A novella az Insider magazin 162. számában jelent meg 2015. december 22.-én, Alan Dean Foster tollából. 

A történet Az ébredő Erőben felbukkanó dowutin zsoldosról, Grummgarról szól, aki az Ithor dzsungelében készül vadászatra, ám a préda elejtéséhez csalira van szüksége. A vadászat azonban nem a tervei szerint alakul, és hamarosan egy rivális vadásszal is meggyűlik a baja.

Grummgar tudta, hogy egy nagytestű fickó csak úgy tud észrevétlenül mozogni, ha közben nem vonja magára a figyelmet. Emiatt olyan speciális vadászsiklót választott, ami nem különösebben volt nagyobb nála.

Márpedig Grummgar elég nagy fickónak számított.

Emiatt egy kicsi, de kellően erős siklót vezetett. Az egyedi kialakítású meghajtórendszerének és a beépített hőmaszkolójának köszönhetően észrevétlenül haladhatott a kedvenc vadászterületén: Ithor szent dzsungelében. Az a tény, hogy Ithor nagy kiterjedésű területén a vadászat illegálisnak számított, nem különösebben zavarta. Kevés dolog tartotta vissza, hogy elérje a célját, akár egy saját trófeáról volt szó, akár – mint jelen esetben is – egy kliens megrendelésére szerezte be.

Mivel egy olyan világról származott, ahol a fizikai tulajdonságokat és képességeket mindennél többre becsülték, folyamatosan fejlesztette a sajátjait, amíg önállósítani tudta magát. A galaktikus társadalom jelenlegi állapotában – a Birodalom bukása után és az Új Köztársaság megalakulása körüli zűrzavarban –, önmaga főnöke lett, amivel irigylésre méltó helyzetbe került. Oda mehetett, ahová akart, akkor és amikor akart, és ott azt csinálhatott, amit csak akart. Többek között lehetősége nyílt, hogy félreeső világok kevésbé finom köreiben töltse az idejét fittyet hányva a hatóságokra.

A barátságtalan természetük és félelmetes megjelenésük mellett, a fajtája nem könnyű szocializálódásról híresült el.

A siklón ülő, hatalmas, bronzszínű test megmozdult, hatalmas kezével felnyúlt, és letörölte az esőcseppeket a feje két oldalából kinőtt tompa szarváról. Nagy, fekete szemei még mélyebbre süllyedtek a sziklaszerű szemöldökei alatt, miközben az alatta elterülő erdei tisztást fürkészte. A másik kezében úgy tartotta a 242-es nehéz vadászpuskát, minta csak egy játékfegyver lett volna. Pedig a legkevésbé sem mondható rá, hogy az lenne. A 242-es önmeghajtó lőszereket használt, amik akár egy kifejlett rankort is leteríthettek.

Ahogy testhelyzetet váltott, a páncélozott szürke vállvédői enyhén megmozdultak. A tarka tisztás – amit a távcsövével felmért – egy csörgedező patak mellett terült el, emellett kék és rózsaszín, ehető gombák borították be. Pont olyan helynek tűnt, ahol reményei szerint feltűnhetett a halálos molsume. A fenevad napfényben csillogó bundája figyelmeztette a potenciális ragadozókat, hogy a ritka, többlábú állat húsa pont olyan mérgező, mint a két agyarából csöpögő méreg. Mindazonáltal Grummgar nem kívánta megenni a zsákmányt. A megrendelőjének csak az ékszerszerű prémje kellett a gyűjteményébe.

Azonban akadt egy kis probléma: a tisztást már elfoglalták.

Mint tapasztalt vadász és világlátott utazó, Grummgar rögtön azonosította, hogy a betolakodó milyen fajba tartozik: egy embernő. Egy fiatal és alacsony példány. Egy őshonos gombát rágcsálva üldögélt, nem törődött a gomba értékével, csak a kiadott hangokon nevetgélt. Nem érdekelték a környezetében felbukkanó veszélyek, mintha csak egy városi parkban piknikezett volna.

Honnan jött? Tűnődött magában Grummgar. A lány túl fiatalnak tűnt, hogy egyedül legyen Ithor dzsungelében, bár a mellette lévő, figyelemre méltó méretű hátizsákja másról tanúskodott. Nem tűnt teljesen felnőttnek, de Grummgar tudta, hogy az emberi test mérete megtévesztő lehet. Egy nagyobb egyed lehet fiatal, és egy kicsi is lehet meglehetősen öreg. Nem mintha a mérete vagy a kora számított volna. Csak az számított, hogy azt a helyet foglalta el, amit ő a rajtaütéshez választott ki.

El kellett onnan távolítania.

Végiggondolta a kialakult helyzetet. Miért távolítaná el? Mi lehetne jobb a molsume csúcsragadozó előcsalogatására, mint egy kétlábú, sebezhető csali? Viszont úgy vélte, illene segítenie neki. Legalább figyelmeztethetné, hogy a saját pusztulását vonzza magára azzal, hogy ott ül a tisztáson. Másrészről viszont úgy gondolta, a lány saját akaratából érkezett a dzsungelbe, nem dobták ki és nem kényszerűség miatt maradt a tisztáson. Legalábbis a viselkedése alapján erre lehetett következtetni.

Grummgar végül üzleti döntést hozott: tovább lebegett a siklójával az erdő felett, és figyelt. Aztán magában dörmögött valamit, végül ellenőrizte a 242-ese töltöttségét.

Az ithori nap már alacsonyan járt, amikor mozgást észlelt az n’lor fák alatti bokroknál. Hatalmas kezével megtörölte széles, lapos orrát, miközben a távcsöve automatikusan kalibrálta önmagát a távolság és a fényviszonyok alapján. Egy sötétlila csillanást pillantott meg a zöld növényzetben. Ahogy mozgott, a szín fémes-ezüstös azúrkékre, majd fényes bronzszínűvel kevert smaragdzöldre váltott. Bár az állat körvonalait nem tudta kivenni, a csillogás alapján is azonosíthatta a molsume-t.

A lány azonban nem mozdult a helyéről. Ugyanúgy ült a tisztás közepén a színes gombák és őshonos virágok között, ahogy korábban, boldog közönnyel az arcán. Még figyelmeztetheti, de sietnie kell. Ha a molsume megérezte a préda szagát, szemkápráztató sebességgel lendült támadásba. 

Alatta a folyóként haladó színes csillogás hirtelen megállt. A teremtmény nagy valószínűséggel az ebédjét mérte fel. Valószínűleg a molsume most először látott élő példányt. Grummgar tudta, hogy a lány a szörnyeteg fél fogára sem lenne elég. Az addig látott színek számából és intenzitásából ítélve egy felnőtt példánnyal akadt dolga. Nagyságrendekkel nagyobbal, mint amekkora a lány volt. Ez a példány talán még nála is nagyobbra nőtt. Pont ez kellett a megrendelőjének.

Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy a megrendelőjét talán egy emberi bőr is érdekelné, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Más értelmes lényt nem szokás eladni, hogy kitömjék vagy felakasszák a falra. Grummgar még a saját fajtársaihoz képest is durvának számított, de neki is voltak elvei, és ezek kizárták, hogy más értelmes lényekre vadásszon. Azonban azt nem, hogy hagyja, hogy a kevésbé okos, de erős őshonos ragadozók elragadják őket.

Félretette a távcsövét, leakasztotta a válláról a puskáját és célzott. Tudta, hogy a molsume az ember felé fog menni, ezért közvetlenül a lány baljára célzott. A ragadozónak ebből az irányból kellett támadnia. Ha a lány szerencsés, egy lövéssel leteríti a bestiát, és akkor még túl is élheti, bár ez csak másodlagos tényező. Viszont az is lehetséges, hogy több lövéssel tudja csak leteríteni a ragadozót, ami elég… piszkos lesz.

Az indák és az ágak enyhe rezdüléseit a préda nem vehette észre, de Grummgar rögtön felfigyelt a mozgásra. A molsume megmerevedett, megfeszítette mind a tíz rövid, de erős lábát a gyilkos roham előtt, aztán hirtelen megindult, sokkal hamarabb, mint ahogy a dowutin számított rá. A megrendelője nem a semmiért fizetett olyan sokat a veszélyes állat prémjéért.

A következő pillanatban lövés dördült, de azt nem ő adta le.

Grummgar a puska távcsövén át kémlelte a tisztást, amikor hirtelen megpillantotta a puskát. Hosszú zihálás tört fel a hatalmas tüdejéből. Az agyának fel kellett dolgoznia az elmúlt másodpercben látottakat.

A molsume nekiiramodott. Még félúton sem járt, amikor a lány megpördült, a hátizsákjához ugrott, előkapta a benne lapuló, láthatóan drága és erős rövid puskát, és tüzelt. A lövedék közvetlenül a molsume alsó állkapcsa alatt robbant fel, fogakat, agyarakat és mérget spriccelt szét minden irányba, miközben szétzúzta a lény agyát.

Grummgar csodálatában akaratlanul fújtatott egyet.

Az idilli környezetben tanúsított gondtalan viselkedése ellenére egyértelművé vált, hogy a lány messze nem olyan védtelen, mint amilyennek tűnt. Lenyűgözte, amit az ember csinált, ezért úgy döntött, beszél vele. Viszont nagyon óvatosan kellett megközelítenie. pontosan tudta, milyen fenyegetőnek találják más fajok a megjelenését.

A lány viszont fél. Amint a sikló ereszkedésbe kezdett, máris a pilótára célzott a puskájával. Grummgar szünetet tartott. A járműve zümmögését alig lehetett hallani az ithori dzsungel háttérzajában. Igyekezett felidézni magában egy nyelvjárást, amit talán a lány is megérthetett. 

– Csak nyugodtan – morogta. Nem, ez nem jó. Újra megpróbálta: – Csak lazán! Nyugalom!

Habár a nyaka hiánya megakadályozta, hogy többet tegyen felületes bólintásnál, sikerült a lány két kézzel markolt, túlméretezett kézifegyvere felé biccentenie.

– Nem vagyok tisztában a szándékaiddal, de ne felejtsd el, hogy egylövetű fegyvert tartasz a kezedben.

– Kétlövetű. – A fegyver csöve meg sem mozdult a lány kezében. – Speciálisan átalakított modell. Kétlövetű.

– És ha kitérek és elhibázod?

– Nem hibázom el – válaszolta a lány.

– Vadászni is olyan jól tudsz, ahogy hencegsz?

Halvány mosoly jelent meg a lapos emberi arcon.

– Tudod, hogyan derítheted ki.

Grummgar ügyelt rá, hogy a puskáját ne a lányra tartsa, de ne is fordítsa el túl messzire.

– Úgy tűnik, holtpontra jutottunk – jelentette ki.

– Nem – felelte a lány jéghideg hangon. – Te jutottál holtpontra. A nevem Nysorly. Közel egy hete érkeztem ide, Ithor dzsungelébe, hogy molsume-ra vadásszak. Meg fogom nyúzni, lefagyasztom a prémet és eladom.

– Profi vadász vagy? – Grummgar meglepetten dörzsölte meg az orrát. – Használtam már nálad nagyobb csalikat is.

– Sejtettem – vágott vissza a lány. – Ha valami olyan nagy és ostoba, mint amilyen te vagy, csalikat kell bevetnie.

Ha provokálni akarta, ezzel célt tévesztett. Grummgar nem sértődött meg a puszta szavaktól, ellenkező esetben már sok szükségtelen konfliktusba keveredett volna bele. Számára csak akkor érte meg harcba keveredni, ha egy trófea vagy a pénz is érintetté vált a dologban.

– Lelőhetsz – vázolta fel a lány lehetőségeit –, de akkor lezuhanok és összezúzlak.

A lány a molsume félig lefejezett teteme felé biccentett.

– Láttad, milyen gyors vagyok. Biztosan nem vagy ennyire ostoba.

– Csak egyszer kell, eltaláljalak, te nagyszájú kölyök.

A rövid puska csöve enyhén megremegett.

– És hány végtagod marad a végére?

A lány komolyan beszélt. Az összes akadály közül, amikre felkészült az expedícióval kapcsolatban, az összes probléma és előre nem látható komplikáció közül az utolsó, amire számított, a konkurencia volt. Különösen egy ilyen kisméretű konkurencia. A puskájában azonban nem talál kivetnivalót.

– Megölhetnélek – mondta fölényesen –, de nem szeretek mocskot csinálni.

– Utánad nagyobb mocsok maradna.

– Jobb lett volna, ha a molsume elkap.

– Ebben reménykedtél? – kérdezte a lány, mielőtt újra elmosolyodott.

– Nem igazán. Úgy terveztem, hogy leterítem, mielőtt elkap.

– Szóval az, hogy túlélem, nem számított neked?

Grummgartól ismét csak egy apró biccentésre futotta.

– Őszintén szólva, volt fontossági sorrendem.

Miközben beszélt, szabad kezével alig észrevehetően a sikló vezérlő panelje felé araszolt.

– Milyen nemes tőled! – A lány szarkazmusát még Grummgar is megértette. – Szóval? Most mit csináljunk?

– Gondolom – válaszolta a dowutin –, az egyikünk meg fogja ölni a másikat. – Grummgar termete nem ijesztette meg a lányt, a higgadtsága viszont igen.

– Elég extrém megoldásnak tűnik – biccentett újra a csillogó tetem felé. – Mindezt egy prémért. Miért nem felezzük el a hasznot?

Grummgar átgondolta.

– Melyiket? Azt, amit a te megbízód fizet, vagy azt, amelyiket az enyém?

– Ez egyszerű – válaszolta a lány. A felgyülemlett feszültsége láthatóan alább hagyott. – Aki a többet ajánlja.

Grummgar felmordult.

– Törődnöm kell a hírnevemmel, de van egy javaslatom.

A mondat végén a lány felé köpött.

Nem ismerve az idegen faj nyálában rejlő veszélyeket, a lány oldalra ugrott, és amint földet ért, tüzet nyitott. Grummgar felrántotta a 242-esét, de a lány lövése előbb célba ért. Szétroncsolta a sikló hátsó részét, amitől a jármű vadul pörögni kezdett, Grummgar pedig elejtette a puskáját. Próbálta visszanyerni az irányítást, de a sikló a következő pillanatban egy közeli johinuu fának csapódott. A ragadozó fa azonnal megpróbálta megenni a siklót, de miután ehetetlennek – nem mellesleg forrónak – ítélte, kiköpte a járművet és az utasát.

Miközben Nysorly oldalra gurult, megragadta a hátizsákját, és egyetlen mozdulattal kiürítette a tárat, ami a két robbanótöltetet tartalmazta. Újratöltés közben hirtelen észrevett valamit a háta mögött a lábánál. A csillogó szőrű fenevad nem egészen úgy nézett ki, mint korábban. A pofája kitátva állt, az állkapcsában ott sorakoztak a hosszú, hegyes és mérgező fogak. A fenevad hasított szemei nyitva voltak, és rá szegeződtek. A szemei között sötétlő, füstölgő lyuk parázslott.

Folytatta a puskája újratöltését, de már sokkal lassabban. Felemelkedett, majd a még mindig remegő johinuu fa felé pillantott. A fegyverét célzás helyett leengedte az oldalához.

– Hé!?

Nem jött válasz. A lány lesöpörte a színes leveleket a kezeslábasáról, és tett néhány lépést a fa felől felszálló füst irányába.

– Hé, nagyfiú, jól vagy? – kérdezte, majd újra hátra pillantott. Ha a dowutin nem vette volna észre a másik molsume-t, az valószínűleg darabokra tépte volna.

Ekkor egy megtermett alak emelkedett ki a zöld és rozsdaszínű bokrok közül. A szétzúzott, színes gombákkal beborítva olyan szivárványszínekben pompázott, hogy akár egy molsume prémje is lehetett volna. Aztán a színes tömeg elindult felé. A kezében továbbra is a vadászpuskáját szorongatta. Az egyik agyaráról gombaszerű növények lógtak le, mintha csak díszek lettek volna. A lány megpróbálta visszafojtani a mosolyát, de nem járt sikerrel.

– Ismerem az emberi arckifejezéseket – morogta Grummgar, miközben közelebb ért –, és a tiéd, most nem tetszik.

– Pedig kellene. – A lány a szája elé tette a kezét, hogy elrejtse a nevetését. – Ha a megfelelő álcát kerested a környékbeli vadászathoz, a helyedben most nem változtatnék semmin. Feltéve, ha egy éhes toscwon nem próbál halálra nyalogatni, mielőtt elkezdhetnéd.

A lány hangja lágyabbra váltott, kezeit teljesen leengedte.

– Köszönöm, hogy megmentetted az életemet.

– Nem kell megköszönnöd. Mondtam már, hogy nem ez volt az elsődleges számomra.

A lány összerezzent, mikor Grummgar felemelte a 242-est, de csak a leterített molsume-ra mutatott vele.

– Mondtam, hogy van egy ötletem a helyzet megoldására. Most már mindkettőnknek van egy zsákmánya, ezáltal mindkettőnk ügyfele elégedett lesz.

A lány hátranézett a második, még nagyobb ragadozóra, ami kiterítve feküdt a tisztáson. Bólintott.

– Azt hittem, hogy… hogy…

– Hogy megöllek, és elveszem a prédát? – Grummgar a lányt fürkészte mélyen ülő, fekete szemeivel. Nysorly nem tudott olvasni bennük. – Ki tudja, mi történik, ha nem jelenik meg a második molsume.

Másfajta mosoly jelent meg a lány arcán. Ezúttal inkább megértő mosoly volt, mint szórakozott.

– Erre tudom a választ, még ha nem is ismered be.

– Erre nem kívánok válaszolni – morogta Grummgar, miközben kinyújtózott, majd a hatalmas test elernyedt egy mély sóhaj közepette. – Ha ennyiből meg tudod állapítani, akkor tisztábban látod a dolgokat, mint én.

– Kénytelen voltam megtanulni… – nézett félre Nysorly. – Tizenhat éves korom óta magamról gondoskodom. Nem tehettem mást.

– Megértelek – válaszolta dowutin. – A legtöbb fajtársamnak ez a sorsa. A jelek szerint több közös van bennünk, mint a vadászat. Gyere! Olyan törékeny a csontozatod, mint egy újszülöttnek. Segítek elvinni a trófeádat.

– A te mancsaid olyanok, mint a rakodógépek. Segítek megnyúzni a tiédet, mielőtt a virsli ujjaiddal tönkreteszed a prémet.

Ahogy elindultak az első molsume teteme felé, Nysorly felnézett rá.

– Dolgoztál már valakivel együtt?

– Vadászat során nem, de más munkák esetén előfordult. Vannak más érdekeltségeim is.

– Milyen más érdekeltségek? – kérdezte a lány. Nem hagyta, hogy Grummgar kibújjon a válasz alól.

A hatalmas, kopasz koponyaszerű fej a lány felé fordulva lenézett rá.

– Nem a te dolgot, kölyök! Légy hálás, hogy nem nyúzlak meg téged is!

– Pont annyira vagy tapintatos, mint amennyire barátságos. – A lány morogva elfordult.

– Ilyen a természetem – válaszolta Grummgar higgadtan. – Egyébként csak, hogy tudd, a siklóm ára a te részedből jön le.