A novella az Insider magazin 169. számában jelent meg 2016. október 25.-én. A novellát Jason M. Hough írta.

A történet egy teljesen átlagos életet élő állampolgár, Gorlan Seba elbeszélése, akit egyik éjszaka egy birodalmi rohamosztag keres fel, hogy a segítségét kérjék egy szökési ügyben. A fegyencek a lázadás tagjai, akik bemenekültek a Radhiin található különleges erőbe, amit Gorlan második otthonának tekint. Ám a hajtóvadászat alatt történik valami, ami kihat a galaxis későbbi életére, és fordulópontot jelent az évek óta húzódó polgárháborúban. 

A birodalmi rohamosztagosokra sok mindent lehet mondani, de hogy könyörületesek lennének, azt nem.

Azon a reggelen korán keltem. Aggódtam, de nem tudom megmondani, miért. Még hajnal sem volt. Hagytam, hogy Chloa és a gyerekek tovább álmodjanak, és nekiálltam az egyetlen dolognak, ami elvonhatta a figyelmemet: a felszerelésem tisztításának. Ezért voltam a ház alatti műhelyemben, és pucoltam a koszt egy csapda sarokvasából, amikor meghallottam őket.

Már a hangjukat hallva is azonosítottam őket. Élveztem a kis mentális feladatot, még ha nem is terhelt meg különösebben. Fürgén meneteltek, csizmáik kopogtak a macskaköves úton. Négy azonosnak hangzott. Könnyedén lehetett volna egy egyszerű járőrözés Tavuu kanyargó utcáin, csakhogy ezúttal hallottam további három pár eltérő kopogást is. Ebből kettő lépései nehezebbek voltak, valószínűleg vittek valamit – talán nagyobb fegyvereket –, ami miatt nem lehettek járőrök. Összeszorult a gyomrom. Bármiféle fegyverre ritkán volt szükség a dzsungel fölötti város itteni csöndes kerületében. Tavuu hatalmas, Radhii fővárosa. A keleti oldalon a helyőrséget lefoglalta a sötét sarkokban történő bűnözés és a sok zavargás. Viszont itt, a nyugati szélen, ahol a város hirtelen véget ért egy óriási sziklaszirtnél, a dolgok békésebbek voltak.

Évekkel ezelőtt kötöttünk egy ki nem mondott megállapodást arról, hogy ki lakhat a város ezen részén. A sziklaszírt körülvett minket, így sehova sem mehettünk, ezért össze kellett dolgoznunk. Próbáltuk elkerülni a figyelmet.

Az utolsó lépéspárra koncentráltam. Ezek könnyedebb lépések voltak, és guruló lábak hangját is hallottam. Talán ezeket nehezebben ismertem fel, de egyik sem volt teljesen ismeretlen számomra. A sikátoron túl, a piacon jártak.

Letettem a félig megtisztított csapdát, és mellé tettem az olajos rongyot. A túlbuzgó ASP droidom búgó hangot adott ki – elvihetem ezt? –, de elcsendesítettem. Most teljes szükségem volt a hallásomra. Pocsolyába lépés hangja visszhangzott a sikátorban. Ahogy a lépéseik hangosodtak, úgy lettem egyre idegesebb. Valamelyik szomszédomra felfigyelhetett a Birodalom? Jobban kellene figyelnem a szomszédokra. Igaz, csak a szírt szélén álló öreg házsoron osztoztunk. A házam hátsó falán túl, a sziklaszírt egyenesen az alattunk lévő erdőbe vezetett.

Az erdő. Ősi néven Zoess, ami annyit jelent, áthatolhatatlan. Ez volt a második otthonom.

Chloa hangja csendül fel mögöttem.

– Gorlan, drágám?

– Azt hittem, alszol.

Tudta, hogyan kell finoman lépkedni, teljes zaj nélkül. Ennyi együtt töltött év után, még mindig mögém tudott osonni, és meg tudta csókolni a nyakamat. Általában, mire megsejtettem a közeledését, már a nyakamon éreztem a lágy lehelletét.

 – Értünk jönnek?

A lépések hangja a fából készült lépcsőkön megadta a választ. Megfordultam, a szemébe néztem és vállat vontam.

– Derítsük ki!

Elég erősen kopogtak, hogy a nehéz ajtó hangosan dübörögjön. Vártam egy pillanatot, és próbáltam fáradtságot színlelni, minta csak most ébresztettek volna fel; mintha csak most keltettek volna ki az ágyból.

Chloa mögém állt és kukucskált, miközben néhány centiméternyire kinyitottam az ajtót.

– Igen? – mondtam reggeli, reszelős hangon.

– Gorlan Seba?

– Igen?

– Bejöhetünk?

A katona, aki beszélt, nem viselt sisakot. Sötét haja és éles vonalai szinte bántották a szemem. Nem ismertem teljesen a Birodalom rangrendszerét, de hogy ő vezette a szakaszt, az még számomra is egyértelműen látszott.

 – Talán valami baj van?

A férfi arca alig észrevehetően megfeszült, és ebből világosan megtudtam a választ a kérdésemre.

– Ellenkezőleg – felelte. – Fel szeretnénk bérelni magát. Vezetőre van szükségünk.

Nem mondtam semmit. Ötletem se volt, mire gondolt.

– Nekünk – folytatta – el kell mennünk Zoessba.

Csak bámultam. Chloa gyorsabban összeszedte a gondolatait, mint én.

– Mikor? – kérdezte.

– Azonnal. Most hajnalban.

– Lehetetlen – vágtam rá automatikusan. – Az előkészületek egy expedícióhoz hetekbe telnek.

– Nincsenek heteink – felelte a vezető összeszorított fogakkal, majd körbepillantott, és hosszasan tanulmányozta a körülöttünk lévő függönyözött ablakokat és erkélyeket. Végül, tenyérrel kifele, feltartotta a kezeit. – Engedjenek be minket, és elmagyarázom!

Chloa mellé ültem le, karba tett kezekkel. Most csak hallgattam.

– Szökés történt – kezdte a tiszt. A belépés után Vrake hadnagyként mutatkozott be. Ledarált egy csomó számot és osztályozást, amivel kétségkívül lenyűgözött volna bárkit, akit érdekel az ilyesmi. Számomra, csak a mögöttes tartalom számított. Ott akkor ő birtokolta a hatalmat. – Tegnap – tette hozzá, majd felvonta az egyik szemöldökét.

Rájöttem, hogy a válaszomra vár.

– Ó! – nyögtem ki, mire Chloa kicsit meglökött a könyökével. Ne csinálj bajt!

– Voltak látogatóik múlt éjjel?

– Nem.

– Semmi szokatlan nem történt?

Szólásra nyitottam a számat, hogy megmondjam neki: „nem”, de az emlékeim visszafogtak. Nyeltem egyet.

– Nos – éreztem, hogy Chloe feszült lett, de folytattam – nem tartottam fontosnak. Azt hittem, hogy gyerekek, akik az utolsó harangszó után futkároztak vagy versenyeztek a sikátorig…

– Beszélt velük? Segített nekik? – vágott közbe Vrake.

Burkolt célzás. Megráztam a fejem.

– Csak hallottam őket. Tudja, nagyon jó a hallásom.

– És?

– Nincs és. Akárkik is voltak, eltűntek, mire felálltam. – Igazat beszéltem.

Vrake megfontolta a hallottakat, aztán elmagyarázta.

A lázadás négy katonája megszökött a fogságból egy szállító segítségével a Segenka börtönből, a Tavuu közelében lévő birodalmi bázisról. A szemtanúk szerint a lázadók lemásztak a szírten nyolc órával ezelőtt, a nagyjából fél kilométerrel északabbra található, sziklába vésett, ősi létrán. Vakmerő út, kétségbeesett cselekedet.

Csak ültem ott, bámultam a férfira és a mögötte leeresztett fegyverrel álló, két fehér páncélos katonára. Múlt éjjel akár a négy szökevény is felkereshetett volna, hogy a vezetőjük legyek, ha tudták volna, hogy ott kell megállni, és nem futottak volna tovább. Azon töprengtem, hogy mit tettem volna. Annyira érdekelt a lázadás, mint a birodalmi szabályok: nem nagyon. Nem éreztem, hogy az én dolgom lenne. Nekem ott volt Chloa és a gyerekek, és persze Zoess. Nekem ennyi is elég.  

– Tudjuk, hogy van egy liftje – folytatta Vrake. – És ismerjük a hírnevét, mint nyomkövető. Senki nem ismeri annyira az erdőt, mint maga. Szóval arra kérem, Gorlan, hogy segítsen visszahozni azokat a bűnözőket!

Kér. Rendben. Könnyű kérni valamit, ha tudod, hogy követelheted, ha a válasz nem. Valójában ilyen körülmények között az egyetlen indok a kérésre, hogy esélyt adj az illetőnek, hogy bizonyítsa a hűségét. Az államat dörzsölgettem, mintha a feltételezett kérést fontolgatnám. Chloa a karomra tette a kezét, és megpaskolta. Ez a mozdulat beszélt helyette: Essünk túl rajta!

Végül bólintottam.

– Itt kell hagyniuk a fegyvereket és a kommunikátorokat. Odalenn úgysem működnek.

– Különösen fel vannak erősítve, extra árnyékolóval…

A türelmes mosolyomtól abbahagyta.

– Ezek miatt több baleset volt odalenn, mint azt számolni tudnám. Bízzon bennem, nem fognak működni!

– Végül is – ráncolta a homlokát Vrake –, maga a szakértő.

– Akar egy jó kést vagy lándzsát? Van még pár, vegyenek bátran!

Az egyik embere mellé lépett és suttogott neki valamit.

– Á, jó – mondta neki Vrake, majd visszafordult hozzám. – Úgy tűnik, van más mód is.

A lift húsz méterrel a szirt aljától csendesen megállt. Mielőtt kiszálltunk volna, a számhoz emeltem az ujjam, ezt a jelzést pedig Vrake is felismerte. Ő és a szakasz tagjai nyugodtan megálltak, és vártak. Mindegyikük hátrahagyta a sisakot, amik úgysem működtek volna a lombkorona ponyvája alatt. Többet ártottak volna, mint használnak. Gátolták volna a hallást és a látást, pedig ez a két dolog fontosabb Zoessban, mint a páncél. Viszont kitalálták, hogyan tudják magukkal hozni a felerősített kommunikátorokat. Kiszerelték az elektronikát, hogy legalább a félelmetesség megmaradjon abból, amit az arctalan páncéljuk áraszt magából. Mindannyian a hatalmas, gumós szőnyegnek tűnő – zöld, lila és sárga – lombozatot bámultuk.

Az erdő zúgott.

Hallatszott egy alacsony, hullámzó, pulzusszerű hang. Nem sokkal hangosabb, mint a fölöttünk lévő város háttérzaja, de idelent a zúgás fizikai dolog volt. Aggodalomra adott okot. A zúgást az erdőben élő villámfák elektrosztatikus töltöttsége okozta. Adtam a birodalmiaknak egy percet, hogy hozzászokjanak, én pedig közben más hangokra figyeltem. A Ghoma és más, ritkább vadállatok hangjára. Egyelőre minden csendesnek tűnt.

– Mostantól pontosan azt tegyék, amit mondok! – utasítottam őket. A katonák Vrake-re néztek, aki élesen bólintott.

Egy falépcsőn hagytuk el a platformot, ami egy kis tisztás szélére vezetett minket. A tisztás messze terült el a szeméttől és törmeléktől, amiket az emberek még a birodalmi tilalom előtt dobáltak le a szírt széléről.

Északnak indultunk el, az évszázadokkal ezelőtt a sziklába vésett, mostanra alig látható kőlépcső felé. Rámutattam a friss nyomokra, amik megerősítették Vrake szemtanúinak állítását. Letaposott levelek, újabb szétdobált szemét. Azok, akik lejöttek ezen a létrán, egyenesen Zoess szívébe indultak el. Azon kezdtem gondolkodni – vagy legalábbis reménykedni –, hogy talán egyszerűen csak a szírt mentén haladtak tovább északnak, egészen a végéig. De mivel így természetesen könnyebben alkaphatták volna őket, egyértelműen az erdő veszélyeit választották inkább.

– Pontosan mi rosszat tettek ezek a rabok? – kérdeztem.

– Fellázadtak – mondta Vrake olyan hangon, ami le is zárta a további vitát a témában.

Nekem nem számított. Ezután már nem mondtam semmit. A csoporttal a hátam mögött alig fele olyan gyorsan haladtam, mint szoktam. Lebuktam egy nehéz kék páfrány alatt, miközben nyálkás szirupszerű anyag csepegett rám, ami magokkal volt tele. Tüskés cavenna szőlőt söpörtem félre, amik göndörödő fürtökben lógtak arcmagasságban, és a levegőt ízlelgették. Ártalmatlanok, ha nem engeded, hogy a kis nyelvükkel megkóstolják a bőrödet.

A szírttől távolodva a fák egyre nagyobbá váltak. A törzsük vastagabb lett és a nehéz ágaikon a lombok kupolákra emlékeztettek. A csapat tagjainak elakadt a szava, mikor felbámultak Zoess hátborzongató katedrálisszerű mennyezetére. Rovarok zümmögtek körülöttünk, kék biolumineszcenciát hagyva maguk után. Nyugaton – ahol a napsugarak először keltek fel megérintve a várost és az erdőt – madarak énekeltek. Délre már tikkasztó hőség lesz.

Mindezek mellett pedig ott volt a világító fák zúgása, és hallottam még valami mást is.

Fél térdre ereszkedtem, és felemeltem az egyik kezemet. A rohamosztagosok felvették a pozíciómat, és készenlétbe emelték a fegyverüket. A többségük hosszú pálcákra erősített vadászkéseket használt, a többiek pedig módosított nyílvetőket hoztak, amikre Vrake „más módként” hivatkozott. Vuki fegyverek voltak, amiket kétségkívül módosítottak, hogy szünet nélkül tüzelhessenek velük. Azon töprengtem, hogy a helyőrség honnan áshatta ezeket elő, és hogy tüzeltek-e már velük egyáltalán? Ez nem az én problémám. Próbáltam meggyőzni magam.

Az én problémám a közeledő hang volt.

Tovább követtük a nyomokat egy ösvényen, amit a lázadók is használtak. Mutogattam a társaimnak, hogy az ösvény egyik oldalán haladjunk. Néhányuk elég gyorsan mozgott.

A foltos és sáros erdőtalajon egy páfrány, zöld és kék permetet kibocsájtva szétrobbant előttünk. Azonnal az ösvény egyik oldala felé vetődtem, és elővettem a késemet a hüvelyéből. Csak fogakat, karmokat és a mozgás foltját láttam, amikor egy vadállat – egy deschene – és egy fiatalabb példány elvágtatott mellettem, és bevágódott két rohamosztagos közé, akik még nem találtak fedezéket. A pár – az állat és az ember – eltűntek az aljnövényzetben.

Utánuk vetettem magam a bokrok és gyökerek kuszaságában, amíg meg nem találtam őket. A katona a hátán feküdt, a kezeit összekulcsolta a feje felett, a karjaival az arcát takarta, miközben a deschene a fehér páncélját karmolta. Már túljutott az anyagon, mert vér szivárgott a páncélból. Még néhány ütés és vége. Benyúltam a zsebembe, és kihúztam az egyik saját tervezésű eszközömet. Egy kis fekete korongot, aminek a külső felszínére tüskéket szegeltem.

– Feküdj! – ordítottam, aztán elhajítottam az eszközt olyan erősen, ahogy csak tudtam. Elvágódtam a földön, befogtam a füleimet és csak reméltem, hogy mindenki hallotta.A kezeimet összekulcsoltam a fejemen, így csak a könyököm mellett láttam, de úgy tűnt a dobás bejött. Az eszköz a hatlábú állat középső lágyékába csapódott. A tüskék beleálltak a bőrébe és belegabalyodtak a szőrébe. Az ütközés aktiválta az eszközöm második funkcióját, egy korongot a korongon belül, amiben kémiai vegyszerek keveredtek fel erőteljes elektromos áramot generálva.  

Volt egy ragyogó fehér villanás, és egy akkora durranás, amit nem csak hallottam, de éreztem is. Elektromos villámok csaptak le a lombokból a kis eszközre és a vadállatra, amibe beleállt. Újabb durranás következett – ezúttal csúnya és nedves –, ami parázsló hús és irha záporával végződött. Eltakartam az arcomat. Szerettem Zoess állatait. Még a vadállatokat is.

Feltérdeltem, aztán felálltam. A rohamosztagos mozdulatlanul feküdt a földön. Vrake elhúzott mellettem, és a katonája mellé térdelt.

– Életben van? – kérdeztem.

A választ pár másodperccel később kaptam meg.

– Rendben lesz. Hozzanak egy elsősegélycsomagot! – kiáltotta a válla fölött. A katonák közül egy felbukkant, és teljesítette a kapott parancsot.

Vrake rám nézett.

– Mit hajított el?

– A saját találmányom – vontam meg a vállam. – Az eszköz vonzza a fák kisülését. Gondoltam, miért ne használhatnám fel?

– Okos – jegyezte meg, majd egy röpke pillantást vetett a kezében lévő nyílvetőre.

– Talán, de van még mit finomítani rajta. Ha a lázadói idekint vannak, most már tudják, hogy jövünk.

Vrake felhorkant.

– Fellázadtak a Birodalom ellen. Abban a pillanatban, hogy a rossz oldalt választották, tudták, hogy eljövünk értük.

Erre semmit sem mondtam, ezt valószínűleg meg is jegyezte, de figyelmen kívül hagyta, és inkább segített a katonájának lábra állni. Nem sokkal ezután, már újra úton voltunk.

Órák teltek el. Az erdő hangjait néha a távolban őrjáratozó TIE-vadászok hangja színezte meg. Bejárták az erdő széleit, biztos távolságra a villámfáktól. Amikor először hallottam meg őket, megtorpantam, és Vrake-re pillantottam.

– Ugye nem hitte, hogy megkockáztatjuk, hogy a rabok esetleg az erdő távolabbi oldalán elmenekülhessenek?

Fél kilométerrel később, amikor a nap már lemenőben járt, egy ősi megkövült fatörzset találtunk egy kis tisztás közepén. Egyértelműen látszottak a lázadók nyomai, a földet letaposták.

– Itt pihentek meg – mondtam.

– Mikor? – kérdezte Vrake.

– Három órája. Talán négy.

– Gyorsabban kell haladnunk, Gorlan! – jegyezte meg frusztrált sóhaj kíséretében.

– Miért? A járőrei…

– El kell kapnunk őket, mielőtt az erdő teszi meg!

– Akkor meglesz a maradványuk. Az erdő elvégzi a munkáját.

– Nem, nem végzi el – sziszegte összeszorított fogai között. Kezdett elfogyni a türelme.

– Nem igazán ér…

– Még nem hallgattuk ki őket – minden egyes szótag, éles késként hatott.

Egy darabig álltam a tekintetét, de aztán elfordultam az ősi, halott fa felé. Kihallgatás. Mégis mit hittem, mibe ütöm bele az orrom? Nem kellett volna ajtót nyitnom aznap reggel. Semmit sem kellett volna mondanom.

Végignéztem a nyomokat a fa körül. Volt egy üreges terület az alapjánál.

– Ha nem bánja – kezdte Vrake, miközben abba az irányba mutatott, amerre a lázadók mehettek –, folytathatnánk. Szeretném megtalálni őket, még mielőtt éhezni kezdenek.

– Amiatt nem kell aggódnia.

– Merthogy?

A bütykös, megkövül fa mellé mentem, és leguggoltam.

– Több időt töltöttek itt, mint puszta pihenés. Ellátmánnyal érkeztek, amit itt rejtettek el. – A sárba süllyedt üreges törzsre mutattam. – Úgy tippelem, három, talán négy csomag. Nehezek.

– Mi? – pislogott Vrake.

– Van itt még valami. Nézze a nyomokat! Több vezet nyugat felé. Szerintem most már nyolcan vannak. Csatlakoztak hozzájuk.

– Azt akarja mondani, hogy ezt kitervelték?

Erre csak a vállamat tudtam megvonni.

– Kétlem, hogy véletlen találkozás lett volna.

– Ne okoskodjon!

– De most már, hogy van felszerelésük – szólalt meg az egyik rohamosztagos –, az talán lelassítja őket.

A hadnagy összegyűjtötte az embereit.

– Figyelem! A menekülőknek most már valószínűleg fegyvereik vannak. De nyugtasson mindenkit a tudat, hogy nem fognak sugárvetőkkel lefegyverezni minket. – Az övemre pillantott. – Mennyi maradt még a kis találmányából?

– Kettő – mondtam, miközben azt is megbántam, hogy egyáltalán látta az elsőt.

Kinyújtotta a kezét. Haboztam, de végül a tenyerébe raktam a korongokat.

– Most pedig, indulás! – mondta.

Szürkületig meneteltünk. Az erdő hideggé és csendessé vált. Nem találkoztunk további vadállattal. Szerencsére a lázadók olyan útvonalon haladtak, ami az erdő egyik széles tisztásához vezetett. Ezt az útvonalat gyakran használtam, amikor egy napnál tovább tartott a túra.

– Itt maradunk éjszakára! – jelentettem be.

– Folytatjuk az utat! – csattant fel Vrake.

– Nem! – vágtam rá. – Nem tudjuk átszelni az erdőt a sötétben, és sokkal kevesebb nyomot tudnánk követni.

– Egy egész éjszakányi előnyre tennének szert.

– Higgye el, ők is kénytelenek megállni. Sötétedés után nem lehet haladni Zoessban. Bármilyen fény megindítaná a fákat, és a lángok vonzzák a vad ghomát. Nem látott még dühöt, ha nem látott egy példányt, akit felbőszített a tűz látványa. Emellett, ez a tisztás kényelmet is nyújt.

A tisztás közepére mentem, és leterítettem a felszerelésem a talajra, a földből kiálló fapózna mellett. A hossza mentén, számos helyen horgok álltak ki. Kivettem az elektromos lámpámat a táskámból, és az egyik horogra akasztottam, aztán a bekapcsoló gomb felé nyúltam.

– Mégis mit csinál? – ordította Vrake. Ő és az emberei hátrahőköltek.

Bekapcsoltam a lámpát. Homályos vörös fény töltötte meg a tisztás közepét.

 – Pihenek – feleltem, és be kell vallanom elégedett voltam az arckifejezésükkel. Alig egy méter átmérőjű, kövekkel kirakott körre mutattam. – Az egyetlen hely Zoessban, ami kívül esik a villámfák tartományából.

Beletelt pár pillanatra, mire értelmezték a látottakat és az elhangzottakat.

– Mondhatta volna – jegyezte meg Vrake. – Összeállíthattunk volna egy lövegtornyot vagy egy érzékelő sort itt.

– Nem tudtam, hogy a nyomok ide vezetnek – magyaráztam. – És egy ilyen felszerelés csak lassított volna minket.

– A fénye nem fogja riasztani a menekülőket, vagy a ghomát, amiről az előbb beszélt nekünk?

– Ez a szín nyugtatja az állatokat. Nem tudom, miért. És éppen csak fel lehet húzni köré egy tábort, rendben?

Lefoglaltam magam a hálózsákkal. Vrake és az emberei összegyűltek és beszélgetni kezdtek egymással. Amikor végeztek, két rohamosztagos elkezdte bejárni a tisztás szélét.

Az ég alatt ettünk. A nem járőröző katonák halkan beszélgettek. Katonabeszéd. Öreg, akár az idő maga. Egyedül ültem, mérlegeltem az eseményeket. Elmerültem, ahogy Chloa szokta mondani. Valami nem volt rendben, éppen csak azt nem tudtam, mi.

– Ne aggódjon! – mondta Vrake hirtelen. Visszarántott a merengésből.

– Tessék?

– Tudja, ismerem ezt a vágyakozó pillantást. Holnap elkapjuk őket, és utána visszatérhet a családjához. A Birodalom emlékezni fog a segítségre, amit itt kaptunk. Ezt garantálom.

Bólintottam.

– Vannak gyerekei?

– Messze innen – válaszolta. – Most pihenjen! Megszerveztük a védelmünket.

Nem voltam fáradt. Bár testileg igen, az agyam még mindig a nap eseményein pörgött. Számos holmit kivettem a csomagomból, és összeszereltem őket, különös gondot fordítva az utolsó speciális akkumulátorra. A szerelés végeredménye egy holoprojektor lett. Magam mellé fektettem a hálózsákra. Az éjszaka kellemesen meleg volt. Összekulcsoltam a kezeimet a fejem felett, és a gyerekeimet néztem a felvételen, ahogy játszottak. Chloa félénken mosolygott.

Az idekint töltött évek alatt megtanultam; a lágy fény megbékítette az erdőt. Zoess mindig békén hagyott, mintha alkut kötöttünk volna. Azon töprengtem, nem rúgtam-e fel aznap az alkut. Lehet, hogy megtettem, mert kis idő elteltével erőszak hangjára ébredtem.

Erőltetett, mérges morgás. Győzelmi vagy talán dühös kiáltás.

Egy viseltes rabruhát viselő, cereai nő állt előttem. Az arca kísértetiesnek hatott a holoprojektor pislákoló fényében. Arrébb gurultam, épp, amikor a dárdája lecsapott, oda, ahol egy pillanattal korábban még a fejem volt. Szitkozódott.

A társai durva körben helyezkedtek el a fapózna körül, mindegyikük egy hálózsák fölött állt, amikre újra és újra lecsaptak a lándzsáikkal.

– Valami nincs rendben! – kiáltotta az egyikük.

– Nincsenek itt! – harsogta egy másik.

Egy csizma a bordáimba vágódott, miközben visszalökött a piszokba. Összegömbölyödtem, és felemeltem a kezeim. – Én csak egy vezető vagyok – mentegetőztem.

– Maradj csendben! – sziszegte a nő.

– Igen – csendült fel ekkor egy ismerős hang: Vrake. – Maradjon csendben!

A rohamosztagosok előjöttek a rejtekhelyeikről a tisztásra, és úgy helyezkedtek, hogy lépésről lépésre egyre kisebb körbe szorítsák a lázadókat. Dárdák repültek egyik féltől a másikig.

Megráztam a fejemet. A bordáim lüktettek. Körülöttem a táborban folyamatosak voltak a „tedd a földre!”, és a „ne mozdulj!” kiáltások, miközben a rohamosztagosok körbezárták az ellenséget.

– Nem adjuk meg magunkat! – mondta a mellettem álló nő.

Vrake előrébb lépett.

– Érdekes hely ez az erdő. Egyenlővé tesz minket. A mi nyílvetőink, és a ti… – a legközelebbi lázadó felé biccentett – mitek is van? Dárdák? Milyen bájosan primitív…

A nő összenyomta a kezében lévő fegyvert. Volt egy tompa kattanás, aztán a dárda csúcsa kipattant. Egy szigony. Korábban kellett volna észrevennem. Minden lázadó felkarján hosszú drót tekeredett.

A fegyver hegye alig látható sebességgel kilőtt, éppen csak centikkel elvétve Vrake arcát, aztán azonnal vissza is csapódott a dárda nyelébe.

A rohamosztagosok tüzelésre emelték a nyílvetőket. A feszültség szinte tapinthatóvá vált.

Vrake kezeit néztem. A háta mögé szorította őket, de amikor kitért a támadás elől, láttam mit tartott bennük. A két kicsi korongot, amit nekiadtam. Lassan a tisztás közepe felé kezdtem hátrálni, a felszerelésemhez, a jelzett pozíción belülre.

Mindenki – a lázadók és a rohamosztagosok is – cserélgette a lábtartását, miközben végig célra tartottak. Méregették egymást. El kellett dönteniük, ki lő először.

 A levegő hirtelen nyugodt lett. Az erdő pedig csendes, mintha meghalt volna. A nyugalom ilyen furcsa pillanata, mindig az erőszak előtt öltött testet.

A kezem nekiütközött valaminek. Megfordultam, és láttam a még mindig pislákoló holoprojektoromat. Az elmém bánattal és bűntudattal telt meg. Eszembe jutott, hogy talán soha többé nem látom Chloát és a gyerekeket.

Legalább még egy utolsó pillantás. A képre koncentráltam.

De csak egy idegent láttam. Nem a gyerekeimet és nem is Chloát, hanem egy sötét hajú nőt. Beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, kit is látok. Nem volt idegen. Messziről sem.

Leia Organa hercegnő hologramja állt ott. A saját felvételem félbeszakítása azt jelentette, hogy vészhelyzeti adás történt. Felvettem az eszközt ügyelve, hogy végig a körön belül maradjak, nehogy az erdő mindenkit elpusztíthasson.

– Fegyvere van! – kiáltotta az egyik lázadó bizonytalanul. Nem is gondoltam rá, hogy fegyvernek nézhetik, csak miután kiáltott.

– Mellettünk harcol – mondta Vrake. – Legalábbis, ha újra látni szeretné még a családját.

Aktiváltam a hangot. Nem figyeltem többé senkire, csak rá. Leia Organa hercegnő.

– Mindenki álljon le! Figyeljetek! – kiáltottam. Valójában inkább krákogtam. – Hagyjátok abba! Valami történt.

Nagyítottam a képen, mígnem a hologram életnagyságú nem lett.

Beszédet mondott.

– A Birodalom meggyengült, és a Halálcsillag a birodalmi vezérkarral együtt megsemmisült az Endor holdja fölött. Palpatine, a zsarnok, halott!

Csak álltam ott, és nem hallottam tovább a beszédet. Palpatine meghalt a birodalmi vezetéssel együtt. Rápillantottam Vrake-re. Fagyottan állt, hitetlenség és harag váltakozott az arcán. Nem tudtam mit tegyek, vagy mit mondjak. Valahogy csak azok a szavak jutottak eszembe, amiket ki is mondtam:

– Ne harcoljatok tovább…