Útjára indul a Köztársaság Fénykora következő fázisa, ami az első előtt veszi fel a történet fonalát. A Csillagfény novellák zárását követően újabb helyszín következik, ami meglehetősen fontosnak tűnik az eljövendő történetek alapján, ez pedig a Jedha, azon belül pedig a Megvilágosodás nevű kantin.

A történet az Insider magazin 214. számában jelent meg 2022. október 25.-én, és továbbviszi az első részben megkezdett történetet. A fordítás tartalmi változásának jogát fenntartom, ahogy érkeznek a hivatalos fordítások, igyekszem majd hozzájuk igazodni. Addig is jó szórakozást!

Update: 2024.02.02

Korábban egy messzi-messzi galaxisban…

A Megvilágosodás Bisztróban egy kutató arról mesél a törzsvendégeknek, hogyan találkozott halálos űrkalózokkal, egy titokzatos Jedivel, és szóba került egy szörnyeteg is, amelyik megette a kaland során...

 Piralli – kissé megrészegülve az elfogyasztott mappa-mennyiségtől – váratlanul kifakadt:

– Amit mondasz, annak nincs semmi értelme! Nem ehetett meg egy szörny sem, hiszen most itt vagy és erről mesélsz.

Saretha von Beel fanyar mosoly kíséretében pillantott rá, aztán a poharáért nyúlt, amit a csapos épp friss retsával töltött meg.

– És ezt onnan tudod, hogy korábban már te is közeli ismeretséget kötöttél egy szörny belső szerveivel?

– Hát, nem. Természetesen nem – vágott vissza Piralli –, de ez így akkor is értelmetlen. – Aztán vállat vont, és Kethre pillantott, hátha kisegíti, de a Keth arcán kiülő széles vigyor láttán a sullusti azonnal tudta: őt is ugyanúgy magával ragadta Saretha meséje, mint a többieket.

– Hát akkor – biccentett a kutató – engedd meg, hogy felvilágosítsalak. De már most szólok, ez a történet nem gyenge idegzetűeknek való.

– Kradon azt szokta mondani, hogy a legjobb történetek közül egyik sem. – Keth megfordult a székén, hogy megnézze, mit csinál a Megvilágosodás villarandi tulajdonosa, aki időközben közelebb húzódott, hogy jobban élvezhesse Saretha történetét. Egy üres poharat törölgetett, míg az öreg ithori kocsmáros, Chantho arra figyelt, hogy a közelben ülők poharai is mindig tele legyenek.

Forgalmas volt az este. Keth most vette csak észre, hogy a bárban többen is elhagyták a korábbi helyüket, és most egy laza körben csoportosultak Saretha körül. Mindenki feszülten figyelt a kutató történetére.

Keth és Moona összepillantott, aztán a twi’lek tisztelgésként felemelte a poharát a zavaros tartalmával együtt. Bármilyen cinikus volt, még őt is magával ragadta Saretha története.

– Szóval, miután megszöktél a kalózok elől, akik elvették a kreditjeid nagy részét, elvitted Lee Harro Jedi-lovagot arra a bolygóra, ahová menni akart? – kérdezte Keth, remélve, hogy a kérdés majd a történet folytatására ösztönzi Sarethát.

– Ahogy mondod. Elvittem egy Vexos nevű helyre. – A nő megvonta a vállát. – Ez tűnt helyesnek, miután megmentette az életemet és visszaadta a hajómat. Ráadásul szépen kérte.

– Biztosan Jedi elmeérintést használt rajtad – szólt közbe izgatottan Moona, aztán integetni kezdett a kutató arca előtt. – Ezzel kényszerített, hogy megcsinálj olyan dolgokat, amiket nem akartál.

– Harro nem olyan – nevetett Saretha. – Végig tudtam, mit csinálok. Bár arról fogalmam sem volt, mibe keveredtem. – Ivott egy kortyot az italából. – Azt hittem, lesz ott valami, amikor megérkezünk. Egy előőrs vagy talán egy város. De a Vexos egy lakatlan pusztaság. Teljesen üres.

A nő a poharára pillantott, mintha az megerősíthetné a szavait, aztán visszarakta a pultra. Az öreg Chantho azonnal újratöltötte, szinte reflexből cselekedett.

– Egy nagy, egyenetlen felületű fekete sziklához értünk, ami annyira csúszós volt, és annyira fénylett, mintha üvegből lett volna. Az egész helyet beborították ezek a hatalmas kősziklák. Úgy néztek ki, mintha egy gigantikus fenevad hátából előbukkanó tüskék lettek volna. Civilizációnak nyoma sincs ott: nincsenek épületek, hajók, táborhelyek… Semmi, ami lakóhelyre emlékeztetne. A kinti levegő sűrű volt és avas. A gőzölgő völgyekből rothadó növények szaga áradt fel.

– De mit akart egy Jedi egy ilyen helyen? – kérdezte Piralli.

– Lehet, hogy egy ősi templom után kutatott – találgatott Keth.

Saretha lenyűgözött pillantással nézett a fiatal férfira.

– Nem egészen, de közel jársz. Harro elmondta, hogy létezett egykor egy Erő-használó szekta, akik évezredekkel korábban éltek a Vexoson. Legalábbis a kutatásai szerint. Azért ment oda, hogy utánanézzen a nyomaiknak.

– És te végig vele maradtál? – kérdezte Moona. – Hátha szert tehetsz némi jövedelemforrásra?

Saretha bólintott. Nem szégyenkezett a tette miatt.

– Mint mondtam, a hajómon kívül minden mást elvesztettem. Ha vannak olyan ereklyék a Vexoson, amik segíthetnek visszaszerezni valamit ebből, nos… úgy tűnt, ez a sors keze. Különben is, amikor elvállaltam a Jedi fuvarozását, azt hittem, egy állomásra vagy előőrsre viszem, de mivel ott csak a pusztaság várt ránk, nem akartam magára hagyni, hogy aztán többé ne menekülhessen el arról a világról.

– Szóval csatlakoztál a felfedezőútjához? – érdeklődött Keth.

– Hát, a felfedező talán kicsit erős kifejezés – folytatta Saretha –, Harro ugyanis látszólag pontosan tudta, hová tart. Levezetett minket az egyik vízmosásba, onnan pedig egyenesen a lenti vadonba, ami sötét volt, és ahol a növényzet teljesen elburjánzott. De tényleg, mindent benőtt, még a sziklákat is lila moha borította. Indákon ereszkedtünk még lejjebb, oda, ahol egy gyors folyású folyó vágta át a völgyet. Az eső esett, de a sziklafalakra tapadt levelekből és ágakból összeálló lombkoronák megvédtek minket. – Saretha fájdalmas arckifejezéssel megdörzsölte a tarkóját. – Tökéletes vadászterület volt.

– Szóval most jön az, hogy megevett egy szörny? – mormolta Keth tágra nyílt szemmel.

– Dehogy! Ez az, ahol majdnem megettek. Amikor a strostodonok jöttek értünk.

– Hát az meg mi? – kérdezte Piralli.

– Olyasmi, amivel soha nem akarsz összetalálkozni – felelte Saretha. – Egy körülbelül három méter magas, két lábon járó óriás madár, aminek olyan éles a csőre, hogy egyetlen csattanással le tudja vágni a fejedet.

Moona halk, sípoló hangon fújta ki a levegőjét.

– Nem irigyellek, ha szembe kellett szállnod egy ilyen állattal.

Saretha megrázta a fejét, mielőtt folytatta:

– Ó, nem! Nem eggyel, ezek falkában vadásznak.

Keth megborzongott.

– Harro épp az aljnövényzetben kotorászott – mesélte tovább a kutatónő –, egy régi barlangrendszer bejáratát kereste, mint később kiderült. Ahogy mondtam, nem beszélt sokat, így eléggé meglepett, amikor azt mondta: lassan, minden hirtelen mozdulatot mellőzve araszoljak hátrébb.

– Érezte, hogy jönnek, igaz? Tudta, hogy veszélybe kerültetek – vágott közbe izgatottan Keth, mire Saretha csak bólintott.

– Jó dolog, ha Jedik vannak a közeledben. Beépített figyelmeztető rendszerük van. – A nő hátratolta a székét, felállt és kisimította a zubbonya elejét. – De ebben az esetben ez sem volt elég. A strostodonok kitörtek a növénytakaróból. Öten vagy hatan is lehettek. Olyan hangosan visítottak, hogy esküszöm még a Coruscanton is hallhatták őket.

Piralli előredőlt a székén.

– És mit csináltál?

Saretha elmosolyodott, mielőtt folytatta volna.

– Még sugárvető sem volt nálam a kalóztámadás után. Egyszerűen megragadtam az egyik indát, és elkezdtem felfelé mászni rajta. Gyorsan. – Összeráncolta a homlokát a kellemetlen emlék hatására. – De ahogy mondtam, ezek aztán nagy lények! Igaz, hogy repülni nem tudnak, de ugrani és hangosan vijjogni, igen. – Ekkor lehajolt, és felhajtotta a nadrágja szárát. Keth döbbenten nézett le a rózsaszínű hegre, ami a nő lábán éktelenkedett. – Az egyikük elkapott, miközben próbáltam a fák közé menekülni.

– Jaj! – szisszent fel Moona, Saretha bólintott.

– Biztos voltam benne, hogy elveszítem a lábamat, és valószínűleg ott vérzek el abban a bűzös völgyben. De Harro ekkor belekezdett ebbe a Jedi-dologba.

– Használta a fénykardját?

– Nem – rázta a fejét a kutatónő. – Hozzá sem ért. Csak állt ott előttük csukott szemmel, kinyújtott karokkal. Egy pillanatig tényleg azt hittem, elfogadta a halál gondolatát, de aztán megtörtént…

– Mi? – tudakolta Moona.

– A strostodonok egyszerűen megálltak.

– Megálltak? – ismételte el Keth.

– Lehajtották a fejüket, és trillázó hangokat adtak ki, mintha nyugodt, békés lények lennének, akik sosem akartak megenni minket.

– A lábadon lévő seb mást sugall – szúrta közbe Piralli.

– Így van – helyeselt Saretha. – Harro később elmondta, hogy az Erőn keresztül nyúlt ki feléjük, hogy kommunikálhasson velük. Elhitette velük, hogy a barátaik vagyunk, és nem az eledeleik. – Visszahajtotta a nadrágja szárát. – Bárcsak előbb csinálta volna!

– Megmondtam – vágta rá Moona, újra megmozgatva az ujjait. – Jedi elmeérintés.

– Bizonyos értelemben így van – felelte Saretha. – De akármit csinált is, hálás voltam érte, mert megmentette az életemet. Újra.

– Aztán a strostodonok csak úgy… elmentek? – kérdezte Keth.

– Igen és nem – felelte Saretha. – Mint kiderült, a Vexos ellenséges hely, és nem ezek a lények voltak az egyetlen ragadozók abban a völgyben. Harro megnyugtatta őket, és egy csuklómozdulattal útnak indította az egész falkát. Néztük őket, ahogy keresztülvágnak a növényzeten, és akkor jelent meg az igazi veszély.

– Akkor most jön az a rész, ahol megettek? – türelmetlenkedett Piralli.

– Hamarosan eljutunk oda is – forgatta a szemeit a kutató. – Hatalmas dübörgés hallatszott, aztán a közelben szinte kirobbant a talaj. Egy jókora féreg feje bukkant elő az aljnövényzetből. Sápadt bőre végighullámzott, ahogy szélesre tátotta agyaras pofáját. Megragadta az egyik strostodont, és egészben lenyelte. Aztán egyszerűen visszahúzódott oda, ahonnan jött, de olyan gyorsan, mint ahogy érkezett. Én csak álltam ott szótlanul, és minden porcikám remegett. Harro ekkor odalépett hozzám, és csak annyit mondott: „Á, végre megvan a barlangokba vezető út”.

– És a lábad? – kérdezte Keth.

– Harro segített ellátni a sebet. Szerencsére nem volt túl súlyos, bár futnom nem kellett egy darabig. Elmagyarázta, hogy ez a féreg valójában egy parazita. Egyike azoknak, amik a barlangok alagútjaiban telepedtek el, ezzel elzárva a be- és kiutakat. És persze, hogy az üreget, ahová menni akart csak ezeken át lehetett megközelíteni!

– Szóval meg kellett ölnötök egy ilyen férget, igaz? – érdeklődött Piralli.

– Dehogy! – rázta a fejét a nő. – Harro egy Jedi-mester. Már attól rosszul lesz, ha csak gondolati szinten felmerül, hogy bántson egy ártatlan teremtményt. Nem, sokkal rosszabbat tervezett. Bátorítani akarta az egyik férget, hogy az egyen meg minket.

– Ez őrület! – kiáltott fel Piralli.

– Ahogy mondom – értett egyet vele Saretha. – De hajthatatlan volt. Szerinte a legjobb út a barlangokhoz az volt, ha hagyjuk, hogy egy féreg lenyeljen minket, mivel ezek a férgek igazából egy jóval nagyobb teremtmény nyúlványai voltak. Amolyan nyelőcső szerű szervek, amik levezettek a gyomorba. Harro azt tervezte, hogy alagútként használjuk a férget, aztán mielőtt az emésztősav közelébe érnénk, megtalálja a módját, hogy… nos, tudjátok…

– Az Erő nevére! – motyogta Keth.

– Mégis, el kell ismernem, működött a terve – vonta meg a vállát a nő. – A rosszabb részletektől megkíméllek titeket, mint például, amikor a húsos torkon át a nyál magával rántott minket. Szerintem a hajam még mindig bűzlik tőle. A nyál – végighúzta a kezét az arcán – vagy a hullámzó izmok, amik egyenletesen toltak minket lefele a féreg torkán. Szerencsére Harro le tudott lassítani minket az Erővel, így elkerültük a gyomornedvek avas medencéit. Nem úgy az a strostodon, ami ekkor már az emésztési folyamat közepén járt.

A Keth mellett ülő Piralli megborzongott.

– Ekkor jöttem rá, hogy a többi féreg is ugyanoda vezet. Mintha egy lény fejlődött volna ki a sziklába, teljesen kitöltve a rendelkezésére álló teret. Elkerültük a gyomorsavat, és egy másik bűzös alagút mentén megtaláltuk a kiutat abból az izéből.

– És bejutottatok a barlangrendszerbe? – kérdezte Keth, mire Saretha újra biccentett.

– Harro nagyon örült. Én személy szerint nem láttam, mitől kellene izgatottá válnom. A barlangokban találtunk nyomokat, amik arra utaltak, hogy egykor laktak bennük. Primitív barlangfestmények, régi edénymaradványok, és egy kis szikladarab, amibe Harro teljesen beleszerelmesedett. Akkor mesélte, hogy ő is olyan küldetést teljesít, mint Barnabas Vim, és a rendjük többi tagja, akik kimerészkednek a határvidékre, és új utakat keresnek az Erő megismerésére. Bár az igazat megvallva fogalmam sincs, mit tanulhat valaki néhány dohos barlangból. Lent töltöttünk pár órát, amíg befejezte a feljegyzéseit, de aztán sikerült kiutat találnia egy régi faragott lépcsősor képében, mert én megfogadtam, hogy nem megyek vissza azon az úton, amin át odaérkeztünk. Nyálkával és egyéb belsőségekkel borítva jutottunk vissza a felszínre, de valakik már ránk szegezett sugárvetőkkel vártak minket.

– A kalózok! – kiáltott fel Keth.

– Követtek minket, mert bosszút akartak állni Harrón, amiért keresztülhúzta a számításaikat.

– És mit csináltál? – zihálta Moona izgatottságában.

– Ó, én? Feltettem a kezeimet, behunytam a szemem, és vártam az elkerülhetetlent – nevetett Saretha. – Vannak, akik sosem tanulnak. Én is ilyen vagyok.

– És…? – kérdezte Piralli türelmetlenül.

– Harro füttyentett, mire egy pillanattal később a strostodonfalka előtört a növénytakaróból. A kalózok azt sem tudták, merre forduljanak.

– Mi lett velük? – kérdezte Keth megbotránkozott hangon.

– Minden irányba menekültek. Ha a férgek meg nem ették őket, még most is ott vannak – vonta meg a vállát a kutatónő. – Harro elvette a hajójukat, és útnak indult, hogy máshol folytassa a kutatását, nekem pedig épp maradt annyi üzemanyagom, hogy eljussak vele ide, a Jedhára.

Ekkor elővett egy ökölnyi méretű szikladarabot a zsebéből, és a levegőbe dobta. A szikla mintha megcsillant volna a kantin fényében.

– Ezt Harro adta ajándékba. Odalent találta a barlangban. – A nő elvigyorodott. – Remélem, egy nap újra összefutok vele, bár valahogy kétlem, hogy így lesz. A Lee Harro féle emberekkel egyszer adatik meg a találkozás lehetősége az ember életében.

– És most itt rekedtél a Jedhán, amíg ki nem találod, hogy tudsz fizetni a hajód javításáért és az üzemanyagért – összegezte Piralli.

– Nagyjából így állunk – felelte Saretha. – Bár ez egyáltalán nem tűnik rossz helynek.

– Megnézhetem azt a sziklát? – kérdezte Keth.

– Persze – válaszolt a nő, aztán kérdő arckifejezés kíséretével odadobta neki. – Semmi különös nincs benne. Arra gondoltam, a pilótafülkémbe rakom majd ki a közös kaland emlékére.

Keth a sziklát vizsgálgatta, aztán egyszer csak széles mosoly ült ki az arcára.

– Ez tiszta kyber – mondta, és feltartotta a sziklát, hogy a kantin fényei jobban megvilágítsák. – Egy kisebb vagyont ér.

– Ez? – kerekedett el Saretha szeme.

– Sokkal többet, mint amibe a javítás fog kerülni – válaszolt Keth. – A Jedha pedig olyan hely, ahol ezt el is tudod adni. Meg tudom mutatni, hol.

A kutatónő visszavette a sziklát, és teljesen máshogy tekintett rá.

– Ó, a vén gazfickó! Pontosan tudta, mit ad nekem, igaz?

– Gondolom – nevetett Keth.

– Köszönöm az italokat, kölyök – veregette meg Saretha Keth vállát, miközben visszaült a székére. Mögöttük a kantin vendégei is sorra távoztak, és visszamentek a helyeikre.

– A jelek szerint tényleg túlélheted, ha lenyel egy szörnyeteg – elmélkedett Piralli.

– És azt is, ha elrabol egy Jedi – tette hozzá Moona.

– Igazán jó történet volt – bólogatott Keth. – Köszönöm.

Saretha feldobta a kybert, és a másik kezével elkapta a levegőben, aztán visszafordult Kethhez, Pirallihoz és Moonához, végül pedig elmosolyodott.

– Nos, barátaim – kezdte –, úgy tűnik, a következő kört én állom. 

VÉGE