foglya. Ő kapta el; ő pattintotta a csuklójára a bilincset, miután rájött, hogy a férfi fegyvereket adott el a Nihilnek a Csillagfényen. Egyetlen égető kérdés motoszkált benne:

– Miért?

Vane Sarpo háttal ült neki az energiamező mögött. Az asszisztensének számító kis peasle, Clune narancssárga golyóként összegömbölyödött az ölében. Ez volt a fajra jellemző ösztönös viselkedés nagy veszély esetén. A kis rovar egyszer sem mutatkozott azóta, hogy lefoglalták a csempészett sugárvetőket.

– Tudnom kell, Vane. Miért tetted? Mit ajánlatottak érte?

A tetovált vuman nem válaszolt, de a többi cellában lévő Nihil fosztogatók nem tartották magukban a mondandójukat. Folyamatosan gúnyolódtak és kiabáltak, egy becsomósodott szőrű vuki pedig hosszan magyarázta, mit tenne Velkóval, ha nem lenne köztük az energiamező. A nő azonban nem aggódott. A börtönblokkot felügyelő őrnél kábítóbot volt, nála pedig sugárvető. Belépés előtt meg is bizonyosodott róla, hogy nem fegyvertelen. Bár emiatt a látogatás nem éppen szabály szerint történt, és biztosan tudta, hogy Ghal Tarpfen biztonsági főnöknek lesz hozzá pár keresetlen szava, de Velko nem akart kockáztatni.

Vane továbbra is hallgatott, Velko számára pedig nem állt össze a kép. A gondolat, hogy a férfi önként csatlakozott a Nihilhez, túl szörnyű volt ahhoz, hogy elfogadja. Az tény, hogy Vane többször is pengeélen táncolt az évek során, különösen, amikor együtt szolgáltak a Soikán – ő a Felszabadító Erő tagjaként, a férfi pedig zsoldosként –, de ez még nem jelenti, hogy anarchista vált volna belőle.

– Fizetnek neked? Erről van szó? – Semmi válasz. – Vagy tartozol nekik? – Még mindig semmi. – Az üresség szerelmére, Vane, szólalj már meg!

– Jahen adminisztrátor! – szólalt meg valaki mögötte.

Velko halkan szitkozódott, amikor meghallotta a nehéz lépteket. Megfordult, és Sskeer Jedi-mester impozáns alakját pillantotta meg, aki egyenesen felé lépkedett. Egyetlen keze a fénykardja markolatán pihent.

– Ez nagyon szabálytalan – sziszegte a trandoshai.

Velko azonnal tudta, hogy felzaklatta a Jedi-mestert. Még egy dolog, ami megváltozott, mióta a Csillagfényre került. Előtte mindig azt hitte, a Jedik képtelenek az érzelmekre. Azóta belátta, hogy ez az állítás egyszerűen téves. A Jedik – legalábbis, akikkel találkozott – ugyanúgy éreztek, mint akárki más, egyszerűen jobban tudták irányítani az érzelmeiket. Legalábbis a többség. Sskeer esetében úgy tűnt, ő gyakrabban küzd ezzel, mint a többiek. Ami pedig Avar Kriss tábornagyot illeti…

– Jedi-mester! – kezdett bele, mielőtt a gondolatai továbbhaladtak volna. – Csak arra gondoltam…

– Hogy a személyes történetét használja fel a fogoly befolyásolására.

Velko érezte, hogy ezüstszín arca lángba borult.

– Nem, nem így van.

– Dehogynem – szólalt meg a hang a háta mögött. Vane végre beszélni kezdett. Még mindig háttal ült az energiamezőnek, de a hangjában olyan élesség csengett, amit Velko még sosem hallott tőle. – Én is ezt tenném, de csak az idődet vesztegeted, Vel.

Velko nem hitt a fülének.

– De mi segíthetünk neked, Vane. Segíts, hogy segíthessünk!

– Segíteni, hogyan? – A férfi talpra ugrott. – Mondjam el a Nihil titkait? És utána, adminisztrátor? Megvédtek, ahogy a Jedik védelmezték a Valót? Vicces… Te is és a Jedi-barátaid is. – A férfi szeme ide-oda járt kettejük között. – Nézzetek magatokra! Arany köntös és kivasalt gallér… Pusztulni fogtok, és ezt ti is nagyon jól tudjátok. Minden el fog pusztulni körülöttetek. Nem tudtok segíteni, mert ti vagytok a probléma!

A bebörtönzött Nihil harcosok felüvöltöttek, a vuki pedig a magasba emelve rázogatta hatalmas karjait. Mégis mit gondolt Velko? Mindez csak időpocsékolás. Vane… megváltozott. Már nem az a férfi volt, akinek hitte. Ha egy köztársasági börtönben akar megrohadni, ám legyen. Neki akadt dolga elég, és az a munka tényleg számított. Le kellett buktatnia az olyan alakokat, mint a férfi.

Velko sarkon fordult, és az ajtóban álló őr felé lépkedett. Csak akkor állt meg, amikor rájött, hogy Sskeer nincs vele. A Jedi mozdulatlanul állt Vane cellája előtt.

– Sskeer mester? – kérdezte, de a trandoshai meg sem mozdult. – Sskeer mester, ön is jön?

– Valami nincs rendben – jelentette ki a Jedi, teljesen figyelmen hagyva a kérdést. Narancssárga szemeivel Vane arcát fürkészte. – Haragot érzek.

– Azt nevezem! – kiáltott Vane, és színpadiasan az égbe emelte a karjait. – Nem hazudtak a Jedikről, mi? A gyík meg tudja mondani, hogy dühös vagyok. És én még azt hittem, hogy egy harmathátúval egy szinten van.

– Mennünk kellene – erősködött Velko.

– Végre felfogta – horkant fel Vane. – Menj, és adj ennek a nőnek egy kitűntetést ezért a felfedezését! Menjetek, tűnjetek el innen! Rosszul vagyok tőletek… Fekélyt kapok a jelenlétetektől.

– Több ez, mint harag – folytatta Sskeer, furcsán fájdalmasnak tűnő szavakkal. – Érzem a szégyent, érzem a… félelmet.

Volt valami a Jedi beszédében, ami megdermesztette Velkót. A leírt érzelmek túlságosan is ismerősek voltak. De a Jedik nem félnek, igaz? Sskeernek mégis igaza volt: Vane félt, a nő is látta a szemeiben. De mitől? Talán, hogy bezárják a bűnei miatt? A következményektől egy árulás után? Nem. Ez valami más volt… valaki mástól rettegett.

Vane szeme Clune-ra siklott, aztán elkerekedett. A peasle egyre jobban ringatózott Vane kezében, és elkezdett kigömbölyödni.

Sskeer fénykardja felvillant.

– Kapcsolja ki az energiamezőt! – parancsolta az ajtóban álló őrnek.

Vane felemelte a karját, és a tenyerét az azúrkék penge felé nyújtotta.

– Ne, ne tedd ezt! Csak menjetek el, kérlek!

– Nem mondom többször – dörmögte Sskeer.

Velko a pánikba esett őrre pillantott, aki szemmel láthatóan azzal küzdött, hogy teljesítse-e a Jedi utasítását, vagy ne. Ekkor fény villant fel Vane cellájában.

Minden olyan gyorsan történt. Velko megfordult. A szemei elkerekedtek, amikor rájött, hogy a fény magából Vane Sarpóból árad. Az arcán lévő tetoválások villámként lobbantak fel.

– A mezőt! – kiáltotta Sskeer. Orrlyukai kitágultak, miközben a börtönblokk égő hús és elszenesedett ózon émelyítő szagával telt meg. – Most!

– Nem – kiáltotta Velko, szemét továbbra is a vakító fényre szegezve. – Zárja le a blokkot! Zárja le az egész tornyot! – adta ki a parancsot.

Az őr a vezérlők mögé ugrott, amikor a napnál is erősebb fény tört ki Vane cellájából, illetve magából a férfiból.

Velko felkiáltott, és a szemére tapasztotta a kezét, de elkésett. Csak imádkozhatott, hogy a hatások átmenetiek lesznek; hogy nem vakult meg, amikor egykori szeretője… mit csinált? Felrobbant? Zúgott a füle, de így is ki tudta venni a biztonsági őr kábítóbotjának, és a Jedi-mester fénykardjának ismerős búgását. Csak a rabokat visszatartó energiamező zúgása szűnt meg.

Vadul pislogva előkapta a fegyverét, és leadott pár lövést a felé rohanó elmosódott alakra. A Nihil a padlóra zuhant. Velko csak célzott és lőtt anélkül, hogy élesen látott volna. Minden mozdulatával a kiképzésére hagyatkozott: lőtt, megvárta, hogy az ellensége morogva elterüljön a padlón, aztán már fordult is a következő felé. Persze csak idő kérdése volt, hogy mikor fogy el a szerencséje. Az egyik kalóz kitért a lövése elől, és kirúgta a sugárvetőt a kezéből. Miközben a fegyvere éles hangon végigcsúszott a fémpadlón, Velko ütéseket mért a Nihil felé, de csak a levegőt találta el. Ezzel szemben a Nihil gond nélkül állon vágta. A szemei előtt lehetetlen színek szupernóvája villant fel. Elzuhant, a Nihil harcosai pedig rávetették magukat, akárhogy csapkodott és rugdosott. Aztán térdre rángatták, a karjait a háta mögé csavarták, és reszelős hangon a fülébe súgták, hogy adja fel a küzdelmet. Mintha lett volna más választása. A látása lassan kitisztult, szemeit elöntötte a könny, felrepedt ajkai zord vigyorra húzódtak. Sskeer megoldja, hiszen ő egy Jedi, aki fénykarddal küzd.

Ekkor tűnt fel neki, hogy már nem hallja a fénykard búgását.

Sskeer tőle jobbra a fedélzet padlóján feküdt, ahová a bozontos vuki szorította le – nyilvánvalóan erősebb volt annál, mint amilyennek elsőre látszott –, de ez még nem jelentette a küzdelem végét. Sskeer használhatja az Erőt. Egy pillanat alatt lerázza magáról a fosztogatót, mintha csak a köpenyét igazítaná meg a vállán.

Bármelyik percben.

Bármelyik percben…

– Nos, ez egy kedvezőtlen helyzet.

Apró lábak kopogtak a padlón, ahogy egy peasle elhaladt mellettük; egy peasle, aki az őr kábítóbotját tartotta az egyik végtagjában.

– Clune? – Velko döbbenten kapkodta a levegőt.

– Üdvözletem – köszönt az apró rovar. – Korábban nem volt alkalmunk beszélgetni, ugye?

– Mert összegömbölyödtél – emlékeztette Velko.

– Mint egy gyáva – tette hozzá Sskeer.

– Micsoda előítélet – rázta meg szegmentált fejét a peasle –, és mindez egy Jeditől. – A rovar odasietett Sskeer mellé, és nekivágta a kábítóbotot. A trandoshai felüvöltött fájdalmában, Clune pedig csak cöcögött. – Bevallom, csalódott vagyok. Ez nagyon méltatlannak tűnik.

– Az őr hol van? – kérdezte Velko, miután körülnézett.

– Ó, meghalt – közölte Clune. – Meghalt, de előtte sikerült bezárnia az ajtókat. Azokat, amiket nem fog az ionlövedékünk.

Továbbra is küszködve az őt tartó Nihil szorításától, Velko megfordult, és benézett Vane cellájába. A vuman arccal előreborulva terült el a padlón, arca alól füstcsíkok kígyóztak felfelé.

– Vane tetoválásai – krákogta Velko.

– Ó, az ám az okos holmi! – ciripelte Clune büszkeséggel a hangjában. – A tetoválásokat ionszálakkal tarkították, nem tudtad? Ezzel pedig egyetlen pillanat alatt fel lehetett robbantani ezeket. – A peasle megrázta az egyik végtagját, amire egy apró karkötőszerű eszközt erősítettek.

– Hogyan? – kérdezte Velko.

Clune gonoszul mosolygott.

– Rendkívül nehéz kibontani egy peasle-t, miután összegömbölyödött.

– És a biztonsági ellenőrzések? – kérdezett közbe Sskeer.

– Teljesen haszontalan – erősítette meg Clune. – A peasle-kitin hatékonyan gátolja a szenzoros letapogatást. Emellett, ki gyanúsítana, egy… hogy is fogalmaztál, Jedi? Gyáva? Ki gyanúsítana egy gyáva alakot?

– Ez lenyűgöző – préselte ki Velko az összeszorított fogai közt –, de nem erre gondoltam. Hogy vettétek rá Vane-t, hogy tetováljon az arcára? Hogy megtámadja a Csillagfényt?

Clune halk, ciripelő hangon felnevetett.

– Nem igazán volt más választása. Mint mondtam, a tetoválás okos holmi. Nem csak ionszálakat rejtettek, de elviselhetetlen fájdalmat is okoztak, ha nem tette azt, amit mondtam. Bevallom, lenyűgözött, ahogy megpróbált rávenni, hogy elmenj. Az a sok kiabálás és dühkitörés. Biztosan nagyon fontos lehettél a számára, ha nem akarta, hogy elkapjunk… – A peasle körbelengette a botot a börtönblokk egészén – idebent. De talán alábecsültem. Nem mintha számítana. Az ionszálakat csak egyszer lehetett élesíteni. Reméltem, hogy az éjszaka közepén robbanthatom fel őket, de…

– De én kikényszerítettem, hogy előbb megtedd – dörmögte Sskeer.

– Való igaz, ami pedig vissza is vezet minket a problémához. Az eredeti terv a menekülés volt.

– De most csapdába estetek – egészítette ki Velko, aztán keserű vigyort villantott az apró rovar felé.

– Ahogy mindannyian, kedvesem. Te is, márpedig te rendelted el a lezárást. Most megszakadt a kommunikáció, és nincs kiút sem.

– Viszont nálunk van ez – lépett elő egy amani, aki elsétált Velko és Sskeer előtt. A kezében egy nagyon ismerős fegyvert szorongatott.

– Ó, igen! – kiáltott fel Clune, és megragadta a markolatot. – A Jedi fénykardja.

– Ne merészelj… – mordult fel Sskeer, és bár megpróbált felkelni, a vuki azonnal visszanyomta a padlóra.

– Ne merészeljek… mit? – kérdezte Clune. – Talán ezt?

Velko összerándult, amikor a peasle a saját markolatával csapta arcon a Jedit.

– Vagy ezt?

A kék penge ragyogó fénnyel tört elő a markolatból, fénye ott tükröződött Clune fekete szemében. Sskeer végig próbált felállni a padlóról, de folyamatosan kudarcot vallott.

– Elmondom, mi lesz – kezdett bele, és lassan megfordította a pengét, ami így veszélyesen közel került Velko arcához. – Alkut kötünk az életedért cserébe. Vagy elengedtek minket, vagy elkezded elveszíteni a végtagjaidat. – Az apró rovar magas hangon kuncogott. – Valaki többet is – gúnyolódott a Jedi hiányzó karja felé biccentve.

– Nem – vágta rá Velko csendesen.

– Hogy mi?

Velko egyenesen Clune szemébe nézett.

– Nem számít, mit teszel velem, én akkor sem segítek neked, és a Jedik sem fognak. Elkapnak, és visszadobnak a celláitokba, mielőtt elmenekülhetnétek.

– Valóban? – kérdezte a peasle, és egyre közeledett az izzó energiapengével.

Bár hő nem áradt a pengéből, ha hozzáér Velko bőréhez, minden gond nélkül elégeti. A nő becsukta a szemeit, és felkészült a fájdalomra, ami azonban sosem érkezett meg.

A semmiből sugárnyaláb villant, ami Clune-ba csapódott, és megpördítette. Az izzó fénykard kirepült a rovar végtagjából. A második lövés a hátát érte, a peasle előrezuhant, és a halott őr kábítóbotját is elejtette.

Velko nem nézte meg, ki adta le a lövést. Ideje sem volt rá. Élesen hátrarántotta, és az őt tartó Nihil állkapcsába vágta a fejét. Az űrkalóz megtántorodott. Velko a helyzetet kihasználva kirántotta magát a Nihil szorításából, aztán felpattant, felkapta a botot, és teljes erejével a vuki oldalába vágta. A bozontos fosztogató felordított, ahogy a feszültség szétáramlott a testében. Sskeer végre kiszabadulhatott, a fénykard egy másodperccel később a kezébe röppent. Velko és a Jedi-mester vállt vállnak vetve állt, és készek voltak megtorolni minden Nihil támadást.

A fosztogatók azonban nem mozdultak. Talán a fénykard és a kábítóbot együttes veszélye miatt; talán az elvesztett előnyük miatt. De az is lehet, hogy egyszerűen a rájuk szegezett sugárvető miatt nem mozdultak, amit Vane Sarpo tartott lövésre készen. Velko nem tudta, hogy a férfi véletlenül vagy szándékosan borult rá az elvesztett sugárvetőjére, de ez nem is számított igazán. Legalábbis most, hogy komoran, csúnyán összeégett arccal mosolygott rá.

– Clune igazat mondott – zihálta, a szemei szinte szikráztak a fájdalomtól. – Senki sem ellenőrzi a gyávákat.

Az őrök percekkel később érkeztek meg Keeve Trennis – Sskeer egykori tanítványának – társaságában, aki látszólag sosem ment messze korábbi tanítójától. Vane-t átszállították az orvosi központba, ellátták a sérüléseit és eltávolították a Nihil tetoválások minden nyomát az arcáról. Sskeer ragaszkodott hozzá, hogy ő maga őrizze a szobáját, bár Velko nem tudta eldönteni, hogy azért, mert a Jedi-mester a Nihil bosszújától akarta megvédeni a férfit, vagy attól tartott, elmenekül, amint lehetősége adódik rá.

– Sajnálom – mondta Vane az ágyában fekve.

– Hogy elkaptalak? – kérdezte Velko, és próbálta visszafogni a mosolyát. – Azt hittem, ez volt az alapötlet.

– A hangárban állva nehéz lett volna kitörni egy biztonsági blokkból – vonta meg a vállát Vane.

– Megbízhattál volna bennem, tudod? Elmondhattad volna, mi történik. Ott a bárban.

– Úgy véled? – Megérintette az arcát, és azonnal összerezzent.

– Nem a fejed fájt – motyogta a nő, visszaemlékezve a történtekre. – Figyelmeztetés volt.

– Clune emlékeztetett, hogy ideje visszatérni az üzlethez – bólintott Vane. – Amit neked se ártana megtenned, főleg, ha hivatalos bocsánatkérésről van szó. – Újabb dühítő mosolyt villantott Velkóra.

– Már rendezve van, de nem én voltam. – A nő Sskeer felé biccentett, aki az ajtóban, nekik háttal állt.

– Mégiscsak van szíve az öreg harmathátúnak?

– Az öreg harmathátúnak a hallása is kiváló – dörmögte a mozdulatlan trandoshai.

– Akkor köszönöm – felelte Vane, aztán visszafordult Velkóhoz. – Mindkettőtöknek.

– Később még benézek – felelte Velko az ajtó felé indulva. – Ne menj sehova, hallod?

– Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében. – Vane egyre jobban hasonlított a korábbi önmagára, bár a hangjában kétség csengett, amikor Velko után szólt: – Vel?

A nő megállt, és visszanézett az ágyban fekvő férfira.

– Tényleg boldog vagy itt? Mindennel elégedett vagy, ami itt történik? A Nihil, a Jedik…

A férfi az Egységben ülve is feltette neki ezt a kérdést. Ezúttal azonban nem habozott a válasszal, még az elmúlt órák történései ellenére sem. Lehet, hogy az élet nehezebbé vált a Csillagfény Jelzőállomáson, de az állomásnak reményt kellett adnia, védelmet kellett nyújtania. Mindezt azért, hogy a Valón történtek ne ismétlődhessenek meg.

Ez volt Velko feladata is.

– Igen – felelte őszintén. – A világért sem lennék máshol.