A novella kivételesen nem az Insider magazinban, hanem a The Rise of the Empire gyűjteményes kötet részeként jelent meg 2015. október 6.-án. A rövid történet, amit Jason Fry írt, számos másik történetre tartalmaz utalásokat, köztük: A Jedi visszatér; Új hajnal c. könyv; Utóhatás-trilógia; vagy éppen a Célirány és a Penge-osztag novellák.
Ez a novella Rae Sloane szemszögéből mutatja be az Endor feletti ütközetet.

– Admirális! A lázadó hajók támadó sebességre gyorsítottak, és az állomás felé tartanak!

Habbel hadnagy kiabálva tett jelentést, a Vigilance legénysége egy emberként fordult el a kezelőfelületektől és tekintett Rae Sloane admirális felé, aki a csillagrombolója ablakai előtt állva nézte az Endor erdőholdját.

Sloane tudta, hogy az arca kifejezéstelen maradt, ahogy a fekete kesztyűkbe bújtatott kezei sem mozdultak meg a háta mögött, a pisztolytáskába bújtatott krómozott pisztoly közelében. Fekete, kifényesített csizmái fél méterre voltak egymástól.

Évekkel korábban, a Defiance fedélzetén, Baylo parancsnok újra és újra megemelte az állát, és a megfelelő pozícióba rugdosta a lábait, miközben egy vezérhajót irányító tiszt helyes testtartásáról prédikált.

Akkoriban, amikor zöldfülű hadnagyból éppen csak előlépett pilóta akadémiai kadéttá, nem gondolta, hogy ilyen apró dolgok számíthatnak. Most azonban felismerte, hogy mennyire is számít valójában. A félelem olyan, mint egy fertőzés, amely, ha a vezetőt megtámadja, a legénység többi tagját is megfertőzi. Ha egy híd legénysége idegesnek és bizonytalannak látja a kapitányát, sokkal nagyobb valószínűséggel hibáznak, és a hibák emberéleteket követelnek. Baylo megtanította, hogy ne mozogjon kapkodva, és csak akkor emelje fel a hangját, ha az feltétlenül szükséges.

Hagyja, hogy a rangja elvégezze a feladatát! – magyarázta egykor.

Sloane elfordította a fejét, és a hadnagyára pillantott a vezérlőárok felett. Habbel idegesen dülöngélt egyik lábáról a másikra. Vajon mit gondolt volna róla Baylo?

A koros parancsnok persze hosszú évekkel korábban meghalt, nem maradt belőle más csak egy mumifikálódott holttest, ami a szeméttel együtt sodródik, miután kidobták arról a hajóról, ahol utolérte a végzete. Ő egy másik korszak, és egy másik háború szülötte volt, de a tőle szerzett tudását Sloane felhasználta ebben a korszakban, és ebben a háborúban.

Habbelnek halványkék szeme volt, fakó arcát szürke haj keretezte. Régi vágású katonatisztként szolgált a birodalmi flottánál. Az a fajta tiszt volt, aki azonnal idézte a szabályzatokat és a taktikai kézikönyveket, de nem tudott kapcsolatot létesíteni az emberekkel, és hiányzott belőle az a természetes képesség, ami egy parancsnoknak elengedhetetlenül szükséges. Ezért ennél a rangnál nem juthatott feljebb. Sloane kíváncsi volt, mikor jön rá erre a férfi, vagy rájön-e egyáltalán.

– Utasítsa a Zafír Vezért, hogy vezényelje át a TIE-vadászainkat peremvédelemre! – parancsolta Sloane. – És küldjön célzási megoldásokat a turbólézer legénységének!

– Igenis, admirális! – vágta rá Habbel, mielőtt elviharzott.

Az alatta dolgozó férfiak és nők visszafordultak a kijelzőjükhöz. Sloane végignézett a vezérlőárkon, a nyugtalanság vagy a szorongás jeleit kutatta, de semmi sem látott, ami ezekre utalt volna. A híd legénysége megkapta a parancsot, és mindent a megszokottak szerint végeztek. Ez jó hírnek számított. Ez volt az alapja, hogy szembenézzenek a váratlan helyzetekkel is.

Új lépések hangjára lett figyelmes a háta mögött. Már az, ahogy az illető csizmája kopogott a padlón, beképzeltségről árulkodott.

Elfojtva egy homlokráncolást, Sloane megfordult és sötét szemekkel nézett Emarr Ottkregre, mielőtt a férfi odaért volna hozzá. Egyéb hibái mellett a Birodalmi Biztonsági Hivatal ügynökének a személyes tér fogalmával is gondjai akadtak.

Mögötte Nymos Lyle, Sloane végrehajtó tisztje és legközelebbi bizalmasa érkezett. Sloane undorodott, amikor Ottkreg megérkezett a Vigilance fedélzetére. Nem tudta, hogy amiatt érkezett, mert az Uralkodó a Halálcsillagra utazott, vagy csak a BBH újabb görcsös, üldözési mániája miatt. Az igazat megvallva, nem is nagyon érdekelte. Utasította Lyle-t, hogy segítsen a tisztnek, és bízott benne, hogy Nymos érti a sorok közé rejtett, valódi parancsát: Tartsa távol tőlem!

Lyle ezt lehetőségei szerint meg is tette, de ezúttal a tiszt megállíthatatlannak bizonyult.

– Mit óhajt, ezredes? – kérdezte Sloane, hűvös pillantással méregetve a BBH-s tisztet.

Ottkreg zavartnak tűnt.

– Megtámadtak minket! – vágott bele a férfi. Tekintete Sloane mögé, az ablakon túli villanásokra ugrott.

– Ez megszokott az űrcsaták során – válaszolt Sloane.

Ottkreg mögött Lyle szája sarka megrándult. Sloane elfordult, hogy a saját kifejezése ne árulja el. Nehezen tudott ellenállni a kísértésnek, hogy provokálja a BBH-s tisztet.

Sloane a körív felé sétált – léptei lassúak voltak és megfontoltságot sugároztak –, majd fél méterrel a híd ablakai előtt, megállt. A híd elülső része a hajóparancsnok számára fenntartott területnek minősült, a fiatal tisztek csak meghívással vagy vészhelyzetben közelíthették meg. Tudta, hogy Ottkreg nem tiszteli ezt a hagyományt, de itt legalább a legénység többi tagja nem fogja hallani, akármit is akar mondani a férfi.

Amikor Ottkreg lépései hangosabbakká váltak, Sloane az ablakok mögött zajló eseményekre fordította a figyelmét. A híd alatt a csillagrombolójának szürke szintjei nyíl alakban szűkültek a hajó elejéig, közel ezerhatszáz méter hosszan. A Halálcsillag félig befejezett gömbje szinte csak lógott az űr végtelen feketeségében; szuperlézere akár egy veszedelmes isten szeme. A támaszpont alatt pedig ott volt az Endor zöld holdja, ami ékszerként ragyogott a sötétségben.

Sloane számos másik csillagromboló nyílszerű alakját megfigyelte a sajátja mindkét oldalán, és a hajója alatt ott terjeszkedett a hatalmas csatahajó, az Executor, mint a flotta zászlóshajója.

A birodalmi hajókkal szemben pedig nevetséges összeszerelésű, ellenséges hajók sorakoztak. Olyan messze repültek, hogy alig látszottak többnek fényfoltoknál, de Sloane a körvonaluk és a mozgásuk alapján még így is azonosította a legtöbbet: mon calamari cirkálók, Nebulon-B kísérőfregattok és még GR-75-ös szállítókat is csatarendbe állítottak.

A lázadók flottája egy kalózhordának látszott, de okosabb volt annál, semmint lebecsülje azokat a hajókat, vagy a kapitányaikat, akik tehetséges harcosoknak számítottak, és a céljukba vetett hitükhöz a végsőkig ragaszkodtak.

Az ellenfél soraiban fény villant, aztán el is halványult. Erről egy pillanatra eszébe jutott a szülővilága, a Ganthal, és az ottani szentjánosbogarak felhője, ám ez valójában lázadó és birodalmi vadászok halálos tánca volt.

– Admirális, miért védekező állásban repül? – kérdezte követelően Ottkreg. Az arcán különböző színű foltok jelentek meg. – A vadászainknak el kellene pusztítaniuk az árulókat! Most kellene előrenyomulni, és elpusztítani valamennyit!

– Ebben téved! – vágta rá Sloane. – Szükségtelenül nem kell feláldoznunk a birodalmi pilóták életét. Hagyjuk, hogy a lázadók kimerítsék az erőforrásaikat egy hiábavaló támadás során, miközben a Halálcsillag egymás után pusztítja el őket.

Mintha csak erre várt volna, az alattuk lebegő Halálcsillag tüzet nyitott, és zöld lézersugara tűzgolyóvá változtatott egy mon calamari cirkálót.

– Micsoda erő! – álmélkodott Ottkreg, szemeiben rettenetes kapzsiság fénye gyúlt. Aztán visszafordult a nőhöz. – De biztosra veszem, hogy jobb lenne, ha…

– A parancs Piett admirálistól érkezett – zárta rövidre a vitát Sloane. – Csak feltartóztatjuk őket, és megakadályozzuk, hogy elmeneküljenek.

Lyle grimaszolt. Szemei a körülöttük zajló csatát fürkészték. Sloane tudta, hogy a férfi hasonlóan érez, mint Ottkreg. Vágyik arra, hogy lássa az Uralkodó ellenségeit elbukni, és bosszantotta, hogy a parancs szerint ki kell maradniuk az összecsapásból.

Sloane fejben gyorsan feljegyezte, hogy emlékeztetnie kell Lyle-t arra, a kifejezései elárulják. De legalább a fiatal férfi nem kérdőjelezte meg egy felettese utasításait. Ottkreg ellenben nem tartozott a flotta hierarchiába. Vagyis ez neki nem okozott lelkiismeret furdalást.

– De miért parancsolná Piett, hogy… – kezdett be a férfi.

– Nem ő találta ki – vágott közbe Sloane élesen, szerinte Piett rég megbékélt már az ehhez hasonló irracionális parancsokkal. – Ez az Uralkodó egyik terve.

Végignézte, ahogy a férfi értelmezi a szavakat, arcán a hűtlenség kifejezéseit kereste. Azon tűnődött, a férfi vajon nem érzi-e kimerítőnek az ellenségek utáni vadászatot. Talán nem. Kétség sem fért hozzá, hogy a BBH-s tisztek mámorítónak találták a vadászatot. Máskülönben nem is lehettek volna BBH-s tisztek.

– Megkaptuk a parancsokat – mondta végül Sloane. – Kötelességünk elfogadni, hogy az Uralkodó egy nagyobb képet lát, aminek mi csak egy kis szelete vagyunk.

Ottkreg bólintott, úgy tűnt megelégedett ezzel a válasszal. Örvénylő kék energia táncolt előttük az űrben, ahogy a lázadók turbólézereikkel támadást indítottak a Vigilance pajzsai ellen. Sloane könnyedén katalogizálta a találatok helyeit, a lövedékek pályáját visszakövette a lázadók helyzetéig, egyúttal felmérte a távolságot és a hatásos tűzerőt.

– Három koréliai korvett – továbbította Habbel felé. – Mondja a Zafír Vezérnek, hogy készüljenek feltartóztatásra, ha a jelenlegi pályán maradnak! De várjon a parancsomra, mielőtt belekezdene!

Tudta, hogy Maus Monare – vagyis a Zafír Vezér – bosszankodni fog a sisakja alatt a kapott parancstól, Maus ugyanis imádott akciózni.

– Honnan tudja, hogy azok korvettek? – kérdezte Ottkreg. Elfordította a fejét a nőtől és a három távoli pontra nézett.

– Springbuck, hozzon fel egy holovetítőt! – utasította a kapitány az egyik irányítót.

A Sloane és Ottkreg közti levegő vibrálni kezdett, ahogy egy holovetítő aktiválódott a fedélzeten. Két kék labda bukkant fel belőle: az egyik az Endort, a másik a holdját jelképezte. Aztán felbukkant egy kisebb, befejezetlen forma is. Ez volt a Halálcsillag. Megjelentek a nyílhegy formájú rombolók is; elsőnek az Executor, aztán sorban a többi is. Ezeket követték a lázadók hajói, majd végül az eltörpülő vadászgépek. Ezzel teljessé vált a csatatér teljes háromdimenziós képe.

Sloane ritkán kért kijelzőt; a „holovetítő parancsnok” címke nemzedékek óta sértésnek számított a flottánál, de ha valamivel lekötheti Ottkreg figyelmét, talán megspórol magának egy kis időt, amíg nem kell idegesítő kérdésekre válaszolnia.

– Ez itt a Vigilance – mutatott rá Sloane, aztán egyik kezét végighúzta a csillagrombolókon. – Ez pedig a védelmi vonalunk. Itt fent, Interdictor cirkálók gátolják a lázadók visszavonulását, és itt vannak a koréliai korvettek. Megérintheti őket, így láthatja a transzponder jelüket, a jelenlegi pályájukat, a becsült sebességüket, és így tovább.

Ottkreg a miniatűr hajókat bámulta a kijelzőn. Lyle Sloane mellé lépett, és alsó ajkába harapva nézte a feléjük száguldó lázadó hajókat.

– Nincs az az elhárító pajzs, ami elnyelne egy Halálcsillagról indított lövést – jegyezte meg Lyle. – Miért nem vonulnak vissza?

– Mert a lázadók megszállottak – válaszolt Ottkreg gúnyosan mosolyogva. – Még egyszer utoljára bemutatják az ellenszegülésüket, mert most már tudják, hogy a kiirtásuk karnyújtásnyira van.

Sloane figyelmen kívül hagyta a BBH-s ügynök kárörvendését.

– Maga ezt tenné? – kérdezte Lyle-t. – Visszavonulna?

– Ez az egyetlen ésszerű lépés – válaszolta a férfi, a hologramok közé nyúlva. – Ha én lennék a parancsnokuk, visszahívnám a csapatokat, és átverekedném magam itt, az Intedictorokon. Vagy szétszórnám a csapatokat, hogy a vonósugár kezelőknek több célpontja legyen, mint amennyivel elbírhatnak.

Sloane bólintott.

– Egyetértek. Minden racionálisan gondolkodó parancsnok ezt tenné. Tehát adott a kérdés, hogy ők vajon miért csinálnak mást?

Mindenre figyelj! Ez volt Danatrius Vidian gróf egyik mottója, azé a hatékonysági szakértőjéé, akit rövid ideig szolgált, de kritikus pontként jelent meg a tiszti fejlődésében. Sloane gyűlölte a férfit, de azt megtanulta tőle, hogy szüntelenül a munkájára gondoljon, és egy-egy helyzetet minden oldaláról vizsgáljon meg. Hányszor látta Vidiant megszállottan töprengeni a látszólag apró részleteken, amikről a végén kiderült, hogy kulcsfontosságúak és mindent megváltoztattak?

– Húzzák az időt – állapította meg végül.

– Mire gondol, admirális? – kérdezte Lyle. – Vesztettek.

– Úgy látszik, ők máshogy gondolják.

Mindenre figyelj! Keresd meg a kulcsmomentumot!

– Springbuck! Mi a helyzete annak a B-szárnyú vadászosztagnak? Tartsa szemmel őket, és készítsen kimutatást a lehetséges célpontjaikról, amik bizonyossági mutatója meghaladja az ötven százalékot!

– Igenis, admirális!

– Ives! Kaptunk visszajelzést Monare parancsnoktól a korvettek ügyében?

– A Zafír Vezér összetűzésbe keveredett a nyolcas szektorban – jelentette azonnal a kommunikációs tiszt. Sloane elismerően feljegyezte, hogy a nőnek nem kellett a kijelzőire néznie. – De bemérik a korvetteket, és felkészülnek a támadásra.

Mindenhol lázadó vadászok repültek, körberajzották a nagyobb csatahajókat, TIE-vadászokat üldöztek, vagy épp előlük menekültek. Támadást indítottak, de a birodalmi hajók, és nem a Halálcsillag ellen. A támaszpont továbbra is biztonságban volt az Endor zöld holdjáról táplált energiapajzs védelmében.

– Hídvédelem a maximumra! – adta ki a parancsot Sloane. – Hadnagy, mik az utolsó hírek a holdon tartózkodó helyőrségtől? Legutóbb lázadó behatolást jelentettek. Sikerült megfékezni?

Habbel meglepettnek tűnt – ahogy a többi flottatiszt is –, valószínűleg úgy gondolta, hogy akármi történik a bolygó felszínén, az nem az ő hatáskörébe tartozik. Sloane továbbra is a férfin tartotta a tekintetét, miközben az gyorsan odasietett az egyik kommunikációs tiszthez.

– Újabb lázadó hajó semmisült meg! – kiáltotta hangosan Ottkreg, a Halálcsillagra bámulva. – Ez könnyebb, mint mélyúszókat elejteni odahaza a Pondakreen. És ha belegondolunk, hogy ez csak egy éles teszt… hamarosan azok a bolygók lesznek a célpontjaink, amiket a lázadás most még biztonságosnak gondol. El tud képzelni ilyen tűzerőt a birtokában, admirális?

Habbel felpillantott, jéghideg kifejezés ült az arcán. Sloane tudta miért: neheztelt a Halálcsillag-projektre, látván, hogy több trilliónyi kreditek költötték rá a birodalmi flotta fejlesztése helyett.

Baylo parancsnok arca valószínűleg hasonló kifejezésről árulkodott volna.

– Én megelégszem a csillagrombolómmal, ezredes – válaszolta Sloane, szándékosan feljebb emelve a hangját, mert tudta, hogy ez a kijelentése elégedettséggel tölti el a legénységét. Valójában azonban egyáltalán nem érdekelte ez az egész. Csakis a hatalom számított. A hatalom, amit ott érvényesíthet, ahol a legnagyobb szükség van rá. Az, hogy ez milyen formát ölt, nem számít.

Egyszer volt az első Halálcsillag fedélzetén Tarkin kormányzó meghívásából. A könyörtelen nagymoff segítségével foglalhatta el az első parancsnoki székét az Ultimatum fedélzetén, Vidian parancsnoksága alatt. Utált a támaszponton tartózkodni, mert nem láthatta a csillagokat, ami olyan hatást kölcsönzött számára, mintha egy fém sír belsejében lenne.

Tarkin számára pedig valóban azzá is vált. A nagymoff szimbólumnak tekintette az űrállomást, és mivel hitt a Birodalom sebezhetetlenségében, úgy gondolta a Birodalom szimbóluma is az. Legyőzhetetlen fegyver az univerzumban, így hívta, miközben az alatta szolgálók büszkén bólogattak erre a kijelentésre.

A kormányzó azonban tévedett, és ez az életébe került.

Baylo, Vidian és Tarkin. Mindannyian hatást gyakoroltak rá, és mai napig gyakran gondolt rájuk úgy, mint egy mindig vele lévő szellemkíséretre.

– Admirális? A B-szárnyúak megtámadták a Devastatort. – jelentette Springbuck. – Ha minket is megtámadnak, a turbólézer kezelőszemélyzete és a Zafír Osztag készen áll.

– Sokat fogunk mesélni a gyerekeinknek a mai napról, admirális – tűnődött Ottkreg a holovetítőt bámulva. – A napról, amikor elpusztult a Szövetség.

Sloane bólintott Springbuck felé, majd várakozóan Habbelhez fordult.

– A felszíni helyőrség nem felel a hívásokra, asszonyom! – jelentette a férfi. – A legutolsó jelentés szerint a behatolókat elfogták.

A hold! Az a kulcs.

– Utolsó jelentés? – kérdezett vissza. – Folytassa! Próbáljon kapcsolatba lépni a helyőrséggel! Használja az elsőbbségi csatornákat! Azonnali helyzetjelentést akarok!

A három lázadó korvett túlélte az utat a lázadók és a birodalmiak határvonalai között, lézerágyúik folyamatosan tűz alatt tartották a Vigilance védelmi pajzsának ugyanazon pontját. Sloane a megpróbáltatásokat kiálló pajzsok kék elmosódásait szemlélte. A lázadók tüzérei ügyesen csinálták. Nem volt egyszerű dolog folyamatos vadásztámadás mellett is egy pontra fókuszálni a lövéseket.

Azonban hiába a koncentrálás és a fegyelem, semmit sem értek el velük. A Vigilance pajzsai kitartottak.

Sloane várt, amíg a korvettek újabb támadást indítottak, majd kiadta a Zafír Osztagnak a támadási parancsot. Tudta, hogy Monare szinte szomjazott erre a parancsra: Közelítsék meg az ellenséget, és nyissanak tüzet!

– Utasítsa a turbólézer kezelőit, hogy fedezzék a hetes szektor! – adta ki az újabb utasítást, fejét a vezérlőárok felé fordítva. – A lázadó hajók arra fognak menekülni, amint Maus támadása eléri őket.

TIE-vadászok visítottak át az űrön a három hajó irányába, ahogy a Zafírok megbontották az őrjáratukat és támadásba lendültek. Sloane figyelte az elsőt, aztán felbukkant még egy, majd egy harmadik is, aztán messze túl sok, hogy kövesse őket. A Zafírok rajba rendeződtek, és tüzet nyitottak a lézerágyúikkal. A vezérhajó pajzsai felragyogtak, mielőtt a védelmi energia végül túltöltődött és eltűnt. Sloane mellett Lyle motyogott valamit, kezeit ökölbe szorította maga előtt.

Sloane továbbra is mozdulatlanul állt, és abban bízott, hogy Monare is látta a pajzs összeomlását. A Zafírok két vadásza élesen kitért jobbra, visszafordultak, és támadást indítottak a korvett védelmén keletkezett lyukon át. A sebezhető hajó lelassított, balra tartott, de elkésett. A TIE-vadászok rajta maradtak, lézersugaraik beborították az egész hajótestet. Lángok csaptak fel a korvettből, majd végül egy láng- és gázfelhőben az egész hajó eltűnt.

Habbel néhány méterrel odébb állt és várt. Sloane a férfira pillantott. Komolyan azt hitte, hogy az admirális nem tud kézben tartani egyszerre két külön ügyet?

– Jelenteni valója van, hadnagy?

– A Halálcsillag irányítói jelentették, hogy az erdőholdon újabb harcok törtek ki, a bennszülött vezetésével. Számos rohamosztagos szakasszal megszakadt a kapcsolat, de az endori helyőrség jelentése szerint a lázadók vereséget szenvedtek, és bemenekültek az erdőbe.

Sloane a homlokát ráncolta. Még a nagykönyvben megírt katonai műveleteknél is előfordultak ellentmondásos jelentések és hibás hírszerzési adatok, főleg a földi összecsapások esetében, de abban, amit Habbel mondott, valami nagyon rosszul hangzott.

– Melyik a legfrissebb jelentés?

– Amelyik a helyőrségtől érkezett, admirális.

Eközben a jobb oldali korvett megtörte az alakzatot, így próbálva elmenekülni a TIE-vadászok elől. Sloane elismerően bólintott, ahogy a Vigilance turbólézerei tüzet nyitottak, bíborszínűre festve az űrt. A korvett megremegett, majd középen széthasadt, a hátulja letörött, a darabokat lángok pusztították. A harmadik korvett balra próbált menekülni, de Sloane azonnal tudta, hogy annak a hajónak is vége.

– Kapcsolja az endori helyőrséget, hadnagy! – adta ki az utasítást Sloane, elfordítva a tekintetét a TIE-vadászoktól, akik az utolsó korvettet üldözték. – Teljes helyzetjelentést akarok, amilyen gyorsan csak lehet.

Habbel hitetlenkedve nézte a felettesét. Ottkreg és Lyle is abbahagyták a holovetítő tanulmányozását, és a nőre néztek. Lyle pillantása kötekedőnek tűnt, Ottkregé megvetőnek.

– Asszonyom? – kérdezett vissza Habbel.

Sloane a Halálcsillagra mutatott.

– Az a célunk, hogy megvédjük ezt az űrállomást, és az embert a trónteremben – mondta. – Azt mondtam, szerezzen azonnali helyzetjelentést, hadnagy!

Az elkövetkezendő években Sloane sokszor dühösen és kétségbeeséssel gondolt vissza erre a pillanatra. A lázadók flottája csapdába esett a legyőzhetetlen birodalmi flotta és a sebezhetetlen támaszpont közt, ami egyszerre volt az Uralkodó rettenthetetlen akaratának eszköze és a bosszú iránti vágyának megtestesítője.

A pillanatra, amikor rájött, hogy a Birodalom ereje a tetőpontjára ért.

Sloane csendben maradt, miután megkapta a kárjelentést. Három pajzsgenerátoruk és egy hátsó egységük kiégett a lázadó támadás alatt, de a kiegészítő egységek átvették a kieső szerepét, a pajzsok pedig kitartottak. Eközben a Zafír Osztag hat pilótát veszített. A pajzsgenerátorok meghibásodása nem számított. A pilóták elvesztése azonban igen, haláluk égő tűzként mart bele a nő lelkébe. Magában bosszankodott, de végül elhessegette a gondolatait. Ez a háború ára.

Más csillagrombolók sokkal nagyobb veszteségeket szenvedtek. A Vehement és a Tector-osztályú Harbringer megsemmisült, miközben a Pride of Tarlandia csatacirkáló és a Devastator súlyosan megsérült, és nem válaszoltak a hívásokra. A lázadók támadása azonban még mindig nem ért véget. A mon calamari cirkálók és a Nebulon-B kísérőfregattok továbbra is a csillagrombolókkal harcoltak. Némelyik oldalról közelítette meg a rombolókat, és a küzdelem úgy zajlott, mint az ősi történetekből ismert vízi armadák között.

A birodalmi védvonal azonban kitartott.

Csak az erdőholdon történt lázadó behatolás volt bosszantó. Habbel lement a vezérlőárokba, és Ives mögé állt. Sugárzott belőle a türelmetlenség, miközben a kommunikációs tiszt a fejhallgatójába beszélt. Sloane máshová nézett. Követték a parancsait, így most csak annyit tehetett, hogy várakozott.

– A lázadók támadása a kezdetektől halálra volt ítélve! – örvendezett Ottkreg. Szinte a hologramban állt, és jobbra, balra fordulva tanulmányozta a körülötte zajló csata holografikus mását. – Egy utolsó haragos, de jelentéktelen dobás a terrorista mozgalmuktól.

Jobb, ha arrébb áll, mielőtt azok az A-szárnyúak felszállnak az orrába… – gondolta Sloane.

Szíve szerint a férfihoz vágta volna, hogy az összecsapásnak még nincs vége, legalábbis, amíg nem tudnak biztosat a Halálcsillag pajzsgenerátorának helyzetéről, de úgy döntött nem kezd vitázni. A legvalószínűbb, hogy az erdőholdon uralkodó zavar, csak a szokásos háborús ködnek tudható be. A csata után a tiszt jelentést tesz, és az admirálisra nem vetnének jó fényt a „túl óvatos” és a „kétségbe vonja a Birodalom képességeit” címkék.

A politika egy koszos lencse, ami elhomályosítja a látást.

Nem ezt mondta egykor Vidian? Vagy ez talán Sloane saját következtetése volt, ami csak úgy hangzott, mintha a halott gróf mondta volna.

Talán így van, gróf, de attól még foglalkoznom kell vele – gondolta magában.

– Készítsenek navigációs és tüzérségi terveket két külön forgatókönyvre! – mondta a legénységének. – Az első a megmaradt ellenséges hajók eltörlésére vagy megbénítására irányuló művelet. A második az ellenséges hajók legközelebbi gyülekezője elleni támadás folytatása, ha úgy döntenének, hogy megszakítják a támadást és inkább elmenekülnének.

– Máris csináljuk, admirális! – vágta rá Habbel.

Nem tudta, hogy Piett melyik parancsot fogja kiadni, de mindkettőre megvolt az esély. Ily módon a Vigilance felkészülten vág bele a parancsba, bármelyik érkezik is.

– Admirális! Történt valami.

A hang a jobb oldali vezérlőárokból érkezett, és bár maguk a szavak nem hívták volna fel magukra Sloane figyelmét, de a hangszín megtette. A Feldstorm nevű férfi úgy hangzott, mintha nem lett volna biztos benne, hogy felszólalhat-e vagy sem.

Ezúttal Sloane gyorsan lépkedett. Csizmája hangosan kopogott a híd fedélzetén.

– Elvesztettem a Halálcsillag pajzsának követőjelét – jelentette Feldstorm. – Lehet, hogy csak egy hiba, de…

– Fókuszálja az orbitális képalkotókat a pajzsgenerátorra! – adta ki az újabb parancsot. Szemével a képalkotásért felelős személyt kereste az árokban.

Heurys bólintott, majd rémülten felnézett.

– Nincs kapcsolatunk a teleppel – mondta a nő –, a látvány rendellenes…

– Vetítse ki!

Az űrcsata másolata eltűnt, helyette egy kinagyított kép jelent meg a Vigilance képalkotóitól. Ottkreg visszalépett, próbálta felfogni, amit látott, de Sloane azonnal megragadta a kép fontosságát. Hatalmas füstoszlop szállt fel az erőből, ahol egykor a pajzsgenerátor állt.

– Vissza az előző kijelzőre, Heurys! – utasította az admirális. – Összpontosítson az ellenséges vadászokra és támadó hajókra!

A lázadók vadászai beszüntették a támadásaikat és a Halálcsillag felé repültek. Ottkreg felháborodottan nézte, ahogy eltűnnek az állomás belsejében, az őket üldöző TIE-vadászokkal együtt.

A férfi ordított valamit, Lyle pedig megmerevedett a döbbenettől. Sloane nem foglalkozott velük, szemeivel felváltva nézett az ablakokra és a kijelzőre.

Kezek hátul, lábak szét. Legyőzhetetlen fegyver az univerzumban. Mindenre figyelj!

– Admirális? – kiáltotta Ives. – A Zafír Vezér engedélyt kér, hogy üldözőbe vegye a lázadók vadászait a Halálcsillag belsejébe.

Persze, hogy Maus ezt akarta csinálni.

– Nem – mondta végül. – Túlságosan lemaradtak, hogy bármi hasznosat tegyenek.

Ives továbbította a parancsot, majd újra felnézett.

– Admirális, Monare parancsnok azt kéri…

– Megkapta a parancsát! Több lázadó vadász van odakint.

– Admirális, muszáj…

– Csend legyen a hídon! – csattant fel Sloane. Kinézett az ablakokon, és figyelte a buja zöld hold felett keringő Halálcsillagot.

Rájött, hogy csak a birodalmi hajók maradtak a helyükön. A Halálcsillag szíve – maga a Birodalom – támadás alá került, és most már egyikük sem befolyásolhatta a csata eredményét.

Sloane érezte, ahogy a szívverése felgyorsult, de tudta, hogy a kifejezése nem változott, és nem is engedheti, hogy változzon. Végső soron a félelem olyan volt, mint egy fertőzés.

A tudata már előrébb járt, öntudatosan végigrohant a lehetőségeken és az esélyeken. Hagyta, hogy tegye a dolgát, kizárva a dühtől vörös fejű Ottkreg ellenvetéseit és a vezérlőárokból érkező zajokat.

De a következtetés, amire jutott, még őt magát is meglepte.

Sloane sarkon pördült. Kezei továbbra is a háta mögött voltak, miközben végignézett a legénységén.

– Hívják vissza a TIE-vadászokat! – adta ki a parancsot.

Sloane érezte, ahogy a hangja hangosabbá válik, miközben megismételte a parancsot. Balyo parancsnok ebbe biztosan belekötne.

– Visszavonom ezt a parancsot! – kiáltotta Ottkreg. – Küldjenek minden TIE-vadászt…

– Ne felejtse el, kinek a hídján van, ezredes! – Sloane hangja egyre mérgesebbé vált. – Azt mond a BBH-nak, amit csak akar a parancsaimról, de a hatásköre ennyire terjed ki!

– A Zafír Osztag most tér vissza a hangárba – mondta Ives, megtörve a csendet. Sloane biccentve nyugtázta a jelentést.

Ottkreg undorodva elfordult a nőtől. Lyle a parancsnoka mellé lépett, arca sápadt volt.

– Nem kérdőjelezem meg a parancsait, admirális – mondta szinte suttogva –, de…

– Úgy tűnik, épp erre készül, Nymos – vágott közbe Sloane. – Lehet, hogy elveszítjük ezt a csatát. Őszintén szólva, erre elég nagy esély van.

Lyle döbbentnek tűnt.

– De veszélybe sodorja a karrierjét – mondta végül.

– A karrieremet? – ismételte meg Sloane. Hangja ismét hangosabb volt, mint eredetileg szerette volna. – Itt és most a Birodalom került veszélybe.

Bár nem nézett a legénységére, tudta, hogy minden arc felé fordult.

Mindig annak a dolognak az oldalára álljon, ami amúgy is bekövetkezik! Ez egy újabb Vidian mottó volt. A hatékonysági szakember cinikusan jegyezte meg ezt, de Sloane nem így gondolt rá. Ez az események előtti várakozás fontosságáról és a legnagyobb haszon megragadásáról szólt. Így lehetőség nyílik arra, hogy ő vezessen és ne őt vezessék tehetetlenül.

– Irányítsák a hajót az Executor mellé! – adta ki a parancsát Sloane, miközben a hatalmas hajót figyelte az ablakokon keresztül. – Nyissanak meg egy csatornát a hídjával, és kapcsolják az adóvevőmre! A turbólézer kezelők védjék a bal oldalunkat! Emellett pedig minden érzékelőnkkel figyeljék meg a támaszpontot! Kommunikációs csatornák, energiaszint, mindenről tudni akarok!

Ha tévedett, Ottkreg jelentésének következményeként, a következő három évtizedben üzemanyag feltöltőként fog dolgozni egy névtelen koszfészekben, valahol a mezőgazdasági szektorban. De ha igaza volt, az azt jelentette, hogy az Executor nem csak a csata, hanem a hatalom egyensúlyban tartásának a kulcstényezőjévé vált. Ez pedig azt jelentette, hogy minden megmaradt birodalmi erőforrással védelmezniük kellett a zászlóshajót.

Sloane nem akarta, hogy igaza legyen, de tudta, hogy így van.

A lábai alatti fedélzet alig érezhetően megremegett, miközben a Vigilance jobbra fordult. Turbólézerei tüzet nyitottak a legközelebbi vadászgépekre. Az Executor egyre nőtt a láthatáron, a romboló körül lövedékek cikáztak.

Sloane elfordult az ablakoktól, és a holovetítőre nézett. A lázadók cirkálói körbezárták az Executort és minden irányból ostromolták.

– Kormányozzák a hajót maximális sebesség mellett! – utasította a legénységét. – Hol a kommunikációs csatorna Piett admirálishoz?

Egy pillanattal később Sloane már tudta, hogy sosem fog erre választ kapni. A hatalmas szuper-csillagromboló lebukott, és lándzsaként egyre gyorsulva haladt a Halálcsillag felé.

– Nincs irányítása – jelentette ki Lyle. Egyik kezét a szája elé kapta.

Az Executor és a Halálcsillag közti távolság végül nullára csökkent. Az ütközés az űrből nézve elsőre – megtévesztő módon – úgy tűnt, mintha csak geometriák metszették volna egymást, de Sloane tudta, hogy a valóságban a fém fedélzet összegyűrődve fúródott a támaszpont felszínébe. A fedélzeten tartózkodó férfiakat és nőket vagy a lángok emésztették el, vagy kizuhantak az űrbe, és ott lelték halálukat. Az Executor hajtóművei mélyebbre tolták a hajót a Halálcsillag oldalába, míg végül egy pillanatra megállt és megremegett, aztán eltűnt a lángok között.

Sloane hátra tett kezekkel nézte végig a fenséges csatahajó halálát. Lyle mindkét kezét a fő ablak peremére tette, és lehajtotta a fejét. Ottkreg egyszerűen csak bámulta a helyet, ahol korábban az Executor állomásozott.

Sloane elfordult a hajó után keletkezett ürességtől. A múlt mindig állandó, és visszafordíthatatlan. Ezt vajon Vidian vagy Tarkin mondta? Nem emlékezett rá.

– Tudunk kommunikálni a Halálcsillaggal? – kérdezte nyugodtan.

– Úgy látszik, megszakadt a parancsnoki lánc – felelte Ives szintén nyugodtan. – Minden parancs az Uralkodótól érkezett, de a vezérlő jelentése szerint nem érkezik válasz a trónteremből.

– Az lehetetlen! – fakadt ki Ottkreg. – Ez biztosan csak valamilyen hiba miatt van.

– Nem – mondta Sloane. – Ives! Utasítsa a megmaradt kapitányokat, hogy hívják vissza a TIE-vadászaikat, és álljanak alakzatba a Vigilance mögé! Ha valaki megkérdőjelezi a parancsot, emlékeztesse, hogy én lettem a rangidős tiszt!

Lyle tágra nyílt szemekkel fordult el az ablakoktól.

– Ez őrület! – folytatta Ottkreg. Sloane most egyetértett a férfival.

– Admirális! – kezdte Feldstrom. – Energiaingadozást érzékeltem az űrállomásból.

– Nézze! – vágott közbe Lyle, mutatóujját a holovetítőre szegezve.

Sloane megtette: a lázadó hajók felhagytak a birodalmi védvonal ostromával, és egyre gyorsabban távolodtak a Halálcsillagtól.

– A gyávák! Megfutamodtak! – kárörvendett Ottkreg.

Sloane egy pillanat alatt előkapta a pisztolyát, és fejbe lőtte a BBH-s tisztet. A férfi keresztülesett a holovetítőn, és elterült a fedélzeti lemezeken. Esés közben a holttest megpördült, így halott szemei most a vetítőn zajló csatára meredtek.

Sloane elrakta a pisztolyát.

– Beprogramozták a második forgatókönyvemet? – kérdezte. – Azt, amelyikben üldözőbe vesszük a lázadók hajóit?

– Igen, admirális! – válaszolt Habbel bizonytalanul. – A legnagyobb valószínűség szerint a lázadás az Annaj-rendszerbe vonult volna vissza. Betápláltuk az adatokat az ugráshoz.

– Helyes – nyugtázta Sloane. – Küldjék el a koordinátákat az összes birodalmi hajónak. Parancsolom, hogy azonnal ugorjanak a hiperűrbe!

Lyle döbbenten nézett le a BBH-s tiszt holttestére. Sloane nem foglalkozott vele. Később lesz még idő megmagyarázni, hogyan reagálna egy ennyire eszét vesztett ember a visszavonulási parancsra. A forgatókönyv, amit előre kigondolt még működött, csupán az akkor feltételezett birodalmi és lázadó szerepek felcserélődtek. Most, kulcsfontosságú volt, hogy a Birodalom ellenségei előtt cselekedjen, és Ottkreg csak akadályozta volna, hogy megtegye, amit kell.

Amikor felrobbant a Halálcsillag, Sloane alig reagált rá. Már nem számított. A fedélzet újra megremegett a talpai alatt, aztán egy pillanattal később a csillagok csíkokká nyúltak, és átadták a helyüket a kavargó hiperűrnek.

– Vesztettünk – törte meg Lyle a hídon uralkodó döbbent csendet.

Sloane ránézett. Fejben lefutatta a flották és hajógyárak listáját és összeszedte a még élő admirálisokat, moffokat és tanácsadókat is.

– A csatát vagy a háborút? – kérdezte végül.

– A csatát – válaszolt Lyle, aztán megrázta a fejét. – És a háborút. A Halálcsillag és az Uralkodó nélkül…

Sloane bólintott.

– Elvesztettük a csatát, és a háborút is el fogjuk, ha a Birodalom maradéka úgy harcol tovább, mintha mindez nem történt volna meg. Ha azt képzeljük, hogy az Uralkodó egyszerűen helyettesíthető, vagy a flottánk maradéka önmagában képes térdre kényszeríteni a lázadó bolygókat. A mi felelősségünk, hogy ez ne történjen meg.

– És ezt hogyan fogjuk kivitelezni? – kérdezte Lyle.

Sloane Ottkreg holttestére nézett az örvénylő hiperűrről.

– Kezdésként el kell fogadnunk, hogy a következő csatánk máris elkezdődött.